Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Sir Alex Ferguson, a Manchester United legendás egykori mestere a közelmúltban könyvbe foglalta több évtizedes vezetői tapasztalatait. Cikkünkben ebből idézzük meg kudarccal kapcsolatos meglátásait, gondolatait.

Ha az ember végignéz egy sikeres emberen, el sem tudja képzelni, hogy valaha is kudarcot vallott, vagy akár közel került a bukáshoz. Láthatunk olyan sportcsillagokat, mint Roger Federer, Serena Williams vagy régebben Muhammad Ali és Stirling Moss, és egyszerűen képtelenek vagyunk vesztesként elképzelni őket. Pedig a kudarc réme mindenkit nyomaszt. Néhány embert egyenesen megbénít, másokat viszont továbblendít.

Sir Alex Ferguson
©

A kudarctól való félelem bennem kimondottan növelte az elszántságot, hogy valamit sikerre vigyek. Semmi sem szemlélteti jobban az élethez való viszonyomat, mint a sérülések miatti 101 másodperc hosszabbítás, amely alatt a United, egygólos hátrányból fordítva, végül 2-1-re legyőzte a Bayern Münchent a Bajnokok Ligája 1999-es döntőjében. A díjátadó ceremóniára készülve már ráaggatták a Bayern München feliratos szalagokat a kupára, és az UEFA elnöke arra készült, hogy nekik nyújtja át a serleget, de mivel képtelenek voltunk belenyugodni a vereségbe, a szalagokat vörösre kellett cserélni. Amikor kilenc évvel később, 2008-ban ismét Bajnokok Ligája-döntőre készültünk, lejátszottam az 1999-es döntő utolsó három percét, mert ezzel is hangsúlyozni akartam a játékosoknak, mennyire fontos, hogy soha ne adják fel.

Egyetlen helyzetben adhatja fel az ember a küzdelmet: ha már halott.

Edzői pályafutásom elején fel sem merült bennem, hogy egyszer majd a Manchester United menedzsere leszek. Csupán egyetlen dolog járt a fejemben: a túlélés. Minden alkalommal, amikor új klubhoz kerültem – az East Stirlingshire-hez, a St. Mirrenhez vagy az Aberdeenhez –, egy dolog járt a fejemben: itt sem vallhatok kudarcot. Ez volt az egyik gondolat, amely hajtott előre. Mindig rettegtem a megaláztatástól, és a kudarc gondolata ott bujkált a tudatalattimban. Magamban állandóan ismételgettem:

„Kudarc? Nem vallhatok kudarcot.”

Amikor menedzserként az East Stirlingshire élére kerültem, az álláshoz szükséges szakképzettségem mindössze annyi volt, hogy valamikor profi focistaként játszottam, megszereztem az edzői képesítést, és tudtam döntéseket hozni. Négy héttel korábban még csupán egy 32 éves focista voltam. Aztán hirtelen menedzserré léptem elő, és mindössze abban reménykedhettem, hogy elég ideig maradok a helyemen, hogy rájöjjek a dolgok menetére. A St. Mirrennél lehúzott időszakot követően az Aberdeenhez kerültem. Az itt eltöltött időszakom utolsó évében kezdtem igazából azon töprengeni, merre tovább. Azt megelőzően kizárólag a túlélésre és a kudarc elkerülésére koncentráltam.

De még a Unitednél eltöltött legeredményesebb idényeim esetében is a kudarctól való félelem és a tökéletesség iránti vágy hajtott előre. Noha a segítségemmel az Old Traffordon sikerült feltölteni a trófeák tárolására szolgáló vitrint, a vezetésem alatt mégsem sikerült elérni azt, amit az Arsenalnak a 2003–2004-es szezonban: végigjátszani az egész bajnokságot egyetlen vesztes meccs nélkül. A vereség megtapasztalása, jobban mondva a kudarcra adott reakció létfontosságú alkotóeleme a győztes személyiségnek. Esetemben valóban igaz volt a régi mondás, hogy

az ember többet tanul a vereségekből, mint a győzelmekből.

Noha időnként én is mondok olyat, hogy a múlt soha nem foglalkoztat, valójában ez nem igaz. A vereségek miatt nem szoktam a játékosokat ostorozni, és megpróbálom eltitkolni, hogy mit gondolok ilyenkor, azonban mindig sokkal több időt töltöttem a vereségek elemzésével, mint a megnyert mérkőzésekkel. Az is igaz, hogy ha bármelyik idényben elveszítettünk egy olyan jelentős trófeát, amelyet megnyerhettünk volna, akkor egész nyáron az okokon töprengtem, hogy a következő idény indulása előtt kijavíthassam a hibát.

A pályámon folyamatosan elkísértek a vereségek. 1974. augusztus 10-e, azaz az East Stirlingshire-nél menedzserként eltöltött első napom és 2013. május 19-e, azaz a Manchester Unitednél menedzserként lehúzott utolsó napom között a csapataim nagyjából minden tíz lejátszott meccsből kettőt elveszítettek. Ezenfelül számtalan döntetlent is játszottak, márpedig a szememben ezek vereséggel értek fel. Éppen ezért bőven volt alkalmam tanulni a vereségekből és a kudarcokból. Miután az Aberdeennél és a Unitednél sikerült rendesen összerakni a csapatot, úgy éreztem, a vereségeink vagy a kiábrándító eredmények sokkal inkább a saját kudarcunknak, nem pedig az ellenfeleink jó teljesítményének tulajdoníthatók. Azt találtam, hogy sokkal célravezetőbb a kudarcokat így nézni, mert még mindig mi maradunk urai a helyzetnek, és javulni is tudunk.

