Horthy altisztjei: gyűlés döntött az ara alkalmasságáról

Mai szemmel nézve meglepő szabályok vonatkoztak a két világháború között a honvéd altisztekre. Ha minden írásos előfeltételt teljesítettek, akkor is csak engedéllyel nősülhettek. Az engedély megszerzése előtt viszont a menyasszonyt az altisztek társai gyűlésen faggatták ki.

"Almát: csak a fájáról... Amit más letépett, amibe más beléharapott, annak utána nyúlni...” - írja Deményi Antal "Az önképző tiszthelyettes" című, a két világháború között több kiadást is megért könyvében. Deményi a menyasszony kiválasztásához adja ezeket a tanácsokat, és hozzáteszi azt is: az altisztek választásuknál ne legyenek túl szerények; sem magukat, sem az állásukat ne becsüljék alá, hiszen családjuknak majd biztos megélhetést tudnak nyújtani. Ezért tehát legyenek öntudatosak és önérzetesek. Deményi szerint egy altiszt jó partinak minősül, tehát válogathat a lányok között. A külső szépség mellett fontos a belső is, hiszen később gyermekei anyja lesz és a társa jóban és rosszban egyaránt. Ráadásul felidéz egy közhelyet: - Nézd meg az anyját, mielőtt elvennéd a lányát...

Mai szemmel furcsának hatnak ezek az ajánlások, de az altisztek magánéletére szigorú szabályok vonatkoztak a Horthy-korban. Ennek különleges okai vannak, például az, hogy a honvédség altiszti kara – hagyományos értelemben véve - csak az I. világháború után fejlődött ki. A háború előtt ugyanis bizonyos parancsnoki és kiképzői funkciókat kizárólag tisztek láttak el. Vagyis korábban a tiszthelyettesi feladatkör gyakorlatilag a tisztek parancsainak végrehajtására és azok aprólékos visszaellenőrzésére szorítkozott. Az 1920-as trianoni békediktátum után viszont a tiszti létszámot nemzetközi előírások miatt kellett csökkenteni. Így az altisztek a korábbinál nagyobb önállóságot és döntési hatáskört kaptak.

Praktikus tanácsok

A gépesítettség terjedése is hozzájárult azonban ahhoz, hogy az addig kizárólag tisztek által végzett feladatokat az altisztekre bízták. Ez a szerepváltozás kényszerítette rá a hadsereget és társadalmat is, hogy a tiszthelyettesi kart megpróbálja egységesen kezelni. „A honvéd altisztek az ún. középosztályhoz tartoznak” - vélekedett egy korabeli tiszthelyettes, Horváth Lajos. Természetesen ez a középosztály alsó és középső rétegét képezte és nem tévesztendő össze az úgynevezett úri középosztállyal, ahová a tisztikar tartozott.

Az altiszti kar életmódjának tanulmányozásához nagy segítséget jelent a Deményi Antal által írt, a beveztőben már idézett műve. Ez az altiszteknek segített eligazodni, mind a laktanyai, mind a laktanyán kívüli világban. A másik tájékozódási pont a Honvéd Altiszti Folyóirat volt. Ez praktikus tanácsokat adott a hétköznapi élethez is; olyanokat például, hogyan viselkedjen az altiszt a szolgálati feladatok ellátásakor, de akár a magánéletében is. A folyóirat először 1934-ben jelent meg és fővédnöke a honvédelmi miniszter, Gömbös Gyula lett. (Ő egyébként ekkor miniszterelnök is volt.) 

Milyen legyen az altiszt környezete?

