Tizenkét kényszermunkatábor működött hatvan éve a mai Hortobágyi Nemzeti Park területén. Tízezer "osztályidegent" telepítettek családostul a munkatáborokba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. A hivatalos propaganda „telepesekről” beszélt. A kitelepítések valódi célja azonban a középosztály és a kulákok megtörése volt. Túlélőkkel beszélgettünk.

A földek államosítása, a szovjet mintájú kolhozosítás idején döntött úgy a Rákosi Mátyás vezette hatalom, hogy feltörik a hortobágyi földeket. A képtelen terv megvalósításához a kommunista rezsim az olcsó, esetenként ingyen munkaerőt, a rendszer ellenségeinek kikiáltott és erőszakkal elhurcolt emberek munkaerejét használta fel. Az ötvenes évek elején a sztálini rendszert másolva Rákosiék a Hortobágyon akarták kialakítani a "magyar Szibériát", ahova közel tízezer embert telepítettek ki és kényszerítettek munkára embertelen körülmények között.

Az elhurcoltaknak és kitelepítetteknek a második Orbán-kormány emléket szeretne állítani, ezért Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter határozati javaslatot terjesztett a parlament elé. Eszerint a parlament hivatalosan megemlékezne az elhurcoltakról, támogatná az események megfelelő feltárását és emlékművek állítását. Réthelyi egy, a témával foglalkozó konferencián azt mondta, azért is szükség van az országgyűlési határozatra, mert a magyar politika- és történettudomány eddig keveset foglalkozott a munkatáborok világával. Ami azért így nem igaz, az viszont igen, hogy az egykori kitelepítettek közül egyre kevesebben vannak életben. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete így is 910 tagot számlál.

A januári konferencián az is elhangzott, hogy a kilencvenes években a túlélők szervezetének csekély összegű nyugdíj-kiegészítést sikerült kiharcolni az elhurcoltaknak, azonban a még élő kitelepítettek többségét máig nem kárpótolták. Míg a recski táborról - részben Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi művének köszönhetően - 1989 után sok mindent megtudhatott a közvélemény, a hortobágyi munkatáborokról eddig kevesebb szó esett.

Bűnözőként bántak velük

„Egészen elvadultunk, a tábor környékén bóklásztunk egész nap” – beszélt az emlékeiről a hvg.hu-nak a tízévesen elhurcolt Bánhidy Attila. Az akkor még kamasz fiú családját a kitelepítések egyik utolsó hullámában, 1952 júniusában telepítették ki. A mai napig élénken emlékszik rá, ahogy a 25-i éjszaka rendőrök verték fel őket miskolctapolcai lakásukban, és bemutattak nekik egy határozatot a kitelepítésükről. Közölték velük, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra – Bánhidy édesapja a világháború alatt a légierő tisztje volt –, ezért az állam az Alföldön jelölt ki számukra új lakhelyet.

Rákosi Mátyás egy naggyűlésen - mindenhol ellenséget látott
©

A Bánhidy-család fél órát kapott arra, hogy összepakolják a legfontosabb értékeiket, majd teherautón a közeli vasútállomásra vitték őket, ahová már több száz sorstársukat terelték össze. A kitelepítetteket, köztük öregekkel és gyerekekkel ezután vasúton, marhavagonokban vitték a Hortobágy felé.

„Azokat vitték el, akikre a közösség felnézett, példaképként tekintett” – fogalmazott Hajdú Mária, a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének titkára. Őt 1951-ben, 13 éves korában hurcolták el családjával együtt. A hivatalosan csak „telepeseknek” nevezett kitelepítettekkel köztörvényes bűnözőkként bántak. „Később tudtuk meg, hogy a helyi parasztoknak, akikkel együtt dolgoztunk, azt mondták, köztörvényes bűnözők vagyunk” – mesélte Bánhidy. A hatalom bűnözőkként kezelte őket, és bár gyakran dolgoztak együtt szabad munkásokkal, a két csoport között munkaidőben is tiltottak mindenféle érintkezést.

Lecsapott a párt vörös ökle

Az osztályidegennek kikiáltott rétegek listáját már a kommunista hatalomátvétel előtt összeállították. 1945 nyarán Révai József a kommunista párt lapjában, a Szabad Népben a Ki a reakciós? című írásában harcot hirdetett a politikailag megbízhatatlan elemek ellen. Egy évvel később a Magyar Kommunista Párt 1946-ban megtartott III. kongresszusán kijelölték az ellenségek körét: ide sorolták a volt nagybirtokosokat, a gazdagparaszti réteget, azaz a „kulákságot”, a régi nemességet, a nagytőkéseket, gyártulajdonosokat és a felső papságot. Egy 1947. májusi pártértekezleten pedig már a kényszermunka végrehajtásának lehetőségeit tárgyalták.