Egy-egy vereség után jobb menedzser lettem, és bármi okozta a kudarcot, utána tisztábban láttam a dolgokat.

2011 októberében a Manchester City ellen játszottunk az Old Traffordon, és 6-1-re kaptunk ki. A városi rivális 22 évvel korábban osztott ki nekünk utoljára ekkora zakót, és ez volt a legnagyobb arányú otthoni vereségünk a bajnokságban 1955 óta. Az egészben az volt a vicc, hogy a meccsen végig jobban játszottunk. A City lőtt egy gólt az első félidőben, majd kettőt a másodikban, és bár sikerült valahogy visszakapaszkodnunk 3-1-re, az utolsó 13 percben kaptunk még három gólt. Visszatekintve, a helyes taktika az lett volna, ha lehúzzuk a redőnyt a kapunk előtt, megakadályozzuk az utolsó három gólt, és ezzel elkerüljük a másnapi szörnyű szalagcímeket a napilapokban. Még ennél is fontosabb volt azonban, hogy abban az évben gólaránnyal szorultunk a második helyre a bajnokságban a City mögé, és az eredmény miatt érzett fájdalmat utólag ez is fokozza.

A Manchester City fájdalmas bajnoki címe ugyanakkor felvillanyozott bennünket, mert végre valami célt tudtunk magunk elé kitűzni, és a következő évben megnyertük a bajnokságot, a City pedig 11 ponttal lemaradt mögöttünk. Az első, 1993-as angol bajnoki címemet követően minden egyes alkalommal, amikor második helyen végeztünk a bajnokságban – ez összesen öt esetben történt meg –, a következő évben megnyertük a bajnokságot. Előnyt lehet kovácsolni a vereségből is – bár soha nem akartam ebből szokást csinálni. A győzelemre éhes és teljesítményükre büszke csapattagok sóvárognak azért, hogy megbosszulhassák a vereséget.

A futball az egyszerű vereségeken felül is teli van kudarcokkal, de fölösleges az önsajnálatba belemerülni.

A legelegánsabb leckét a vereség kezeléséből Ottmar Hitzfeld adta, aki 1998 és 2004, majd 2007 és 2008 között a Bayern München menedzsere volt. Miután 1999-ben a Bajnokok Ligájának döntőjében úgy vertük meg a Münchent, hogy két gólt lőttünk az utolsó három percben, láttam rajta, hogy teljesen összeomlott. Lélekromboló lehetett, ő mégis csodálatos tartással viselte, és ennek egy évvel később még inkább tanújelét adta, amikor Münchenbe utaztam, hogy megnézzem a Rangers meccsét a Bayern ellen. A meccs után meghívott vacsorára az asztalához, ahol már két testvére is ült, és mindannyian rendkívül kedvesen és barátságosan viselkedtek. Aztán az asztalhoz jött néhány Bayern-játékos is, kezet ráztak velem, és gratuláltak, noha bizonyára mindannyian gyűlöltek veszíteni. Ennél jobban nem lehetett volna szemléltetni, hogy a klub milyen minőséget képvisel.

A legtöbbet talán mégis anyámtól tanultam arról, hogyan kezeljem a kudarcot. Huszonegy évesen a St. Johnstone csapatánál játszottam; hol bekerültem a csapatba, hol nem, mindössze 50-szer játszottam a nagycsapatban négy év alatt. Tényleg elkeseredtem. Egy tartalékmeccsen eltört az orrom és az arccsontom, felrepedt a szemöldököm, majd a felépülésem után a tartalékcsapat több egymást követő meccsen is csúnya vereségekbe szaladt bele. Én pedig fogtam magam, és elmentem a glasgow-i Waterloo Streeten a kanadai nagykövetségre, és kértem a bevándorláshoz szükséges papírokat, mert addigra az apám összes családtagja már kivándorolt Észak-Amerikába. Egyszerűen nem akartam több meccset játszani abban a klubban. Egyik nap, mindezek miatt, rávettem a bátyám barátnőjét, hogy a mamámnak kiadva magát hívja fel Bobby Brownt, és közölje vele, hogy influenzás vagyok, és nem tudok játszani. Őt azonban nem lehetett átverni, és táviratot küldött az anyámnak, és ebben arra kért, hogy hívjam fel. Elsétáltam az utca végén álló telefonfülkéhez, tárcsáztam a Stanley 267-et, és Brown a sárga földig lehordott. „Te vagy a világ szégyene. Azt gondoltad, hogy átverhetsz? Rávettél valakit, hogy adja ki magát az anyádnak. Az egész csapatomat ledöntötte a lábáról az influenza, te pedig holnap játszani fogsz, és 12 órakor jelentkezel a Buchanan Hotelben!” Azon a meccsen az Ibrox stadionban mesterhármast szereztem – elsőként bármelyik vendégcsapatból –, és ez az apró szerencse az egész életemet megváltoztatta. Egy hajszálra voltam attól, hogy otthagyjam az egészet. Miután az anyám megtudta, mi történt, alapos fejmosást kaptam. Ő tanított meg arra, hogy soha ne adjam fel, és ezt követően próbáltam megtanítani másoknak is.

A fenti cikk a HVG Extra Business közreműködésével készült, és a Vezetés - Az életem és a Manchester Unitednál eltöltött éveim tapasztalatai című kiadvány szerkesztett részlete. 

Kíváncsi, hogyan segíthetik karrierjét vagy cégének sikerét a történetek, és hogyan aknázzák ki a sztorik erejét a profik? A HVG Extra Business friss számának középpontjában a történetmesélés áll. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel!

Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!