HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Várandóssága utolsó hónapjaiban is turnézik, továbbra is szédületes tempót diktál. Az anyává válás nem gátolja a nagy rock'n roll rohanásban?

Kissé be vagyok rezelve. A művészek szabad életét élem, amióta az eszemet tudom. Mindig is én osztottam be az időmet és az energiámat. Csak magamért feleltem, ha volt pénzem, ha nem. Most viszont kicsit megijedtem a felelősségtől. Ezzel egyébként a férjemet is megleptem, nem ehhez szoktattam az utóbbi években. Ugyanakkor bízom az improvizációs képességeimben, eddig mindig segített, hogy gyorsan feltaláltam magam, ahelyett, hogy kétségbeestem volna. Nem vagyok az a mindent előre megtervező típus, s bár tudom, hogy a gyereknek, főleg az első időkben, szüksége van a rendszerességre, abban is biztos vagyok, hogy a rögtönzés nem válik kárára egyiküknek sem. Mindenesetre jelenleg élvezzük egymás társaságát, Neil pedig nagyon sokat segít. (Férje, Neil Gaiman világhírű brit író, többek közt a Csillagpor, a Sosehol kötetek és a Sandman képregénysorozat szerzője – a szerk.)

A média polgárpukkasztó és megosztó figuraként aposztrofálja, szabadszájúsága miatt a sajtóban Amanda Fucking Palmer néven emlegetik, akit vagy imádnak vagy utálnak. Gondolja, hogy az anyaság változtat ezen?
Bocs, de a média nem érdekel. Másodlagos, hogy mit írnak vagy mondanak rólam. Szerintem a művészet besorolhatatlan. Nem hiszek a sajtókategóriákban, csak a közönségben. Nézzük csak, melyik stílusdobozba pakolnánk Björköt, milyen irányzatot képvisel Nick Cave, és mi a helyzet Leonard Cohennel? A lényeg nem a kategória, hanem hogy mit váltanak ki dalaikkal a hallgatóságból, hogy miféle mélységeket és magasságokat érintenek. Sosem akartam egyetlen csoporthoz sem tartozni. Így nem vagyok punk, hippi vagy rock'n roll díva. Persze én is hiszek a szerelemben, a békében, ahogy nyilvánvalóan abban is, hogy a gyermekem a világ közepe.
A „brechti punk kabaré” műfajában utazó első bandája pedig arra bizonyíték, hogy az európai kultúra elkötelezettje?
Még húszéves korom előtt ösztöndíjjal utaztam először Európába, és azonnal otthon éreztem magam. Mindmáig így vagyok ezzel. Európát és az Egyesült Királyságot sokkal inkább magaménak tudom, szeretem, ahogy a történelem felhője körbevesz. Amerika túl új nekem, ott sokszor furcsán idegen vagyok. Gyakran érzem úgy, hogy Európában és Angliában jobban értik, amit mondok. Az öreg kontinensen és a brit szigeteken még nyilvánvaló, hogy a művészet nem csupán kereskedelmi termék. Nem mintha az USA-ban ne értékelnének sokan, sőt. De különbség van az amerikai és az európai közönség között. Máshogy veszik a dalaimat. Az USA-ban személyes üzenetként értelmezik, Európában valahogy azt érzem, hogy a művész több mint szórakoztatóipari mesterember.
Európában talált rá a Bertold Brecht társszerzőjeként ismert Kurt Weill műveire is?
Az korábban történt. Bostonban nagy öreg és hideg házban éltünk, amelyben két zongora is volt. Anyám Debussy és Bach darabjaival kezdett tanítani zongorázni, de én leginkább azt szerettem, amikor saját melódiákat rögtönözhettem, miközben Duran Duran, Madonna, Cindy Lauper és Prince voltak a kedvenceim, meg a Miami Vice című sorozat főcímzenéje. Már tinédzser voltam, amikor nagyapám meglepett egy Weill-lemezzel. Tudta, hogy zongorázom, de ennél többet nem hiszem, hogy tudott rólam. Finoman szólva sem álltunk közel egymáshoz, de ezzel a lemezzel betalált. A Brecht-dalok hihetetlen felszabadító hatással voltak rám. Katartikus volt ráébredni, hogy létezik ilyen színházi zene. Gyűlöltem ugyanis az amerikai musicalek szirupos világát. A szentimentális, hazug és nyúlós amerikai színpadi muzsika után elképesztő erővel hatottak rám Kurt Weil koncentrált, lényegre törő songjai. Egészen mélyen érintettek, és azóta sem tudok szabadulni a művészetétől.