Az első tömeges deportálásra 1950. június 23-án éjszaka került sor. A déli határsávból, Szeged, Zalaegerszeg, Pécs és más városok lakosságából telepítettek ki 1991 személyt, akik a hatalom szerint egy magyar-jugoszláv konfliktus esetén osztályidegenként „Titót és bandáját” segítenék. A kitelepítettek számára hét hortobágyi állami gazdaságot jelöltek ki lakhelyül, amelyet később tizenkettőre bővítettek. A következő két-három év során az ország legkülönfélébb vidékéről szállítottak ide nemkívánatosnak ítélt embereket. A táborrendszer megszűnéséig közel 10 ezer embert tartottak fogva a Hortobágyon. Budapestről közel 15 ezer embert telepítettek különféle vidéki célpontokra, többségüket kulákoknak minősített családoknál helyeztek el. A kényszerű "társbérlet" mindenkit megviselt.

A munkatáborok kiagyalója
A magyar Gulág-rendszer atyja Garasin Rudolf veterán katonatiszt és propagandista volt. Garasin az I. világháború alatt került orosz fogságba, majd az októberi forradalom után az orosz bolsevik párt tagja lett. Hosszú szovjetunióbeli tartózkodása alatt ismerkedett meg a sztálini Gulág-rendszerrel, amelyet 1947-es hazatérése után Magyarországon is meghonosított. Az ő ötlete volt, hogy a kényszermunkatáborokat „vállalatszerűen” szervezzék meg, a fogvatartottak rabszolgamunkáját felhasználva a tervgazdaság céljaira. Ennek az eredménye lett a Közmunkák Igazgatósága, az úgynevezett „igazságügyi vállalatok” felügyeletét ellátó szerv.

A Rákosi-diktatúra legsötétebb időszakában hirdették meg a Hortobágy feltörésének programját is. A terméketlen földterületen a borsó, rizs és gyapot termesztését próbálták meghonosítani. Hamar létrehozták azokat az állami gazdaságokat, amelyek később munkatáborokként működtek. Ezeken folyamatosan dolgoztak szabad emberek is, a kényszermunkásokat telepeseknek nevezték, akik elvileg ugyanúgy a gazdaságok fizetett dolgozói voltak.

Az értelmiség munkatábora

Az egyik munkatábort a Hortobágy falu mellett állították fel. Ide telepítették Bánhidy családját is: megérkezésük után a tábori rendőrség főnöke dörgedelmes beszédet intézett hozzájuk. „Itt fogtok megdögleni! Veletek fogjuk megzsírozni a földet!” – idézte Bánhidy Attila a rendőr szavait. A borsósi telepnek nevezett táborban a rendőrség a volt katonatiszteket jelölte ki, hogy szervezzék meg a tábor mindennapi életét és teljesítsék a rendőrfőnök parancsait. Így lett Bánhidy Attila édesapja táborparancsnok. Azt mondja, talán ez volt az egyik legnehezebb élethelyzet a táborokon belül: az ember egyszerre volt a rabok egyike és, kényszerből, a gépezet része is.

A hortobágyi kitelepítettek emlékhelye
©

A borsósi tábor alapvetően a polgárság, értelmiség börtöne volt, míg a többi táborban elsősorban birtokos parasztokat, kulákokat tartottak fogva. Elsőként Miskolcról és környékéről szállítottak ide az embereket, a korai elhurcoltak között volt a város két korábbi polgármestere is. Később az ország minden területéről, mindenféle társadalmi rétegből kerültek ide emberek.

Kovács Dániel egyike azoknak a kisszámú túlélőknek, akiket már felnőttként telepítettek ki. 23 éves korában, miskolci egyetemistaként került a táborba, ahol kocsisként kellett dolgoznia. „A táborban mezőgazdasági munkában járatlan, városi emberek dolgoztak. Sokan voltak köztünk öregek és gyerekek. Mondvacsinált indok volt, hogy az állami gazdaságnak kellett dolgozniuk. Később Kunhegyesről érkeztek parasztemberek, akik tényleg hasznot hajtottak az állami gazdaságnak” – emlékezett vissza.

Tyúkólakban laktak

Ahogy a többi táborban, a fogvatartottak Borsóson is fizetést kaptak, amelyet táboron belüli élelmiszerboltban költhettek el. A legmagasabb fizetést az építőbrigádok tagjai kapták, de ez is épphogy elég volt a napi betevő élelemre. Emellett különféle szezonális munkákra, aratásra, borsónyűvésre kötelezően ki kellett mennie mindenkinek.

