HVG Extra Business
HVG Extra Business
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

„Hogy tud ez az író ilyen érdekes sztorikat kitalálni?” – csodálkozunk rá sokszor egy-egy jó könyvre, színdarabra vagy filmre. És tényleg, hogyan? Az író csak ül, esetleg pipázik a foteljében, miközben hosszú szakállát simogatja? Mert az író persze komoly férfi, és addig töri a fejét, amíg egyszer csak isteni szikraként ki nem pattan a fantáziájából egy jó történet. Vagy ez maga is csak hatásos mese volna? Hidas Judit írása.

Első látásra azt hihetnénk, hogy a nagy művek a szerzők fejéből csak úgy a semmiből pattannak ki. Ez alól talán kivételek a történelmi regények, illetve azok az alkotások, ahol az író eleve feltünteti, hogy valós eseményeket dolgozott fel. De mi a helyzet a többi történettel? Vajon tényleg másképp olvassuk azokat a sztorikat, amelyek elvileg valós tényeken alapulnak?

Véleményem szerint nem: mindkét típusú művet fikcióként olvassuk, mert valami egészen mást keresünk bennük. Nem a tényleges eseménysorozatot szeretnénk reprodukálni önmagunk számára az „igaz” történetek esetén sem, hanem „tanulni” akarunk belőlük a világról, önmagunkról. Minden, ami papírra, filmre, színpadra kerül, valami különös jelentést kezd el hordozni.

Ne gondoljunk itt feltétlenül nagy mondanivalókra. Egyszerűen a fikció világában minden sűrűbben jelenik meg, mint ahogy bármi megtörténik az életben. Az egyes elemeket a szerző úgy fűzi össze, hogy megmutasson valami olyasmit, amit a valóságban esetleg nem vennénk észre.

De akkor hogyan dolgozik az író? Hogyan jut el ahhoz a fránya történethez, amely jó esetben annyira lenyűgöz minket? Vajon a valóság vagy a fantázia szüli-e a jó meséket? A válaszom az, hogy mindkettő. Hiteles mű születéséhez elengedhetetlenek az író közvetlen tapasztalatai a világról, a körülötte lévő emberekről. Az viszont már egyéni alkat kérdése, ki milyen mértékben gyúrja át az élményeit a fantáziája segítségével.

Vannak olyan alkotók, és róluk talán kevesebb szó esik, akik elsősorban a velük ténylegesen megtörtént eseményekből építkeznek, és vannak, akik azt mondják, ha ilyen anyagból próbáltak dolgozni, mindig hamis lett az eredménye. Mindkét módszer hoz létre nagyszerű alkotásokat. Ezért sem szeretik az írók, ha arról faggatják őket, valós események ihlették-e a történeteiket. Ez ugyanis a végeredmény szempontjából érdektelen. 

Önéletrajzként olvasott alkotások

Két példát szeretnék itt idézni. Az egyik ma már talán kevésbé ismert eset, bár a XX. századi magyar irodalom egyik jelentős alkotásáról, Márai Sándor Egy polgár vallomásairól van szó. Az író eredetileg 1934–1935-ben írta a művet, egyes szám első személyben, és nemcsak az elhunyt vagy a távolba szakadt családtagokat nevezi meg benne saját nevükön, hanem az osztálytársakat, gyermekkori homoerotikus vágyainak egyik hősét is, és néven nevezi azt a nevelőt is, aki utóbb egyházi karrier útjára lépett. Kassán, ahol a regény játszódik, szinte mindenki ismert mindenkit. Fried István a könyv 2013-as kiadásához készített előszavában ezt írja:

„Az országos hírnévre szert tett író viselt dolgait a kassaiak és a Kassáról elszármazottak számon tartották, és egyáltalában nem bizonyos, hogy az Egy polgár vallomásait merőben szépirodalomként olvasták”.

Fried szerint különösen érzékenyen érintette a múltját felejteni és nyilván feledtetni akaró nevelőt, Stumpf Györgyöt mindaz, amit róla Márai a könyvben megírt. 1935-ben pert is indított Márai ellen jó hírének megsértése miatt, és végül az író a több irányból rá nehezedő nyomás hatására átdolgozta a művet, amelyet 1940-ben adtak ki újra. A könyvet tehát korában inkább önéletrajzi vallomásként olvasták, holott sokkal többről szólt már akkor is: elsősorban a nyugat-európaitól eltérő lehetőségű, sorsú, helyzetű magyar polgárság történetének mások által rejtve maradt részleteibe avatott volna be. Ám az említett érzékenységek miatt 73 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az átdolgozott helyett újra az eredeti alkotást vehesse a kezébe az olvasó.

