CEU Üzleti Kar
CEU Üzleti Kar

A nemzetgazdasági és a vállalati szintű teljesítmények megítélésében a versenyképességi indexek alakulása a legfontosabb. A mutatórendszerek persze nem tökéletesek, de alkalmasak lehetnek nemzetközi összehasonlításra és önreflexiókra.

Kemény és puha tényezők alakítják a versenyképességet

Az integráltság alacsonyabb fokán és alacsonyabb fejlettségi szinten, rövid távon a kemény tényezőké a főszerep. Ilyen pl. a GDP növekedése, a foglalkoztatottság, az eladósodottság, az, hogy vállalati szinten milyen a profitabilitás, a megtérülés, esetleg a költségek, stb. Ezek teremtik meg, stabilizálják a nemzetgazdaság alapját.

Findrik Mária, a cikk szerzője
©

Egy fejlett gazdaságban már az innováció, a digitalizáció, és szakértelem a húzóerő, ezek feltéteznek motiváló, kiszámítható környezetet, támogató intézményrendszert és vezetést. Utóbbiak a versenyképesség puha tényezői.

A megfelelő húzóerők és a releváns gazdaságfejlesztési stratégiák megtalálása részben a külső környezettől és a fejlettségi szinttől is függ. Az elmúlt évtizedekben a növekedés húzóerői a feltörekvő országok voltak, és egyelőre azok is maradtak. Az általuk elért felzárkózás főként a kemény tényezőkön alapult (olcsó tőke - és munkaerő, olcsó, valutaleértékeléssel is megtámogatott export, stb). Ezek hatása egy idő után sajnos megtorpant vagy egyenes kifulladt, továbbhajszolásuk egyensúlytalanságot, ciklikusságot eredményezett. A tapasztalatok szerint ez a modell arra elegendő, hogy a fejletlen, szegény országok – az olcsó tőkére alapozó gyors növekedéssel – közepes fejlettségi szintre jussanak (és milliók kerülhessenek ki a szegénységből). Ugyanakkor nem teszi lehetővé a catch up után a turn around –ot, a magas hozzáadott értéken alapuló fejlettség elérését.

Rövid távú versenyképességi deficitek Kelet-Közép Európában

Régiónk országainak többsége elérte a közepes fejlettségi szintet, integrálódott a világgazdaságba, az egy főre eső GDP-jük általában 10 000 és 20 000 USD között van. Eredményeiket elsősorban a képzett, relatíve olcsó munkaerőnek, külföldi tőkevonzó képességüknek és az olcsó, főként összeszerelő tevékenységen vagy tömegtermelésen alapuló exportjuknak köszönhetik.

Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy a „catch up” hatás már rövidtávon (kb. 10 – 15 év alatt) kimerül, különösképpen Magyarországon. A kifulladás egyik oka, hogy gazdaságunkat túlzottan függővé tettük a nemzetközi környezettől. Ma vannak olcsóbb befektetési lehetőségek a világban, azaz az általunk alig befolyásolható nemzetközi környezet részben leolvasztotta a régió és Magyarország versenyelőnyeit.

Teljesítménybeli deficitünk másik, egyértelműen belső oka a puhább tényezőkben való elmaradás, a centrumhoz képest való leszakadás. Az intézményrendszerhez és a leadershiphez tartozó sor tényező tekintetében ma a rangsorok hátsó végén foglalunk helyet, olyan országok társaságában, amelyeket sem a befektetők, sem a lakosság nem tekintenek vonzónak. 130. helyen állunk a politikusokba vetett bizalom, 135. helyen a kivetett terhek, 115-en a kormányzati költekezés hasznossága alapján.

A befektetők biztonsága szempontjából a 100. helyet foglaljuk el. Az elmúlt években – miközben makroökonómiai mutatóik javultak – több régiós ország kockázati besorolása romlott az intézményi rendszer instabilitásának, a politikai vezetésben megmutatkozó „újító” megoldásoknak, a rendszerszerűvé váló korrupciónak köszönhetően.

