Sok Atom Anti a magyar popban

A magyar popban a kreatív energiáért felelős részecskegyorsítókat maximális fokozatra kapcsolták. A wan2 új hazai popreménységeket keresett.

Buli után a takarítás

Tizenhat évesek lehetnek, és zavartan nevetgélnek. Nem tudják eldönteni, szabad-e autogramot kérniük a 30Y énekesétől a pécsi sétálóutca kellős közepén, délután kettőkor, miközben a telefonáló előadóművész nem is veszi észre őket. Végül mégiscsak előkerül a micimackós magyarfüzet, ahogy az a rendes lányoktól elvárható. Beck Zoli személyre szólót firkant bele. Biztosra vehetjük: ez a taneszköz évek múlva sem válik a szelektív hulladékgyűjtés áldozatává. Nem sokkal később a 30Y frontemberével egy kávé mellett beszélünk turnéról, új lemezről (Semmi szédítő magasság), és az alváshiány pozitív következményeiről.

wan2: Zenekarok nem szoktak csak úgy keletkezni a semmiből. Nektek például beletelt hét évbe, hogy Nyíregyházán is legyenek olyan rajongóitok, akik fényképezőgéppel felszerelve várnak a helyi klub bejáratánál.

Beck Zoli: Debrecenben pedig van egy húszéves srác, aki a fejébe vette, hogy a tavaszi turné minden állomására eljön vonattal, busszal. És ez a Bubu nevű fiú eddig tényleg minden bulin felbukkant.

Nagyon örülünk annak, hogy egyre több a húsz év alatti fiatal is a koncerteken, mert azt gondoljuk, hogy amelyik rockzenekarnak nincsenek tizenéves rajongói, az a zenekar nem is létezik. Ebben a korban a legnyitottabb és legérzékenyebb az ember a világra, és ha nekünk sok ilyen rajongónk van, akkor büszkék vagyunk rá. Egyébként sokáig nem volt meg az ilyen méretű érdeklődés irántunk, mert még nem voltunk készen rá. Az első években csináltunk több demót, de utólag azt gondolom, hogy egyáltalán nem baj, hogy az azokon található dalok nem kerültek lemezre. Ma már azzal a hittel megyünk fel minden alkalommal a színpadra, hogy akkor, ott, a világ legjobb koncertjét fogjuk megcsinálni. Nem a mi legjobb koncertünket, hanem a világét. Talán az önbizalom az, ami „szexivé” tette a bandát az utóbbi időben.

A jelenleg felkapott gitározós bandák mind az indie vonalon mozognak, s fővárosiak. A pécsi 30Y nem illeszthető rá semmilyen trendre. Ez azért van, mert vidéki csapatként kevésbé érnek el titeket az aktuális rezgések?

Inkább azért, mert minket más külföldi zenék inspiráltak, mint a magyar indie-mezőnyt. Nem brit, hanem amerikai rockbandák, azok is a kilencvenes évek elejéről. Talán akkoriban voltunk a legnyitottabbak, és az úgynevezett grunge-hullám a mai napig érzékelhető nyomokat hagyott a zenénken. A dalainkba önkéntelenül is több elem érkezik ebből a világból, mint az aktuális rockzenei univerzumból, így aztán a 30Y hangzásának a betájolásához nem elég csak a Queens Of The Stone Age-, vagy Muse-lemezeket ismerni. Tavaly a Süss Fel Napban a Panic Radioval és az Amber Smith-szel játszottunk, amikor kiderült, hogy igazából viselkedni sem tudunk úgy egy indie- koncerten, ahogy azt a szakavatott közönség megkövetelné… A dobosunk, vagyis Zaza öcsém úgy gondolta, hogy kicsit ugrálni akar az Amber zenéjére, ám pár perc múlva egy kéz ragadta meg a vállát, majd egy hang közölte vele: „Öreg, itt koncert van! Hagyd nekünk is élvezni!”

Bár a felületes véleményezők rendre a Kispált emlegetik, mint állítólagos példaképeteket, én mégis egy Magyarországon mára szinte teljesen elfeledett seattle-i zenekarra, a Pearl Jamre böknék, ha egy fő hatásotokat kéne megnevezni. A Semmi szédítő magasság című új lemezeteken nemcsak a Respektben található idézet emlékeztet Eddie Vedderékre, hanem az egész lemezt uraló gitársound is…

Az új lemez alapvetően abban tér el az első stúdióalbumtól, hogy sikerült hibátlanul visszaadni rajta a zenekar élő hangzását. Egy rockbandának szerintünk valahogy így kéne megszólalnia. A koncepció miatt a producer személye sem lehetett kérdéses: a koncertek hangmérnöke, Bóra Dávid lett a zenei rendező. A Csészényi-album attól volt bátor, hogy el mert rugaszkodni a 30Y addigi megszokott hangzásától, a Semmi szédítő meg attól, hogy nem akart olyan lenni, mint az elődje. Ami a Pearl Jamet, és úgy általában a tisztelgést illeti: egy rakás más banda, pl. a Nirvana is legalább ilyen fontos nekünk. A mostani turnén a Radio Friendly Unit Shiftert is bevettük a szettbe.

