A rosetói rejtély: "ezek az emberek az öregségbe haltak bele"

Kivételesek című, a HVG Könyvek által kiadott könyvében a népszerű szerző, Malcolm Gladwell arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: ha meg akarjuk érteni a sikert, azt, hogy egy ember miért fut be, akkor alaposabban szemügyre kell vennünk a körülményeit – a családjukat, a születési helyüket, sőt a születési dátumukat is. A siker története sokkal bonyolultabb és érdekesebb, mint azt első pillantásra gondolnánk. Jó példa erre Stewart Wolf doktor rosetói vizsgálata, amelynek merőben új következtetései megváltoztatták annak idején a szívroham rizikófaktorainak megítélését. Hogy mi történt Rosetóban? Az alábbi rövid részletből megtudhatják.

Roseto Valfortore az Appenninek előhegységeiben bújik meg, Rómától 160 km-re délkeletre, az itáliai Foggia tartományban. A kisváros, a középkori települések mintájára, egy központi, négyzet alakú tér köré szerveződött. Roseto lakosai – nevük olaszul: paesani – évszázadokig márványt bányásztak a környező hegyek kőfejtőiben, vagy a település alatt teraszosan kiképzett földeket művelték meg. Reggelente 6–8 kilométert gyalogoltak lefelé, majd este megtették ugyanezt a nagy utat, felfelé. Nehéz életük volt. A kisváros lakossága szinte teljes tudatlanságban és keserves nyomorban élt. Egészen a 19. századig szinte semmi remény nem volt a változásra és a felemelkedésre, ám akkor Rosetóba is eljutottak az ígéret földjéről, az óceánon túli hatalmas országról szóló mendemondák.

1882 januárjában tizenegy rosetói – tíz férfi és egy fiú – kelt útra, és hajóval New Yorkba utaztak. Első amerikai éjszakájukat egy kocsma padlóján töltötték a Mulberry Streeten, Manhattan Kis-Itália nevű negyedében. Utána nyugatnak vették az irányt, és végül mintegy másfélszáz kilométerrel arrébb találtak is munkát: palabányásznak álltak a pennsylvaniai Bangor városának közelében. A következő évben újabb 15 rosetói kerekedett fel, hogy kivándoroljon Itáliából Egyesült Államokba. A kivándorlók leveleikben rendre beszámoltak az otthoniaknak az Újvilágban rejlő csodás lehetőségekről, és hamarosan egyre több rosetói csomagolta össze a motyóját, hogy szerencsét próbáljon Pennsylvaniában. Végül az eleinte szerényen csörgedező kivándorlás hatalmas hullámmá dagadt. 1894-ben már nem kevesebb mint 1200 rosetói őslakos folyamodott amerikai útlevélért; az ősi városkában egész utcák néptelenedtek el.

A betelepült rosetóiak elkezdték felvásárolni a Bangor közelében fekvő dimbes-dombos, sziklás területeket, amelyeket szekerek vágta meredek kerékcsapás kötött össze a várossal. Kétszintes, palatetős kőházikókat építettek, szorosan egymás mellé, a domboldalra fel- és leszaladó keskeny utcácskák mentén. Építettek egy templomot is, amelyet a Karmel-hegyi Boldogasszonynak ajánlottak, a főutcát pedig, ahol a templom állt, a nagy olasz nemzetegyesítő után Garibaldi útnak keresztelték el. Eleinte Új-Itáliának nevezték a városukat, de hamarosan átkeresztelték Rosetóra, ami nagyon is helyénvalónak látszott, lévén szinte a teljes lakosság ugyanabból az olasz városkából származott. 1896-ban egy tevékeny és lelkes ifjú egyházfi, Pasquale de Nisco atya lett a Karmel-hegyi Boldogaszony templom papja. De Nisco spirituális gyülekezetet kovácsolt a hívekből, és számos egyházi ünnepet szervezett. Arra bátorította a városka lakóit, hogy tisztítsák meg, tegyék művelhetővé a környező földeket, termesszenek hagymát, babot, krumplit és dinnyét, és ültessenek gyümölcsfákat a házuk mögött húzódó hosszú parcellákon. Megjelentek az iskolák, a parkok, zárda is épült, temetőt is nyitottak; a Garibaldi úton pedig szatócsboltok, pékségek, éttermek és kocsmák nyíltak.

Kivételesek

Megrendelem a könyvet.

A szomszédos Bangor lakossága túlnyomórészt Angliából és Walesből származott; a másik szomszédos városban leginkább németek éltek. Mivel az angolok, németek és olaszok akkoriban ferde szemmel néztek egymásra, nem csoda, hogy Roseto továbbra is kizárólagosan a rosetóiaké maradt. A pennsylvaniai Roseto a saját elszigetelt és öntörvényű kis világában élte az életét, a környező városok lakóinak pedig halvány fogalmuk sem volt Roseto létezéséről – és ez így is maradt volna, ha nem jelenik meg a színen egy Stewart Wolf nevű férfi. Wolf belgyógyász szakorvos volt, az emésztés és az emésztőrendszer specialistája, és az Oklahomai Egyetem orvosi karán tanított. A nyarakat egy pennsylvaniai farmon töltötte, nem messze Rosetótól.

„Egy pennsylvaniai nyaralásunk alkalmával - valamikor az 1950-es évek végén - felkértek, hogy tartsak előadást a helyi orvosközösség előtt – írja dr. Wolf a Rosetóról szóló visszaemlékezéseiben. „Az előadásom után az egyik helyi orvos meghívott egy sörre. Amíg az italokra vártunk, a doktor elmondta nekem, hogy már vagy tizenhét éve praktizál ebben a körzetben, a vidék minden részéből érkeznek hozzá a betegek, de még soha nem találkozott egyetlen olyan rosetóival sem, akinek szívpanaszai lettek volna 65 éves kora előtt…” Dr. Wolfot nagyon meghökkentették az orvos szavai. Ne feledjük, mindez az 1950-es években történt, a koleszterincsökkentő gyógyszerek és szívbetegségeket megelőző drasztikus kúrák korszakának beköszöntését évekkel megelőzve! Akkoriban a szívroham volt az Egyesült Államok pestise: az infarktus vezette a 65 év alatti férfiak körében bekövetkezett halálozások listáját. Józan ésszel felfoghatatlannak tűnt az idő tájt, hogy valaki orvos létére nem találkozott még szívinfarktussal. Wolf doktor elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Oklahomai tanítványai és kollégái segítségét kérte, majd nekiálltak összegyűjteni a városka lakóinak halotti bizonyítványait, olyan régre visszamenően, amennyire csak lehetett. Kielemezték az orvosi feljegyzéseket, kórtörténeteket tártak fel, aprólékos családfákat állítottak össze.