Családja hogyan viselte nem szokványos zenei ízlését?
Nem gátoltak semmiben, de az a gyanúm, hogy egyáltalán nem értették, miért lázadozom. Pedig csak művész akartam lenni, azt viszont nem igazán tudtam, miként is kell hozzáfogni. Idegesítő kis provokátor, öntörvényű és makacs gyerek voltam, aki mindig és mindenkinek a pofájába vágta, amit gondol. A valódi igazságot, ugyebár. Mindent kitaláltam, hogy felkeltsem a környezetem figyelmét. Drogokról és utcai csavargásokról írtam dalokat, miközben a fehér középosztály életét éltem, de Madonnát utánozva a ruhámra vettem föl a melltartómat, és úgy mentem suliba. Ahol mindezt, kisebb-nagyobb igazgatói dorgálások kíséretében, eltűrték. Az első színpadi sikeremet is a liberális szemléletű lexingtoni középiskolában arattam. Drámatagozatosként paródiát írtam Rogers és Hammerstein Karusszel című musicaljéből, és a diri nógatására elő is adtam. (Az amerikai szerzőpáros Molnár Ferenc Liliomjából írt Broadway-darabot 1945-ben – a szerk.) És csak írtam és írtam a dalaimat, amiket aztán nem mutattam meg senkinek. Aztán 18 évesen a connecticuti metodista Wesleyan Egyetem diákja lettem, amit utáltam, de legalább zongorázhattam.
Az amerikai Cambridge-ben utcaszoborként eltöltött évek után – amikor hófehér mennyaszonyi ruhában szórakoztatta a járókelőket – végül mégis zenekart alapított. A The Dresden Dollsszal végre rocksztárrá válhatott?
Egyáltalán nem mondhatnám. A 2000 őszén alapított zongora-dob duónk a bostoni zenei szcéna számkivetettje volt. Az 1920-as évek német kabaréinak világát idéző fehér arcfestéssel a kockás inges indie-bandák között mi voltunk a „buzi pantomimesek”. Irritáltunk szinte mindenkit. Azt is utálták bennünk, hogy az egyre szaporodó rajongótáborunkkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, nekünk fontosabb volt a levelezőlistánk frissítése, mint a lemezkiadók szerződése. A dobos, Brian Viglione és én is úgy nőttünk fel, hogy mindig a margóra szorultunk, mindig a meg nem értettség jutott nekünk. A The Dresden Dolls körül azonban olyan közösség alakult ki, amelynek mi voltunk a központjai. Először éreztük meg, mit is jelent az összetartozás.
Bár az első zenekara feloszlott, az Amanda Palmer-hívők tábora egyre duzzadt. Elkötelezett rajongóinak köszönheti, hogy a közösségi finanszírozás zászlóshajójának mondott Kickstarteren zenészként elsőként lépte át az 1 millió dolláros álomhatárt?
És annak, hogy megtanultam kérni.
Ön a közösségi médiahasználat egyik úttörője, vagy, ahogy a Wired című lap fogalmazott, a közösségi média rock'n roll királynője. Tapasztalataira nem voltak kíváncsiak a web2-es ipar döntéshozói?
A Kickstarter társalapítója Yancey Stricklerrel többször is leültem a cég New York-i irodájában beszélgetni arról, miként is működhet legjobban az ilyen közösségi oldal. Bár én a Twittert nem a legelejétől használom, őket is ismerem. A szintén San Franciscóban működő, alternatív zenefinanszírozási modellt létrehozó Patreon alapítói, Jack Conte és Sam Yam pedig a barátaim. Én ugyanis az embereket szeretem, nem a cégeket.
A két évvel ezelőtti, legendássá vált, a kérés művészetéről szóló TED-előadása után több interjújában felvázolta az emberek fizetési hajlandóságán alapuló ajándékgazdaság vízióját. Gondolja, hogy a közösségi finanszírozás a rideg piacgazdaság reális alternatívája lehet?
Meggyőződésem, hogy a zeneiparban a szigorú kereskedelmi kapitalizmus helyett valami új következik. A digitális javak közvagyonosodása arra kényszeríti a piaci szereplőket, a vásárlókat és az eladókat is, hogy jobban megértsék ezt az „ökoszisztémát”. A művészek és a közönség egymásra utaltsága olyan közösségeket hoz létre, amelyekben a mecenatúrának kulcsszerepe lesz. Mindez az egész globális rendszerre is hatással lehet, amely aztán talán a fenntarthatóság irányába tolja a kapitalizmust is.
