Zeitgeist: a Smashing Pumpkins reinkarnációja

Megjelent a Zeitgeist című Smashing Pumpkins lemez, hogy önmagát beteljesítse. Hét éves koplalás után a wan2 megvizsgálja, hogyan született a zenekar, hogyan lett az amerikai alter színtér egyik élcsapata, hogyan esett szét és támadt most fel! A második részben a korszellemet próbáljuk megragadni, poplemezekkel.

Smashing Pumpkins Az elején, akár egy grunge banda © WAN2

A nyolcvanas évek végén járunk, amikor a rockerek úgy néznek ki, mint a villanygitárt szorongató nőimitátorok. Eljött az idő, hogy valaki rendet tegyen az USA nyugati partján. Az olyan zenekaroknak, mint a Jane’s Addiction, a Red Hot Chili Peppers, a Pixies és a Faith No More, elegük lett az agyonsminkelt, trikós, egymást majmoló hajmetál csapatokból. Eldöntötték, hogy visszaállítják a rockzene becsületét.

Jó pár ezer kilométerrel odébb, Chicagóban egy Billy Corgan nevű lemezárusnak megtetszik ez az attitűd. A boltjába tévedő japán származású James Iha gitárossal, valamint D’Arcy Wretzky basszusgitárosnővel megalapítják a Smashing Pumpkins-t. Eleinte dobgép kíséri őket, de miután nem bizonyul eléggé együttműködőnek, leváltják a jazz világából érkező Jimmy Chamberlinre. 1989-ben már előzenekarként játszanak a nagy példakép, a Jane’s Addiction előtt, és a lemezszerződésük sem várat sokáig magára: a Limited Potential nevű helyi cég kiadja I Am One című maxijukat, majd a Virgin csap le rájuk, és 1991 májusában megjelenik Gish című első albumuk.

Öngyilkos tendenciák

A Gish producere Butch Vig volt, aki ezt követően alkotta meg főművét, a Nirvana Nevermindját. A küszöbön állt a grunge-robbanás és a Pumpkins-t is be lehetett volna illeszteni ebbe a sorba, de az ő zenéjük sokkal eklektikusabb volt: goth, prog, dreampop és metal elemek keveredtek benne, rendkívül sok tempóváltással, valamint a fő dalszerző Billy sokak számára idegesítő énekstílusával. Zenésztársai nehezen emésztették meg, hogy a stúdióban az összes hangszert felügyelte, és ha elégedetlen volt a többiekkel, akkor saját maga játszotta fel a basszust vagy a gitárszólót. A lemezt intenzív turnézás követte olyan csapatokkal együtt, mint a Nirvana, a Guns ’N’ Roses és a RHCP. Ilyen nevek hallatán nem is csoda, hogy a koncertsorozat végén egy leszedált, drogproblémákkal küzdő zenekar tért haza a szelek városába, hogy nekiálljon következő lemeze elkészítésének. Adódtak persze egyéb problémák is: a turnén egymásba habarodó Iha és Wretzky szakítása, valamint a frontember kreatív válsága. Mivel ebben az időben a grunge bandák már rég befutottak, Corgan úgy érezte, hogy muszáj lesz valami grandiózus művel előrukkolni, különben menthetetlenül eltűnnek a süllyesztőben.

A munkálatok otthonuktól távol, Atlantában zajlottak, hogy ne zavarják őket a haverok, na és hogy Chamberlin se találkozhasson a drogdílereivel. (Atlantában persze szerzett magának újakat.) A sok munka végül meghozta a gyümölcsét: az 1993-ban kiadott Siamese Dream az óceán mindkét partján a top 10-ben landolt, az MTV pedig erőteljes rotációban játszotta a klipjeiket. A lemez kiemelkedő darabjai közé tartozott a Cherub Rock és a Today, valamint a haranggal gazdagított, akusztikus Disarm. A Pumpkins a nagynevű fesztiválok headlinerévé vált, és akkora lett irántuk az érdeklődés, hogy a következő B-oldalas válogatásból (Pisces Iscariot) még a Siamese Dreamnél is többet adtak el.

Dupla vagy semmi

Billy Corgan Vitte a hátán © WAN2

A Smashing Pumpkins 1995-re ért pályája csúcsára a Mellon Collie And The Infinite Sadness című dupla albummal. Az Alan Moulder és Flood producerduóval készített, 28 felvételt tartalmazó, két részre osztott mű (Corgan szerint az X Generáció The Wallja) az amerikai lista első helyén nyitott és csak az Államokban négymillió példányban fogyott, hála az olyan daloknak, mint a grunge-os Bullet With Butterfly Wings, a pszichedelikus klippel megtámogatott Tonight Tonight vagy a generációs életérzést magába tömörítő 1979. A hangszerelés ezúttal jóval gazdagabb volt – először bukkant fel a későbbi lemezeiken masszívan eluralkodó elektronika, de hallhatunk nagyzenekart és különböző egzotikus billentyűs hangszereket is. Az élet és halál témakörét boncolgató dupla albumot a kilencvenes évek egyik legfontosabb lemezeként tartják számon, de a csapatot végül az óriási siker tönkretette.

A Mellon Collie-t monstre turné követte: Corgan golyókopaszra borotválta a fejét és felöltötte a védjegyévé váló „Zero” feliratú pólóját. A megerőltető stadionturné komoly áldozatokkal járt: Chamberlint, a dobost drogproblémái miatt kirúgták és a Filter ütősét, Matt Walkert hívták a helyére.

A kaotikus turné folytatódott, a munkamániás Corgan kísérőzenét írt a Váltságdíj című Mel Gibson filmhez, később bedolgozott a Lost Highway soundtrackjébe is. A fáradt zenekar 1997-ben csak egy alkalommal adott életjelt magáról: a borzalmas Batman & Robint az ő betétdaluk (The End Is The Beginning Is The End) sem tudta megmenteni.

A vég kezdete

1998 elején megjelent James Iha Let It Come Down című szólómunkája, nem sokkal később pedig a Pumpkins új albuma is, Adore címmel. Az állandó dobos nélkül, stúdiózenészekkel és dobgéppel rögzített lemez a korábbi munkáknál sötétebb, borúsabb hangulatot árasztott, elkalandozott a goth és az elektronika felé – azóta szereti a Pumpkins-t sok Cure- és DM rajongó.

A lemez jó kritikákat kapott és Európában jól is fogyott, de az ortodox rajongók a fejüket csóválták. Ezek után nem csoda, ha az album jóval alulmúlta a korábbi eladásokat. A pozitív visszajelzések ellenére az Adore-t sokan lesajnálják, pedig tartalmaz olyan gyöngyszemeket, mint a csodaszép, melankolikus Daphne Descends és a 100 százalékig elektronikus Appels + Oranjes. Az album megjelenését ezúttal is turné követte, melynek bevételéből 3 millió dollárt karitatív célra ajánlották fel.