Az altiszt környezete legyen egyszerű, és igényes is egyben. A lakása legyen tiszta és rendezett, ne tartson cselédet – hiszen cselédet csak a tiszteknek volt ajánlott felfogadni - mert felesleges hivalkodás, de a nagytakarítást már lehetőleg bejárónővel végeztesse el – írja Gutai Ferenc törzsőrmester a lap 1941/7. számában. A katonák minden percét és cselekedetét meghatározták – szóban vagy írásban. Szinte minden élethelyzetre volt valamilyen szabály, vagy jól bevett szokás, hagyomány. Természetesen a nősülésre is vonatkoztak bizonyos írott és íratlan szabályok. A hivatalos, írásban is rögzített szabályzat például így rendelkezett: egy altiszt akkor házasodhatott, ha legalább harminc éves, 4 és fél éve szolgált, jó minősítésű és rendezett anyagi viszonyok között él.

A menyasszonynak pedig „szeplőtelen hírnevűnek, szerényigényűnek, vallásosnak, háziasnak, feddhetetlen erkölcsűnek, megfelelő műveltségűnek” kellett lennie. A hozományon túl „nemzeti szempontból megbízhatónak” is kellett minősülnie. Ezek pontos utasítások és szabályok voltak, nem csupán utalások, vagy ajánlások. A rendelkezéseket a „Nősülési szabályzat (A-57)” tartalmazta. Bizonyos esetekben azért rugalmasan is kezelték e szabályokat. Például a hozománynál vagy a vallási kitételnél nem határozták meg sem a hozomány összegét, sem a felekezetet.

Mindezeken túl a szokások, az íratlan szabályok is rekonstruálhatók Deményi könyvéből. "Az önképző tiszthelyettes" hangsúlyozza például a családalapítást. Deményi szerint a párválasztásnál kerülendő az olyan lány is, aki csak férjet akar fogni, lehetőleg olyat, akinek nyugdíjas állása van. Jó tanácsként az is elhangzik, hogy egy altiszt lánya igen jó választás lehet. Egy katona gyermeke már gyermekkora óta ismeri és tudja, egy tiszthelyettes hivatása miből áll és a hadsereg légköre sem idegen számára. A végén pedig a kor szellemének egyik nagy igazsága hangzik el a tanácsok terén: „ha élettársról van szó, elsősorban – lelkednek válassz és csak azután – szemednek...”

A bajtárs felesége tabu

A bajtárs felesége természetesen teljesen tabu, legalább is az altiszteknek készült etikai ajánlás szerint. „Más felesége az a másik két ember becsülete is egyben, ha abban kárt teszel, hitvány gonosztevővé leszel. Mindezt a bűnt duplán követi el az, aki a bajtársa társára vet szemet” – írja Deményi. Ha a pár házasodni akart és természetesen a szülők is beleegyeztek - ez még távolról sem volt elég. A vőlegénynek meg kellett írnia a „nősülési kérvényt” az alakulat parancsnokának.

A kérvény kézhezvétele után a parancsnok altiszti gyűlést hívott össze, ahol vagy elfogadták, vagy nem a házasság „állásszerűségét”: megvizsgálták mind a két felet, hogy alkalmasak-e a házasság létesítésére és a későbbi család fenntartására. Természetesen az altisztet ismerték, hiszen maguk közül való volt, így ezzel nem volt semmi probléma. Nem úgy a lányt, akit kikérdeztek és megvizsgáltak, hogy a többi tiszthelyettes családjához hasonlóan, méltó-e a házasságra egy altiszttel, és segítő társa lesz-e a férjének a katonai hivatásban. Amennyiben az altisztek bajtársuk nősülési szándékában semmi kivetnivalót nem találtak, a parancsnok hozta meg a végső döntést. Eldöntötte - természetesen figyelembe véve, már a tiszthelyettesek döntését – hogy engedélyezi-e a házasságot.

De mi történt, ha valaki mégis szerelemből akart nősülni a katonai szabályok ellenére? Előtte két út állt: vagy hosszas procedúra után leszerelt a hadseregből és azt vette feleségül, akit szeretett, vagy pedig engedély nélkül titokban házasodott. Ekkor viszont számolnia kellett az azonnali lefokozással és elbocsátással, valamint 6 havi börtönnel.

ÖRDÖG LÁSZLÓ