Hercsel Adél
Hercsel Adél

Magyarországon tízből kilenc méhnyakrákos nő története úgy kezdődik, mint a fiatal újságíróé, Szentesi Éváé: hiába ordít a tünet, az orvos nem veszi észre, nem veszi le elég pontosan a citológiát, félrekezeli, más problémára gyanakszik. Míg az északnyugat-európai országokban évente harmad annyi nő hal meg méhnyakrákban, mint nálunk. Éva a szerencsés túlélők egyike, aki most megjelent Hamvaimból című könyvében dolgozta fel betegsége és gyógyulása történetét.

Szentesi Éva újságírót, elsőkötetes szerzőt 2013 decemberében diagnosztizálták áttétes méhnyakrákkal. Mire hathónapnyi félrekezelés után kiderült, hogy milyen daganattal állnak szemben, Éva már nem volt operálható állapotban. A sugárterápiát követően egy nagy Wertheim-műtét során 2014 májusában eltávolították a daganatot a testéből: kivették a méhét és a kismedencei nyirokcsomókat is. Ám fél év tünetmentességet követően 2014 decemberében visszajött a tumor egy operálhatatlan helyre: Éva bal csípőjén hatcentis foltban tekeredett az idegek és az erek köré. Ekkor egy nagyon erős kemoterápiát kapott, 26 adag sugárral kiegészítve.

hvg.hu: Amikor 28 éves korában kiderült, hogy rákos, az orvosai mindössze 20% esélyt adtak a gyógyulásra. Mikor kiújult a daganat, a Kékgolyó utcai onkológián már le is mondtak önről a szakemberek. 2015 májusában mégis megkapta az első negatív MRI-eredményét, és ma teljesen egészséges, dolgozik, jól néz ki, éli az életét. Hogy sikerült visszajönni?

Szentesi Éva: Orvosi értelemben nekem már valóban nem kellene itt lennem. Nemrég tudtam meg – mert nekem akkor nem mondták el –, hogy a tumor kiújulásakor az orvosaim közölték a húgommal és az anyukámmal, készüljenek fel arra, hogy egy hónapom van hátra. Emlékszem, volt egy hét, amikor én is úgy voltam vele, hogy ennek nem lehet másmilyen kimenetele, tényleg meg fogok halni, bele kell törődni. Mindig is rettenetesen szerettem élni: szerintem ez a hihetetlenül erős életszeretet vitt végig ezen az egészen. Ez az intenzitás a mai napig megvan, bár az is igaz, hogy most már sokkal nyugodtabb vagyok: már nem feszülök, nem erőlködöm mindenen.

Szentesi Éva
©

hvg.hu: Erre rímel a visszatérő mondat a kötetben: „nagyon sokat köszönhetek ennek a betegségnek”. Mi van az idézett kijelentés mögött?

Sz. É.: Leginkább az, hogy ma már nem gondolok annyi hülyeséget magamról, mint a rák előtt. Például tinédzserkorom óta visszatérő mantra volt az életemben, hogy ’én nem kellek senkinek’, hiszen én az anyámnak sem kellettem, aki 14 éves koromban elköltözött otthonról: a válás után mi apuval maradtunk. Akkor teljesen bezártam a kapukat anyu előtt: volt köztünk kapcsolat, de alig beszéltünk, mert anyu volt a szemét. Mégis ő volt az a családból, aki kérdés és sírás nélkül végigtaposta velem az egészet. Ha mindez nem történt volna meg velem, ma nem lenne ilyen jó kapcsolatunk, ugyanúgy, ahogy ma a testvéremmel sem lennék ilyen jóban. Vele nagy csatákat vívtunk a betegség alatt, de megérte, mert rávett, hogy a gyógyulás érdekében kezdjek el komolyan foglalkozni magammal. De például az új munkámat is a betegségnek köszönhetem.

hvg.hu: Az orvosa is azt mondta a műtét előtt, hogy kivágja, amit ki kell, és az utókezeléssel együtt eltünteti az utolsó nyomokat is, de ha nem keresi, és oldja meg a betegsége lelki okait, és nem változtat az életvitelén, akkor egy év múlva ugyanúgy farkasszemet kell néznie az onkológiával.

