Zene szüleimnek? Avagy: mi az a progrock?

2006 már megint a gagyi és végre újra a progresszív rock éve volt. A folyamatosan önrecikláló zenében a 21. századba lépve a garázsrock és a new wave reneszánsza után itt a Wolfmother, a Muse, a Tool és a Mars Volta, méghozzá azzal a küldetéssel, hogy elpusztítsa az összes élősködőt. Tisztítsd le ablaktörlő spray-vel a lemezjátszódat, és hozd át a mamádnál hagyott bakelitcsodákat!

Keith Emerson, az ELP billentyűse Bonyolult struktúrák © WAN2

Ha valaki néhány évvel ezelőtt kiejtette a száján azt, hogy progresszív rock, az ötvenes, szakállas mackókon kívül mindenki megborzongott: lelki szemeik előtt a technikailag tökéletesen képzett, de lélektelenül játszó zenészek, félórás gitár- és szintetizátorszólók, gagyi témák, koboldok és űrhajók, giccses, túltervezett lemezborítók jelentek meg. Aztán jött a punkrobbanás, ami a progrock jégkorszakának bizonyult, és a dinoszauruszok, úgy ahogy voltak, kihaltak. Nemrég viszont a rock laboratóriumában sikeresen klónozták a dübörgő léptű őshüllőket.

Az olyan együttesek, mint a Mars Volta, a Wolfmother, a Flaming Lips, a Secret Machines, vagy a wan2-tól meg egy csomó más magazintól a 2006-os év lemeze díját bezsebelő Muse, rengeteget merítettek a progrockból. Nekik köszönhetően újra menő dolog lett olyan zenekarokra hivatkozni, mint a Pink Floyd, a Queen vagy a Jethro Tull.

A dinoszauruszok kifejlődése és tündöklése
1965-1977

Pink Floyd Látomásos fejek © WAN2

A hatvanas évek közepén járunk, és nem érezzük jól magunkat. Hallgassunk meg egy brit vagy amerikai slágerlistát! Mindenhol 2-3 perces, egyforma struktúrára épülő dalok, kevés mondanivaló, monotonitás. Az olyan zenekarok viszont, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy a Beach Boys másképp kezdtek gondolkodni, kevésbé figyeltek a listákra. Megjelennek az egzotikus hangszerek: a szitár (Beatles – Rubber Soul), bebizonyosodik, hogy egy dal akár 10 percnél is hosszabb lehet (Rolling Stones – Going Home), és a popzenébe fokozatosan bekúszik a pszichedélia (Beach Boys – Pet Sounds, Beatles – Revolver). A Rubber Soul hat a Pet Sounds-ra, ez utóbbi inspirálja a Sgt. Peppert, és a Stones is fejet hajt a flower power előtt a Their Satanic Majesties Request albumon. A dalok egybefolynak, a borítók lenyűgözően tarkák.

Mindez számos olyan zenészt inspirált, akik ebben az időszakban alakítottak zenekart. Mivel a Stones és a Beatles 1968-tól ismét visszatér a hagyományosabb dalformákhoz, fiatal feltörekvőkre bízták a progresszív rock megteremtését. Például Robert Frippre, aki King Crimson nevű együttesével felrúg minden addigi szabályt. 1969-es, In The Court Of The Crimson King című lemezükön mindössze öt track található, és egyik sem rövidebb hat percnél. A dalokat precíz kidolgozottság, felépítettség és komplexitás jellemzi, gyakoriak a váratlan ütemváltások, az alkotók egy felvételbe akár 5-6 témát is belezsúfoltak. Mellettük pedig ott vannak azok az együttesek, amelyek hozzájuk hasonlóan hadat üzentek a slágerlista-popnak: Iron Butterfly, Moody Blues, Van Der Graaf Generator, Nice – hogy csak egy párat említsünk. Ezeknél a zenekaroknál rendkívül fontos volt a magas szintű hangszeres tudás.

A hetvenes évek elejére a progresszív rock olyan nagyágyúkkal bővült, mint a Yes, a Pink Floyd, a Genesis, az Emerson Lake & Palmer és a Jethro Tull. Nekik köszönhetően a progresszív rock undergroundból tömegműfajjá nőtte ki magát, az eladott albumok példányszáma ugrásszerűen megnőtt, a kislemezeké pedig érezhetően csökkent. Látszólag minden csodásnak tűnt: azok vezették a lemezlistákat, akik tényleg tudtak zenélni. Csak egy valamivel nem számoltak. A kihalással. Önteltségükben nem ismerték fel, hogy a zenei képzettség nem egyenlő a kreativitással.

A Jégkorszak
1977-1997

Mark Knopfler a Dire Straitsből Csiszolt unalom © Wikipedia.org

A hetvenes évek közepétől a progresszív rock egyre regresszívebbnek tűnt, kimerítette lehetőségeit, élharcosai látványos önismétlésekbe bonyolódtak. Ugyanakkor feltűnt egy új generáció, mely ismét felfedezte magának a rock & rollt és hadat üzent a prognak. Az új hullám képviselői be akarták bizonyítani, hogy egy dal előadásához minimális zenei képzettség is elegendő, nincs szükség egzotikus hangszerekre, nagyzenekarokra, csicsás borítókra, elvont mondanivalóra és három percnél hosszabb dalokra. A punkok a kispolgárság és a politika mellett a progot jelölték ki céltáblának. A Sex Pistols frontembere, Johnny Rotten előszeretettel viselt „Gyűlölöm a Pink Floydot” feliratú pólót (később Rotten bevallotta, hogy igazából sohasem utálta a Floydot, az egész csak egy "publicity stunt" volt; Sid Vicious pedig egy alkalommal térdre borult, amikor összefutott a Led Zeppelin tagjaival).

A prog válasza is ellenséges volt: számos zenész, Rick Wakemannel az élen, fenyegetőzni kezdett, hogy elhagyják az EMI-t, ha az szerződteti a Pistols-t. Addigra azonban a prognak már lőttek: megölte a punk (ahogy másfél évtizeddel később a grunge megöli a hajmetált), a prog vezető zenekarai vagy jelentéktelenné váltak, vagy kommerszek lettek, és érdekes módon hirtelen a kislemezlisták élén találták magukat, ott, ahol 5-10 éve még a legkevésbé szerettek volna lenni. Ebből született meg az AOR, vagyis az Adult Orientated Rock, „szüleink kedvenc zenéje”, amelyre a „míves” slágeresség és rádióbarátság lett a jellemző. A prog szinte teljesen eltűnt, csak nagyritkán bukkantak fel ilyen hatású lemezek, viszont a nyolcvanas évek második felétől ismét erősödött az irányzat, akkor már a metál műfajában, olyan együttesek zenéjében, mint a Queensrÿche és a Dream Theater.

Fontos lemezek

Rush: Moving Pictures (1981); Asia – Asia (1982); Dire Straits – Love Over Gold (1982); Marillion – Misplaced Childhood (1985); Queensrÿche – Operation Mindcrime (1988); Talk Talk – Spirit Of Eden (1988); Cure – Disintegration (1989); King’s X – Dogman (1994); Spock’s Beard – The Light (1995)