A versenyképességi hiány strukturális, hosszú távú okai a régióban és Magyarországon

A növekedési hiány az elmúlt évtizedben globális jelenség volt. A 2000-es évek elején a fejlett európai uniós országok felismerték, hogy Európa úgy erősítheti meg pozícióit, ha a világgazdaság innovációs húzórégiójává válik. Ennek eléréséhez a tagországoknak évente GDP-jük legalább 3%-át kellett volna fordítaniuk kutatás-fejlesztésre. Néhány országtól eltekintve – Dánia, Finnország, Svédország, Németország – ez nem történt meg.

2009-ig Magyarország a GDP-jének alig 1%-át fordította erre, azóta valamivel többet. Az European Innovation Scoreboard 2016 megerősíti, hogy az EU 28 tagországa körében tovább rontottunk pozíciónkon, a 21. helyre csúsztunk innovációban. Ennek egyik oka, hogy a magyar állam GDP-jének 0, 38% -át fordítja K+F-re, ennél kevesebbet – 0,27%-ot csak Bulgária költ.

Felmerül a kérdés: van-e releváns modellünk, stratégiánk, és eszközrendszerünk céljaink elérésére? Megvetettük-e már a hosszú távú progresszió alapjait?

A feladat egyértelmű: modernizálni, beintegrálódni, felzárkózni a fejlett világhoz. A nemzetközi összehasonlítások egyértelmű lemaradást mutatnak az innováció és különösen a konvergencia terén: ennek alapvető oka, hogy növekedési modellünk nincs összhangban a célkitűzéseinkkel és lehetőségeinkkel. A legnépszerűbb természetesen a fogyasztás vezérelte modell, amely gyakran vezet a jövő feléléséhez. Az egészséges mértéken alapuló beruházási modell hosszú távú előnyei nyilvánvalóak, lehetővé teszi az innovációt, a stratégiai szerkezetváltásokat. A beruházási ráta nagyságából, struktúrájából, a megtakarítások alakulásából látható, hogy valóban tartós, kiegyensúlyozott növekedés várható-e. A felzárkózni kívánó országok az utóbbi utat aligha kerülhetik meg.

Ezzel szemben régiónkban, elsősorban Magyarországon gyakorlatilag az 1960. évek vége óta mostanáig – rendszerektől függetlenül! – növekedésünket a fogyasztásra és az exportra alapozták, nagyfokú újraelosztással és kormányzati beavatkozással párosítva. Az ország fejlettségének, kitűzött céljainak nem megfelelő modell maradt a gazdaságpolitika középpontjában a rendszerváltást követően is. Beruházási rátánk az egyik legalacsonyabb a régióban, csak Románia és Bulgária mutatói rosszabbak. 

Pedig van bizonyos szabadság a modellválasztásban is, a mértékekben feltétlen. Ezt támasztja alá, hogy a visegrádi országok mindegyikében magasabb a beruházási ráta, kisebb a külső kitettség, erőteljesebb a felzárkózás. Magyarország rontott relatív nemzetközi pozícióin, versenyképességi, konvergencia csapdába került.

Tehát ezek azok a tényezők, amelyek miatt a fejlődés és a versenyképesség részben rajtunk is múlik:
a) a túlzott fogyasztáson alapuló növekedési modell,
b) a mindvégig alacsony beruházások,
c) a túlzott állami beavatkozás,
d) az asszimetrikus külső kitettség,
e) a puha tényezők alábecsülése.

Az elmúlt évek gyakorlata azt mutatja, hogy ezek rendszerszerűen nem változtak.

A cikk szerzője Findrik Mária, közgazdaságtan professzor, a CEU Üzleti Kar oktatója.



Az oldalon elhelyezett tartalom a CEU Business School közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.