Sz. É.: Itt valóban nem az a nehéz, hogy legyőzöd-e a tumoros sejteket, hanem az, hogy képes vagy-e szembenézni önmagaddal. Magával a daganattal megküzd a műtét, a kemó és a sugár, de az orvos csak a tüneteket kezeli. Ez egy többtényezős történet, amiben a jó kezelés, az életmódváltás és az orvos utasításainak követése mellett kell a gyógyulásba vetett erős hit is, de pusztán ezektől sem lehet meggyógyulni. Csak maga a beteg keresheti meg az eredőjét annak, hogy miért alakult ki a betegsége. Nyilván a rákra való hajlamot genetikailag is hozzuk magunkkal: a nagymamám is méhnyakrákos volt, de valószínűleg nem indul el bennem a betegség, ha nem ostorozom magam tizenakárhány éven át. Ha ezzel nem számolok le, ha ezt nem oldom meg, akkor megette a fene az egészet.

hvg.hu: Harcról, a rákkal való küzdelemről beszélt, hiszen a hétköznapokban ez a megszokott szimbolika. Érdekes ellentmondás, hogy a könyvben viszont azt írja, hogy a „győzelemhez” pont arra az elfogadásra volt szükség, hogy fel kell adnia a harcot. Hogy is volt ez pontosan?

Sz. É.: Amikor az elején hullani kezdett a hajam a kemótól, csináltunk egy fotót, amin bemutatok a ráknak, még azt is ráírtuk, hogy ’Fuck you, cancer’: így indultam neki a betegségnek. Eleinte én is harcként gondoltam rá: először az orvosra haragudtam, aki nem vette észre időben, hogy mi bajom van, majd saját magamra, végül mindenkire: dögöljön meg a rák és az egész világ. Aztán szépen letisztultak a dolgok, és rájöttem, hogy nem a betegséggel való küzdelemre, hanem magára a gyógyulásra kell koncentrálni. Ez az elfogadás és belátás tudott átsegíteni a durva mélységeken. Illetve az, hogy tudtuk humorral kezelni még a legelkeserítőbb helyzeteket is: a környezetem partner volt abban, hogy tudjunk, merjünk viccelni a rákkal és a rák okozta borzalmakkal. Emellett ott volt a tárgyilagosság és a határozottság is.

©

hvg.hu: A tárgyilagosságot és annak fontosságát a könyvben is említi. Bár ez kissé megfoghatatlan fogalom, de ha jól értettem, a kötetben elsősorban a nyílt, határozott kommunikációt jelenti, ami az egészségügyben is a túlélés záloga. Tényleg így van?

Sz. É.: 2016-ban még mindig a nyolcvanas években élünk: azt gondoljuk, hogy az a jó beteg, aki nem kérdez. A francokat! Az egyik prof csak pislogott, amikor közöltem vele, hogy a huszonhatodik sugárnál ki akarok szállni, holott huszonnyolc volt előírva. Az utolsó két sugár és kemó lemondásánál tárgyilagos voltam, mert úgy éreztem, hogy eljutottam a teljesítőképességem határáig, többet már nem bírna el a testem. Az orvosok sokszor nem veszik észre az embert a betegség mögött, pedig ilyenkor kettőn áll a vásár: az orvosnak és a betegnek is megvan a maga felelőssége. Jónéhány tégla hiányzik a daganatos betegségeket érintő edukációból, az iskolák és a magazinok sem foglalkoznak vele, pedig tisztában kellene lenni azzal, hogy a méhnyakrák a fiatal nők betegsége. Eredetileg én sem gondoltam a rákra, miért gondoltam volna?! Igenis a mi felelősségünk belenevelni a következő generációkba, hogy rendszeresen, évente egyszer be kell jelentkezni nőgyógyászhoz vizsgálatra, rákszűrésre. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy van választási lehetőségünk: Magyarországon adott a szabad orvosválasztás lehetősége. Ha nem tetszik a doki, másikat kell választani, ennyi.

hvg.hu: A könyvből az is kiderül, hogy már csak azért is különösen fontos, hogy eljárjunk rákszűrésre, mert a méhnyakrák annyira alattomos, hogy csak akkor mutat észrevehető tüneteket, amikor már nagy baj van. Mennyiben tipikus az ön története?

Sz. É.: Nagyon. Amikor 2013-ban diagnosztizáltak, felmentem az összes méhnyakrákkal foglalkozó oldalra és fórumra, és mindenütt azt láttam, hogy tízből kilenc nő története ugyanúgy kezdődik, mint az enyém: hiába ordít a tünet, az orvos nem veszi észre, nem veszi le elég pontosan a citológiát, félrekezeli, más problémára gyanakszik. Míg az északnyugat-európai országokban évente egy nő hal meg méhnyakrákban, addig nálunk naponta egy. Miért? Mert ott mind a betegek, mind az orvosok komolyabban veszik a szűrést, pontosabbak és lelkiismeretesebbek is.

hvg.hu: Amikor elkezdett a betegségről írni, nem volt önben szégyenérzet? A betegségünket, főleg a rákot a legtöbbször szégyenként éljük meg.