Az A38-as lemezbemutatón a közönség az új dalszövegeket is kívülről fújta, holott a Semmi- album akkor még csak pár napja volt hozzáférhető. Te kinek a szövegeit tudtad betéve, amikor még nem volt saját zenekarod?

Egyetlen olyan albumot tudok megemlíteni, amelynek a sorai effektíve belém költöztek annak idején, ez pedig az Európa Kiadó Popzenéje. Amúgy az egész nyolcvanas évek- béli magyar underground a Kiadótól az URH-n át a Neurotic-ig, mint zenei gondolkodás, távol áll tőlem. Később a Kispál Ágy, asztal, TV lemeze talált el hasonló módon, de akik igazán hatással voltak rám akkor, nos, azok az „alternatívon” kívüli figurák: Baksa Soós János, Hobó, a Cseh Tamás dalok Bereményije. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ellentétben az említett alkotók bizonyos műveivel én nem verseket írok, amiket egy zenekar megzenésít. A 30Y-nál szöveg és zene egyenrangú komponensek, egyik sem létezne a másik nélkül.

A tömegből többen „visszaintegetnek” neked a koncerteken.

Te milyen diagnózist állítasz fel azokról a furcsa kézmozdulataidról, amelyeknek nem tudsz parancsolni a színpadon?

Nem tehetek róla, egyszerűen csak jár a kezem a levegőben, miközben énekelek, vagy beszélek. Ez csak akkor tűnt fel, amikor egyszer egy hatalmas papír-tenyeret pillantottam meg a tömeg feje fölött, hosszú seprűnyélre tűzve. Ettől kezdve próbálkozom némi önkontrollal, bár volt, aki azt mondta, hogy most már hiányolná az ablakpucolást… A másik dolog, amiben szintén próbálom visszafogni magam, az a mikrofonba történő káromkodás. Csak idővel jöttem rá, hogy más súlya van, mint amikor a buszban nyögöm a többieknek.

A rockzenészekről felületesen csak a csajozás és a nonstop bulizás villan be a legtöbb embernek. A 30Y-nak már két házas tagja is van (Zoli, és öccse, a dobos Zaza – a szerk.), mégsem tűnik egyik sem megfáradt családapának…

Ha a családod aktív szerepet játszik az életedben, akkor ez folyamatosan erőt ad. Amikor hazaérünk a koncert után reggel hétkor, akkor legtöbbször nem fekszem le, hanem elviszem a lányomat iskolába, vagy müzlizünk. Furcsa módon ettől nem fáradtabb, hanem frissebb és erősebb leszel (meg józanabb is persze). És nincs alkalmad arra, hogy elszállj magadtól, ha koncert előtt vagy után mosogatnod kell otthon.

Magas és mély

A klasszikus track by track-anyagok jórészt a dalok keletkezéstörténetét járják körül. Minket a szövegek érdekeltek. Ki is emeltünk néhány tetszetős sort, a zenekar pedig kommentekkel látta el azokat.

„már nem is számolja hány / bájtos mosolyú lány hitte el / annak a képnek”

Endi: Szerintem a bájtos mosoly őszintébb álarc, mint a retusált kép. Naivnak és idealistának lenni egyébként nem is olyan rossz dolog. A másik oldal sokkal karcosabb.

Zaza: múltkor megszámoltuk a papával… szoktunk nosztalgiázni… mert együtt voltunk kamaszok… és persze félig- meddig most is kamaszok vagyunk… ilyen nosztalgiázó kamaszok… a legszánalmasabb fajta… a lényeg, hogy megszámoltuk… őrületes… botrányos…

Papa: Mindig gyenge voltam számítástechnikából, és a modemem is szar.

„az én tengeremen csak egy hajó van / és ott úszik a víz bárhogy is dobálja / és ha nagy ritkán csendesség van / azt mondja, hogy az az ő boldogsága”

Endi: Na ja. De a sima víztükör csak akkor jelent valamit, ha tudod, mi az a hullámhegy, meg mi az a hullámvölgy. A tengerészeknek egyébként is lételeme a vihar. Az meg, hogy ki akarsz kötni, csak arra jó, hogy újra tengerre akarj szállni.

Papa: A Balatonban úsztam egyszer viharban. Gyorsan jött. Nagyon féltem, valahogy végül sikerült kivergődnöm a nádasba. A víz az úr.

„semmi szédítő magasság / semmi rémisztő mélység / mindenki fiatal már / mindenki halni kész rég”

Endi: Jó lenne valami frappánsat mondani rá, miért pont ez lett a címadó dal. Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentről lefelé nézni éppolyan érzés, mint lentről felfelé nézni, és valahol az működteti az egész világot, hogy igazából nem az áll reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy főnixmadaras kép, ami időközben valahogy kirepült belőle. Pedig sokat mesélt arról, mit jelent nekünk estéről-estére zenélni.

Zaza: Mondom, nosztalgiázó kamaszok…