Amelyben a nők végre egyenlők lehetnek a férfiakkal?
Nem vagyok feminista forradalmár, bár sokan annak tartanak. A feminizmus első hulláma után senki sem találta a talajt a lába alatt. Sem a nők, sem pedig a férfiak nem voltak biztosak magukban. A pasik félni kezdtek az erős nőktől, a nőknek viszont nem tetszett, hogy a férfiak összementek. Itt az ideje, hogy a helyükre kerüljenek az értékek, a feminizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy a fickókat le kell gyalázni. Csak a patriarchátussal kell leszámolni. A legjobb példa erre a találkozásom Neillel. Ő elég stabil ahhoz, hogy öntörvényű nőt szeressen. Neil valódi feminista.
A külvárosi kamaszoktól az elit értelmiségiekig a legvegyesebb társadalmi és gazdasági hátterű embereket vegyítő közönségét mozgósíthatóság szempontjából gyakran a politikai mozgalmak aktivista brigádjaihoz hasonlítják. Nem gondolt még politikai karrierre?
Szerintem, ha a dolgaimnak van valamiféle politikai vetületük, akkor az őszinteség az. Ismert művészként persze sokkal nagyobb az esélyem, hogy hatással legyek a világra. Az érzelmi hatás, amit a dalaimmal kiváltok, kétségtelenül összeköti az embereket egymással. Az pedig tényleg valódi politikai változást hozhat, ha az emberek megtanulnak segíteni egymásnak, ha tudnak kérni és adni is. Remélem legalábbis.
NÉVJEGY
Amanda MacKinnon Gaiman Palmer 1976. április 30-án New York Cityben született, de nővérével a Boston vonzáskörzetéhez tartozó Lexingtonban nevelkedett. Hivatalos életrajzaiban nem szerepel, a életrajzi kötetéből mégis kiderül, hogy szülei korán elváltak. Drámatagozatos középiskolásként extrém ötletei és fanatikus Cure- és Depeche Mode-őrületével tűnt ki társai közül. Az egyetemi évei alatt saját bevallása szerint alkoholon és antidepresszánsokon élt. Neil Gaimannel 2011-ben kötött házasságot.
A KABARÉ
Szemöldökét rendszeresen borotválja, a hónalját nem. Az előbbit egy Marlene Dietrich hasonmásverseny miatt vágta le először, azóta mindennap újat rajzol magának. A Wired című kultmagazin jellemzése szerint Amanda Palmer a karrierje indulásától kezdve egyike a legmegosztóbb figuráknak a pop- és rockvilágban. A The Dresden Dolls nevű duója, majd az Evelyn, Evelyn, illetve az Amanda Palmer and the Grand Theft Orchestra formációival sajátos „punk kabarét” művel. Vegyíti a Bob Dylantől Tor Amosig tartó dalnokok által művelt ballada műfaját a múlt század első harmadában virágzó kupléstílussal. Vallomásos nótái szándékoltan nem „rádióbarátok” – szerinte három percbe nem lehet belesűríteni valódi tartalmat, a trágárságok pedig nem önmagukért, hanem az üzenet megerősítéséért vannak.
A teatralitást a végsőkig fokozó előadásmódja, utcaszobormúltjának tapasztalatait kamatoztató flashmobjai és folyamatos online jelenléte miatt mindmáig szálka a zeneipar marketingguruinak szemében. Félelmetes gyorsasággal építette ki masszív rajongótáborát a 2000-es években, a közösségi médiumok segítségével egyben is tartja. A Twitteren milliók követik, de a Facebookon is több százezren lájkolják a hivatalos oldalát. A közösségépítést életformaként művelő zongorista-énekest a Kickstarteren 2012-ben begyűjtött 1,2 millió dollárja tette címlapsztárrá. Bár sokan koldusnak csúfolták, Amanda Palmer filozófiát kreált sajátos attitűdjéből, amelyet 2013 elején A kérés művészete című TED-előadásában tárt a világ elé – a videót több mint 8 millióan látták világszerte. Népszerűségének csúcspontján verset írt a 2013-as bostoni maratonon bombát robbantó, és ezzel három embert meggyilkoló Dzsohár Carnajevhez. A Twitteren publikált poéma világszerte kiverte a biztosítékot – rengetegen félreértették, hogy az azeri egyetemistát embernek nézve kért magyarázatot a rémtettre.

Amanda Palmer TED-előadása

Vajna Tamás cikke a HVG Extra A nő 2015/1-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.