Sz. É.: Egyáltalán nem. Lehet azt rám mondani, hogy gátlástalan vagyok. Valamiért azt gondoljuk, ha nem beszélünk a rákról, akkor nincs is. Attól még, hogy kicsillagozom a szövegben a bazdmeget, attól az még bazdmeg. Ha nem beszélek róla, ha nem írom le, attól én még rákos vagyok. Az írás egyben terápiát is jelentett számomra, és bíztam benne, hogy másoknak is tudok vele segíteni. Egyáltalán nem féltem attól, hogy az emberek gyengének látnak majd, és sajnálni fognak. Ilyen visszajelzések nem is jöttek, azzal viszont számtalanszor találkoztam, hogy erős vagyok, és a sorstársaimnak is tudtam erőt adni.

©

hvg.hu: A könyvet olvasva megdöbbentő volt, hogy a legtöbb erő mindig akkor kellett, amikor pozitív irányt vettek a dolgok: a sikeres műtét, majd az áttétes daganat eltűnése után. A könyvben azt írja, hogy „a gyógyulás néha fájdalmasabb a haldoklásnál”. Mi volt ennyire nehéz a felépülésben?

Sz. É.: A Wertheim-műtét mind a nyirokkeringést, mind a vízháztartást felborította a szervezetemben. A petefészkeim ugyan megmaradtak, de fel kellett készülni arra, hogy leállnak, vagyis a korai klimaxra. Amikor a műtét után felébredtem, éreztem, hogy ez már nem ugyanaz a test, ebből már kivettek, ezért nagyon kell szeretni, hogy túltegye magát ezen a sokkon. A legkeményebb része az anyagcsere-folyamatok újraindítása volt: a műtét után be voltam katéterezve, és azzal bocsátottak el, hogy fél év múlva lehet, hogy tudok pisilni, de lehet, hogy nem. Nagyon nehéz volt erről és a hasonló dolgokról beszélni a műtét után: még a sorstársakat és a hozzám legközelebb állókat sem mertem megkérdezni például arról, hogy milyen lesz a szex, stb.

hvg.hu: Azt mondta még az interjú előtt, hogy bármit megkérdezhetek. Szóval mi a helyzet a szexszel?

Sz. É.: A műtét során csonkolják a hüvely felső harmadát. Ettől még tud működni a test, és a szex is, de az biztos, hogy egy türelmes, szerető, odaadó és megértő partnerre van az embernek szüksége ezek után.

hvg.hu: Említette, hogy ez már nem ugyanaz a test. Ez mennyiben csap oda a nőiességnek? Hogy áll a gyerekvállalás kérdésével?

Sz. É.: Mindig is úgy voltam az anyasággal, hogy nekem úgysem lesz gyerekem, túl nagy bennem a szabadságvágy ahhoz, hogy képes legyek lekötni magam. Nem gondoltam a házasságra és a családra, és az eddigi partnereimet is eszerint választottam. Azóta rájöttem, hogy mégis szeretnék gyereket, még úgy is, hogy már csak béranyával sikerülhet, ami ugye Magyarországon nem legális. Attól, hogy nem tudok szülni, még nem tartom magam kevésbé nőnek, sőt abszolút nőnek érzem magam. Inkább az okoz nehézséget, hogy az ismerkedési szakaszban hogyan adagoljam a történetemet. Mikor van jogom elmondani, és meddig van jogom elhallgatni? Nyilván nem fogom az első randin a másik nyakába zúdítani, de ha elkezdek mesélni a könyvről, akkor már nagyjából mindent el kell mesélnem. Nehéz olyan férfit találni, akivel egyáltalán lehet erről beszélni, aki nem rémül meg ettől. A férfiak ugyanúgy elszaladnak, ha egy nőnek már van gyereke, és akkor is, ha kiderül, hogy nem lehet neki. Ettől függetlenül tudom, hogy egyszer eljön az a férfi, akit ez nem fog zavarni, és vállalja így is.

©

Névjegy - Szentesi Éva

1985. január 13-án született Tiszalökön. 2011-ben indította útjára Rúzs és Tükör című blogját, ekkor kezdett el komolyan foglalkozni az írással. Eredeti szakmája díszlet- és jelmeztervező. A blog indulása után fél évvel fedezte fel a Style.hu tulajdonosa. Először Kékharisnya címmel rovatot vezetett az online oldalon, majd szerkesztővé, illetve 2013-tól főszerkesztővé lépett elő. 2013 decemberében diagnosztizáltak nála áttétes méhnyakrákot. Ekkor határozta el, hogy betegségét nem kezeli magánügyként, hanem kiáll a nagy nyilvánosság elé, és elindítja rákellenes kampányát. A kampány hatására több száz nő ment el szűrésre, köztük volt olyan is, akinek még épp időben fedezték fel a rákmegelőző állapot. Betegsége után munkahelyet váltott, és a 2015 márciusában induló WMN.hu főmunkatársa lett D. Tóth Kriszta felkérésére. Kampányát ott folytatta tovább. 2016 januárjában debütált TED-előadóként, illetve különböző közösségeknek tart előadásokat a betegségről, túlélésről, halálról, kitartásról és gyógyulásról.