A rabok csekély szabadidejükben a tábori iskola tantermében pihenhettek, ahol időnként egy vándor mozis vetített propagandafilmeket. Az „értelmiségi táborban” a táborlakók kulturális értelemben is megpróbálták átvészelni a rabság idejét. Kézről kézre járt az a néhány könyv, amelyet páran magukkal vittek a táborba. A nagyszámú gyereknek 1952 utolsó hónapjaiban iskola is nyílt, addig azonban a munkára nem fogható gyerekek szinte teljesen magukra voltak hagyva.

A többi táborban még mostohábbak voltak a körülmények. Hajdú Mária 13 évesen került a tiszaszentimrei táborba, ahol a felnőttekkel együtt munkára kényszerítették. Míg Borsóson használtak néhány egyszerű mezőgazdasági gépet, addig e tábor lakóinak csak sarlók és kaszák jutottak. Megfelelő munkaruhát azonban sehol sem adtak, mindenkinek az otthonról hozott ruháiban kellett dolgozni. A rabok emberi lakhatásra alkalmatlan gazdasági épületekben laktak. Még azok jártak legjobban, akiket tyúkólakban és egyéb kisebb gazdasági épületekben szállásoltak el. A nagyobb hodályokban több száz ember aludt vaságyakon, fűtés, tisztálkodási lehetőség nélkül.

A szállások a járványos betegségek melegágyai voltak, gyakori volt a vérhas és a tífusz, az orvosi ellátás pedig teljességgel elégtelen volt. A már egészen súlyos stádiumban levő betegeket rendőri kísérettel szállították orvoshoz Debrecenbe, a táborba viszont nagyon ritkán járt orvos rutinellenőrzésekre. Hajdú Mária azt mondta, a táborban elhunytakat ugyanazzal az autóval szállították el, mint amivel az élelmet vitték a táborba. A halottakat a közeli falvak környékén, jeltelen sírokba temették, nyughelyük a mai napig nem ismert.

Nem beszélhettek a táborokról

A hvg.hu által megkeresett túlélők szerint a táborokban a legrosszabb a teljes kilátástalanság volt. Mivel a kitelepítésről nem volt semmiféle bírósági végzés vagy ítélet, senki sem tudta, meddig tart még a bezártság. A táborlakók személyes iratait elkobozták, egyes táborokban előttük elégették, jelezve, hogy innentől a törvényen kívül állnak. Kovács Dániel szerint gyakran felröppentek olyan híresztelések, hogy továbbviszik őket Szibériába, semmi jelét nem látták annak, hogy valaha visszatérhetnek a civil életbe.

Révai József (középen) - már 1945-benmegjelölte az ellenséget
©

A telepesek csak akkor kezdtek el ismét reménykedni, amikor 1953-ban a táborokban is elterjedt Sztálin halálának híre. 1953 májusában hatalomra került Nagy Imre első kormánya, így Magyarországon is megindult a politikai enyhülés. Júliusban a kormány amnesztiát hirdetett minden politikai fogoly számára, és utasítást adott, hogy a rendőri szervek szeptemberre minden hortobágyi tábort ürítsenek ki.

A fogvatartottakat fokozatosan engedték ki, és őszre valóban megtörtént a táborok felszámolása. Ez azonban közel sem jelentett teljes szabadságot. Az egykori raboknak megtiltották, hogy visszatérjenek régi otthonukba (ezeket többnyire kommunista tisztségviselők kapták meg, a nagyobb tanyák pedig az újonnan alakult téeszek központjai lettek), és nem telepedhettek le egykori városaikban, falvaikban vagy a határ közelében. A táborokról senkinek sem beszélhettek, ellenben a hatóságok nyilvántartották az összes kitelepítettet. Hajdu Mária szerint a volt foglyokat múltjuk miatt a rendszerváltásig számos alkalommal érte hátrányos megkülönböztetés, ő maga az egyetemen nem kaphatott jeles osztályzatokat, máskor pedig indoklás nélkül elutasították útlevélkérelmét.

Megszépült mementó
Az egykori táborok épületeinek nagy része jelenleg is áll, többségük ma már elhagyottan. A borsósi tábor tömegszállásában ma a Madárkórház működik, egy másik épületet szállodává és étteremmé alakítottak át. Más épületeket ma is eredeti funkciójuk szerint használják, magtárként, istállóként működnek. Az áldozatokra az egykori táborok területén márványtáblák emlékeztetnek.