Rolls-Royce-tesztvezetés: Darth Vader és Prince eltitkolt gyermekei
Egy hetet töltött Budapesten az autóarisztokrácia két díszpéldánya, az egyenként is százmillió forint felett startoló Rolls-Royce Ghost és szellemtestvére a Wraith, amely egy csintalan skót kísértetről kapta nevét. Kipróbálhattuk őket, ráadásul mindkettőből a sötét erőt hirdető Black Badge példányokat.
Az exkluzív autós rendezvények egyik legjobb velejárója, hogy az őket kísérő profi csapatokban milyen emberekkel lehet találkozni. Tökéletes példa erre most Andi McCann, a középkorú brit világpolgár. A Rolls-Royce Driving School vezető oktatója, aki nem mellesleg a Salomon sícipők fejlesztésében részt vevő szakember, valamint korábban a Forma–1 mellett is dolgozó szaki. Külsőre amolyan Michael Caine-karakter.
Ő is az a fajta szerény fazon, aki a „belső kör” tagja, a Forma–1-es pilótákat nem csak felületesen ismeri, hanem dolgozott is velük. Miközben a Rolls-program zajlott, ő mesélt. Például Mika Häkkinenről, akinek Forma–1-es világbajnoki címéhez, túlzás nélkül mondható, sokat tett hozzá a sporttudomány. Vizsgálták ugyanis a finn úgynevezett öntudatlan fáradási mutatóit, amit nem lehet tréningezni, mégis javítani szerettek volna rajta.
Kiderült például, hogy Häkkinen egyik fogtömése túl magas volt, emiatt a kanyarokban túlzottan összeszorította az állkapcsát, feleslegesen nagy izommunkát okozva éppen a nyaki izmainak. A megoldás végtelenül egyszerű volt, felismerni sokkal nehezebb. Pedig ilyen apróságokon múlik a mai élsportban minden – mesélte Andi McCann.
A másik úriember a Rolls-Royce csapatában Frank Tiemann, ő a márka itteni képviselője, már vagy tíz éve viszi ezt a bizniszt itt, Kelet-Európában. Valójában német, de olyan „british posh” akcentussal ejti, hogy Rolls-Royce Wraith, mintha ugyanahhoz tanárhoz járt volna, mint VI. György A király beszédében.
Ők voltak a társaságunk arra a néhány órára, amíg kóstolót kaptunk a dollárban számolva is milliomos autótulajdonosok világából. Ez egyébként hivatalosan is a Rolls-Royce mércéje, a márka célcsoportja. Definíciószerűen azok az emberek, akiknek bármikor van 300 millió szabadon mozgósítható forintjuk.
Remek sztorikat mesélnek – diszkréten, diplomatikusan, de nem unalmasan – távoli, volt szovjet államok fizetőképes piacairól érkezőkről, akik tesztvezetésre jönnek, jogosítvány nélkül. És nem otthon felejtették, hanem nincs nekik. A sztorik közben lassan előbukkan egy másik világ, ami szintén itt van, csak másmilyen szemüvegen, a Rolls-Royce-én keresztül nézzük. Itt van például a Ghost és Wraith párosból a Black Badge-változat („fekete plakettes”), amelyeket kifejezetten úgy terveztek, hogy vezetni is jó legyen. Az amerikaiakat viszont nem érdekli igazán, hogyan kanyarodik az autójuk, milyen futómű van alatta, vagy milyen finomak a varrások a foteleken. Ők az imázst vásárolják.
Ott a vevőik 80 százaléka a státusz miatt veszi a Rolls-t. Itt Európában mindenben perfekcionizmus van, a vevők a felfüggesztésről kérdezősködnek, vagy egyéb olyan technikai paraméterekről, ami máshol egyáltalán nem érdekes. De ugyanúgy igaz a világ sokszínűsége másban is. Délkelet-Ázsiában például nem lehet eladni egy olyan lenyűgöző, nyitható tetejű modellt, mint a Rolls-Royce kínálatának legfrissebb darabja, a Dawn. Ott egyszerűen túl meleg van kabriózni.
És persze szóba került az egész autóipar mostanság legdivatosabb témája, az önvezető autó is. Szerencsére a Rolls-Royce-nak egyelőre erre is megvan a legelegánsabb válasza:
Nálunk már 100 éve is sofőr vezette az autót, amíg a tulaj hátul pihent. Miről beszélünk?
Ott a pont.
De lássuk végre Emilyt, a „Szárnyas hölgyet”. Ráadásul feketében. Ez az egész program ugyanis a tavalyi Genfi Autószalonon bemutatkozott és a márka sötét karaktert sugárzó vonaláról, az úgynevezett Black Badge Rolls-Royce-okról szólt. Ez a mostani kínálatban két modellt jelent: a Ghostot, vagyis a négyajtós nagy limuzint, valamint kupét, a kétajtós Wraith-et, a „sportos” rövid hátsójú változatot.
A tesztút első szakasza a Fejér-megyei Felcsúton keresztül vezet egy közeli megállóba, egy Golf-klubba. Nyilván az összes rettenetes poént elsütjük a stadionfalun áthajtó hatalmas fekete Rolls-Royce-konvoj kapcsán. De mindeközben arra is felfigyelhetünk, hogy a Rolls-Royce Magic Carpet Ride futóműrendszere hogyan siklik át a magyar utak viszontagságos keresztbordáin, amelyeken az egyszerűbb autók szimplán csak elpattognak, mások felütnek, a továbbiakkal meg jobb lassan szlalomozni az úthibák között. A Rolls-Royce-ban ezek a döccenések, vagy pláne zajok nem léteznek, totális csendben haladunk.
