Exkluzív teszt: BMW X5 M

Nem éppen Bálint-napi ajándék, de én ezt kaptam a sorstól és a BMW-től. Vezethettem az X5 M-et: 555 lóerő teljesítmény, 680 newtonméter maximális nyomaték, 4,7 másodperces gyorsulás, 275 kilométer/órás végsebesség. Egy sportkocsi durva adatai ezek, csakhogy az X5 terepjáró.

Még most is remegek, pedig azóta lenyomtam 600 kilométert egy 525d-vel. Egyszerűen indult a nap, alvás nélküli, átforgolódott éjszaka után – nem lehetett a szobában kikapcsolni a klímát, ami észveszejtően zúgott. Kihagytam volna a szállodai reggelit, de aztán mégis lementem a többiekhez, ha már lent voltam, magamba tömtem néhány apró zsömlét szalonnakrémmel. A sajtótájékoztató rendben lezajlott, figyeltem, amennyire tudtam, kevés olyan infót hallottam az új négyhengeres BMW turbómotorról, amit már a sajtóutat megelőzően ne tudtam volna. A napi program ismertetésénél az X-modellekért felelős kommunikátor közölte, hogy van egy meglepetés, az X1 xDrive28i modellek mellett vezethetünk X5 xDrive50i-t, X6 xDrive35i-t, X3 xDrive35i-t és az X5 M modellt is. Mindenki felhördült, de láttam az arcokon, hogy nem fogták fel, amit a saját fülükkel hallottak. Összepakoltunk, és sorba álltunk az kulcsokért. Én hagytam lehetőséget másoknak, nem gyúródtam, ám előttem senki sem kérte el a vágy titokzatos kulcsát. Nem zavartattam magam, határozottam rámutattam, mire a béemwés ember elmosolyodott, úgy, ahogy séf teszi, amikor a ház ajánlatát választjuk. Reggel 9 óra 30 perc volt, nem ittam semmit, de megrészegülten támolyogtam ki a parkolóba. Égette a kezemet a kulcs, úgy baktattam a kollégák között, mint egy győztes hadvezér.

Fotó: bcs

Nem volt nehéz kiszúrni, hatalmas légbeömlői elárulták, hogy a két batár közül melyik az 555 lóerős. Amikor dupla-dupla kipufogóiból felüvöltött a battle metal, támaszkodnom kellett, nehogy elájuljak a gyönyörtől.

A szirupos bevezető nem öncélú, csak húzom az időt, próbálom magamban tartani az élményt, amely lehet, hogy egyszeri, soha meg nem ismételhető. Beülni a legerősebb X5-ösbe, beállítani a kormányt, a tükröket, a navigációt – eddig nincs különbség. A motorhang félelmetes, pedig az 50i sem semmi. Az is 407 lovas. Az első méterek már a csúcsra juttatnak, minden további kilométer ajándék az élettől. A vasparipa úgy indul meg, ahogy autó nem, csak egy rakéta, a Pegazus, vagy valami mesebeli lény, talán az unikornis, amikor felrepül. Gázfröccsre a levegő is belém szorul, félő, hogy a gyomrom az agyammal helyet cserél. Morajlására remegnek az ablakok, a csecsemők abbahagyják a sírást, a kecskék nem rágják a fakérget, és én abban reménykedek, hogy fenntartható, elnyújtható, bekebelezhető ez az érzés. Az első kilométerek során az ész még észnél van, a tízedik után már az ösztönök uralkodnak felettem. Bekapcsolom a sportfokozatot az automatikus váltón és kifordítom a világot az egyensúlyából. Tele gázzal küldöm az állatot. Üvölt, remeg az aszfalt, félelem tombol a járókelők szemében. Bár utolsóként indultam el, mindenkit leelőzök. Nincs az a forgalmi szituáció, amelynek ne előzés lenne a vége, a szabályok ebben az autóban kissé elpuhulnak. A táj összefolyik, már nem emlékszem hány hídján keltünk át a Szávának, de a morgás még mindig a fülemben van. Földrengésként rögzült belém. 10 óra 30 perckor aztán vége az eddigi életemnek. Odaadom másnak az autót, benne ülök, de már nem érdekel. Varázsa emlékeimben él tovább, a valóság szertefoszlik. Autópályán suhanunk 230-cal, na és - ez is csak egy autó. Megállunk, átülünk egy másik BMW-be, aztán egy újabba, aztán az 5-össel hazavezetek. De bennem még mindig a V8-as turbó zakatol, én már sohasem leszek olyan, mint voltam ma reggel.

Fotó: bcs