Hol tart ma Japán: reménytelen fiatalok, lerombolt városok

Idén nyolcadszor rendezték meg a világ legnagyobb japán filmművészeti rendezvényét - Frankfurtban. Az európai premiereket is felvonultató Nippon Connection fesztivállal egyidőben azt fejtegeti egy Majna-parti kiállítás, hogy élőlénynek tekinthető-e egy város és miért is kedveli annyira a pusztulást a japán popkultúra.

A Majna mentén mindeközben nemcsak a Filmmúzeum által felkarolt NIPPON RETRO érinti a japán popkultúrát - a közvetlenül mellette lévő Német Építészeti Múzeumban a japán képregények és rajzfilmek, valamint a modernkori építészet összefüggéseit taglalja egy rövid, de annál velősebb kiállítás.

A felvonultatott tervrajzok és futurisztikus koncepciók jó része a hatvanas évek Japánjáig követhető vissza. Ahogyan a magyarázatokból kiderül, a nyolcvanas évektől virágzó sci-fi képregények hatalmas metropoliszai a metabolista mozgalom elképzeléseiből merítenek.

Kurokawa: Nakagin kapszulatorony © arcspace

A mozgalom nevét adó Metabolism egy brossúra címe volt, az anyagot egy építészekből, tervezőkből és építészelméleti szakértőkből álló csoport publikálta az 1960-as tokiói World Design Conference alkalmából. A csoport előszeretettel alapozott a korabeli megaépületekre és metropoliszokra (a világháború utáni építészeti és város-újjáépítési trendekre adott válaszreakcióként), ezekben látták ugyanis a társadalmi fejlődés megtestesülését. A popkultúrával együtt felnövő építészek globális, országoktól független struktúrákat alkottak, szerintük a városok önregeneráló organizmusok, amelyekbe tetszés szerint lehet integrálni újabb és újabb elemeket. A városokban így gyakorlatilag az élőlényekhez hasonló biológiai ciklus figyelhető meg, ez pedig rávetíthető a folyamatos társadalmi váltakozásra is.

A mangákban az utópikus városok nemcsak ismerős városi környezetet teremtenek az olvasók számára, hanem erős atmoszférikus hatást is keltenek: Arata Isozaki, Kenzo Tange vagy Kisho Nariaki Kurokawa munkáit nemcsak átveszik, hanem tovább is fejlesztik a sci-fi történetek rajzolói. Mivel a városok a főhős élőhelyét mutatják be, az ábrázolások önkéntelenül vázolnak fel teljes társadalmi struktúrákat is: a képregény olvasói számára így a felvonultatott koncepciók teljes városok, nem csupán az építészek tervei.

Miért jó a pusztítás?

A legjelentősebb elpusztított japán metropoliszok

Neo Tokyo (Katsuhiro Otomo: Akira, 1982) - Olympia (Masamune Shirow: Appleseed, 1985) - Mega Tokyo 2040 (Hiroki Hayashi: Bubblegum Crisis, 1987) - New Port City (Masamune Shirow: Ghost in the Shell, 1989) - Zalem (Yukito Kishiro: Battle Angel Alita, 1991) - Tokyo (Clamp: X - 1999, 1992) - Tokyo 3 (Neon Genesis Evangelion, 1995)

Sokak szerint a japán popkultúrában látható, az európai szem által érthetetlen pusztítás-imádat a világháborús traumából fakad. A magyarázat azonban a japán psziché más pontjain is kereshető. Az a tempó, amellyel a japánok a mangákat olvassák, egyben vissza is tükrözi a japán városképre olyannyira jellemző változási sebességet és ciklust. Az épületek folyamatosan változnak, versengenek egymással a négyzetméterekért, folyamatosan bomlanak le és épülnek újra - ez a jelenség pedig még most sem változott, pedig egyre-másra jelennek meg a jobb minőségű és hosszabb élettartamot biztosító építészeti megoldások és alapanyagok.

A technológiai fejlődés náluk egyenlő magával a fejlődéssel - ennek köszönhetően születik számos mozgóépületes koncepció és áll a hit, hogy földrengéstől és cunamiktól függetlenül is képesek óriási épületeket alkotni. A jövőépítészeti megoldások azonban - hasonlóan a modernkori épületekhez - magukban hordozzák a névtelenséget, arctalanságot és személytelenséget: feltehetően emiatt is szenvedik el a városok olyan gyakran a totális pusztulást.