A megállónál pedig megint lehet kicsit adomázni. Például olyan, a semmiből jövő legendákról, amiket ki tudja, ki talált ki valamelyik suliudvaron és mégis, máig elhisszük őket. Minthogy például nem szabad kinyitni egy Rolls-Royce motorháztetejét, mert akkor oda a garancia.
Ezt végre meg is kérdezzük, Frank persze csak nevet rajtunk, de láthatóan örül is az ilyen sztoriknak. Ki is nyitjuk gyorsan a V12-es motorterét, hogy elvégezzük a klasszikus egyfontos próbát, megáll-e a brit érme az élére állítva a motorblokk tetején, miközben jár a motor. A feltevés ugye az, hogy a V12-es már annyira kiegyensúlyozott járású, hogy nem borul fel az érme. A poén egyfontos híján sajnos elmarad, a jó magyar forint meg csak nem akart megmaradni egy helyben: úgy tűnik, nem csak a mögötte lévő gazdaság lejtős, hanem a parkoló is.
Amíg átérünk a zsámbéki Driving Camp tesztpályájára, vegyük át belülről, milyen is egy ilyen Ghost. A képek, mint szokás mondani, nem hazudnak, a lila és szürke párosítású belső térre, mit mondjunk, nehéz szavakat és mentséget találni.
Ezt nem is érdemes túlragozni: van, akinek a pap, van, akinek a papné lilája. Összességében azért lenyűgöző. Ha csak a belső politúrt vesszük, a műszerfalborítás hat réteg lakkot kap, mielőtt 72 órát pihenni hagyják, hogy ezt követően tükörfényesre polírozzák. Mindezt egy olyan, a lopakodó repülőgépeknél használt alumínium rétegen, amelynek vastagsága 0,014 milliméter.
Közben befutunk a program utolsó helyszínére, amely meglepetésnek tekinthető, mert nem szokás tesztpályára vinni ezeket a behemótokat. Itt ugyanis, ha nem is százszázalékosan, de kiderül, hogy ezek a Rolls-Royce-ok mennyire tankhajószerű, korántsem vezetési élményre termett autók. Persze itt éppen az a cél, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsák, ezek a fekete jelvényesek mitől jobbak, mint a normál Rolls-Royce-ok.
A sajtóanyagot illik átnézni egy ilyen program előtt, így nem a helyszínen lep meg először, hogy ezekben az autókban a Wraith esetében 630 lóerő, a Ghost esetén pedig 605 lőerő áll a teljesítményadat megfelelő rubrikájában, míg egy sorral lejjebb, a nyomatékadatoknál 840 Nm szerepel, és hogy mindezt 6,6 literes duplaturbós V12-es motorok szolgáltatják. Végül is ez is csak egy kocsi – jobb, ha ezt gondoljuk – még ha 110 millióról is indul darabja.
Mindezen adatok esős időben leginkább azt feltételezik, hogy a tesztpályához illő kövér gázzal nem is fogunk tudni elindulni, vagy nagyjából 100 méteren át csak elforgó kerekekkel szenvedi magát előre a Wraith. Azért ez nem egészen így van. A Rolls-Royce-ban továbbra sincs igazi, gonosz, sötét mód. Az elektronika nagyon hamar elveszi a kolosszális teljesítményt a kerekekről, ez a játék nem erről szól. Habár van egy LOW feliratú gombja a váltónak, amikor keményebb a kormányzás, a futómű légrugói felkeményednek, a karosszéria lejjebb ül.
Az egészen bátran kijelenthető, hogy ezek az autók a 2,2 tonnás önsúlyukból 4-500 kilót simán letagadhatnának, annyira ügyesen szlalomoznak a bóják között, stabilak még az olyan gyors irányváltásos feladatoknál is, mint amikor nagyjából 90-100 km/h-s tempónál kell a bójákkal kijelölt vonalon egy pillanat alatt sávot váltani. Nyilván, amikor egy ilyen testet meg kell állítani és nagyot fékezünk, akkor érezni, hogy ez a teher még nagyon menne tovább.
A brit cég anyavállalatával, egyben 100 százalékos tulajdonosával, a BMW-vel közösen folyó fejlesztések nem véletlenül hoznak ki ilyen végeredményt. Állítólag a Rolls-Royce 80 százalékban kifejezetten saját elemeket kap, húsz százalékban osztozik BMW-s elemeken, ami ha mondjuk éppen a váltó vagy a felfüggesztés, akkor nem járnak rosszul az angolok.
A program itt lassan véget is ér, búcsúzóul papír játékpénzt kapunk, aminek a hátulján Charles Rollstól vett idézet van, szabad fordításban nagyjából azzal, hogy „a rossz minőség emléke akkor is sokáig megmarad, amikor az olcsó árát már rég elfelejtetted”. Hát neki legyen mondva, igaza van. De közben elképzeljük, hogy ezek a nagy emberek otthon, papucsban is biztos ilyeneket mondtak, és elmosolyodunk. Mégse legyen már minden olyan tökéletes.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