©

A másik példa a közelmúltból való, amikor 2001-ben országos botránnyá fajult Grecsó Krisztián Pletykaanyu című könyve, amelyben a szerző szülővárosa, Szegvár jellegzetes figuráit írta meg. A helyiek igencsak megorroltak rá azzal érvelve, hogy túlzottan felismerhetők a valós emberek a könyvben.

Az író persze szabadkozott, hogy hiába vannak átfedések, ő nem szociográfiát írt, hanem szépirodalmi művet, ahol a valós elemek más jelentést kapnak. Ez a helybélieket egyáltalán nem izgatta. Érdekes módon a novelláskötet vissza is hatott a valóságra.

„Volt, aki eladta az autóját, mert azt írtam róla, hogy öreg. Nagyon furcsa dolgok történtek. Aki például daueroltatta a haját, és ezért megemlítettem a novellában, már nem daueroltatja”

– mondta Grecsó még 2001-ben.

Olyan dolgokról írni, amiket ismerünk

Az írók jelentős része sokszor találkozik a fentiekhez hasonló helyzetekkel. A „szerencsétlen” alkotó hozott anyagból dolgozik, adott esetben megírja környezete érdekes, kirívó figuráit, jelenségeit, de ezt nem azért teszi, hogy bárkiből gúnyt űzzön, hanem hogy valami általánosat megmutasson a világról és az emberről. Ez sok esetben persze nem vigasz azok számára, akik nem szerettek volna – esetleg néhány, a valóságban nem létező negatív tulajdonsággal felruházva – könyvben szerepelni.

Ha az írónak sikerül is elkerülnie a botrányt vagy sértődést a fenti okok miatt, akkor még mindig ott a másik kritika: „hát ez nem is regény, ezt csak láttad, hallottad, veled történt.” Mintha a művek irodalmi értékéből bármit is levonna az, hogy átemelnek elemeket a valóságból, esetleg egy az egyben felhasználnak szituációkat, karaktereket. Holott, ha nem rokonok vagy ismerősök, hanem kívülállók olvassák, akkor a sztorik ugyanolyan „fikciókká” válnak, mintha a tengerentúlról érkeztek volna.

Amikor az ember komolyabban kezd el írással foglalkozni, az első szabályok egyike, amit megtanítanak neki, hogy olyan dolgokról írjon, amiket ismer. Ha pedig nem a régmúltban, a jövőben vagy mesebeli tájakon játszódik a történet, akkor hamar előáll a fenti helyzet. És hogy mit tehetnek ilyenkor a közvetlen környezetben élők? Vagy megtanulnak elvonatkoztatni önmaguktól, vagy a legjobb, ha el sem olvassák azokat a műveket, amelyekben ők is szerepelnek.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy bármit meg lehet írni egy az egyben. Hogy ellenpéldát is mondjak: az egyik kiváló író ismerősöm megható történetet írt egy plüssállatok varrásával foglalkozó nyugdíjasról. A novellát felolvasta egy társaságban, ám egyik kritikusa giccsesnek találta a plüssállatos motívumot. „Márpedig ez létező személy” – érvelt az író, akinek persze fájt a kritika. Hiába, ez az elem leírva sokaknak mégis hamisnak tűnt.

Ám akkor hogyan lehet eldönteni, mikor kell a saját valós élményeinkre, és mikor a fantáziánkra hagyatkozni? Kiderül Hidas Judit cikkéből, amely eredetileg a HVG Extra Business 2017/1-es számában jelent meg.

Friss lapszámunkban olyan etikus befolyásolási módszereket mutatunk be, amelyekkel jobb hellyé tehetjük a világot, javíthatunk megítélésünkön vagy könnyebben eladhatjuk termékeinket. Keresse a magazint az újságárusoknál, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel! Ha megtetszett az újság, fizessen elő egy évre, és Simon Sinek A jó vezetők esznek utoljára című könyvét adjuk az előfizetés mellé.

Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!

HVG Extra Business Business magazin

Miért megy a rendőr mindig házhoz?

Baráth Katalin krimiíró, Fabricius Gábor médiadizájner és Tasnádi István forgatókönyvíró beszélgetett a HVG Extra Business Szalon legutóbbi estjén a történetmesélés szabályairól, a karakterekről, az azonosulásról, az intertextualitásról és a hitelességről.