Hercsel Adél
Hercsel Adél
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Picit elhúzódott Zárug Zita és Harkányi Árpád nászútja: 4 év alatt 4 kontinens összesen 46 országában jártak. Főként bringával, 40 ezer kilométert tettek meg, nagyjából annyit, amennyi a Föld egyenlítői kerülete. Ezalatt mindössze 11 defektet kaptak, és naponta fejenként 3353 forintot, vagyis havonta egy minimálbért költöttek.

Már a megismerkedésük sem volt mindennapi: Európa különböző pontjain kerültek egyre közelebb egymáshoz, mikor a 8600 kilométeres 100 nap bringa nevű expedíció keretein belül tekertek a kontinens legészakibb pontjáig. A randik itthon is folytatódtak, majd a 184. után megtörtént a lánykérés, a 258. után pedig az esküvő is. Nyilván a nagy nap sem lehetett konvencionális: a „bringás” esküvőn, élen az ifjú párral, a násznép is kerékpárra pattant.

©

A vicces low budget jegyében a virágokat a menyasszonyi csokorhoz Zugló utcáin szedték össze, a fátyol egy régi függönyből lényegült át, a vőlegény kalapja otthon készült kartonpapírból, a ruhákat pedig turkálóból, illetve a barátoktól szerezték, majd a ceremóniák után egy hatalmas bulit csaptak a Margitszigeten.

Volt is mire spórolni: Zita és Árpi egybekelésük napján, 2011. június 4-én pontosan tudta, hogy egy hét múlva világkörüli nászútra indulnak. A nagyszabású terv megszületéséhez mindössze annyi kellett, hogy Zita egy szép napon álmodozva elejtse Árpinak: még gyermekeik születése előtt szívesen belevágna vele egy hosszabb túrába.

„Tudom, hogy ez pont úgy hangzik, mint a legközhelyesebb Facebook-bölcsességek egyike, de az álomból tényleg úgy lett valóság, hogy elhitettük magunkkal, ez lehetséges, ez nekünk is sikerülhet” – kezdi a mesét Árpi, aki a fekvőbiciklizés ötletét adta az álomprojekthez. Az utazást természetesen hónapokon át tartó komoly kutatómunka és precíz tervezés előzte meg, majd közben sem bízták magukat a véletlenre. Végül egy gigantikus Excel-tábla született az út közben vezetett precíz naplóból: például büdzsé fillérre leosztva, kilométerek napra kiszámolva.

Ám ne is szaladjunk előre ennyire, hiszen úgyis mindenki azt kérdezi egyből: világkörüli út, de „mibű?”

Pedagógusi bérből is spóroltak a világkörüli útra

Zita és Árpi főleg az elején kapta bőven a „szkeptikus” hozzászólásokat, amelyek szerint ők csak unatkozó újgazdagok, akik megtehetik, hogy ide-oda utazgatnak, nyaralgatnak, nyilván anyuci-apuci finanszírozza az egészet. Holott Zita szerint ez a 4 év nekik maga volt az élet: „ilyen sokáig így utazni külön létmódot jelent, ami a legmagasabb szabadságfok, a határtalan boldogság és az elképesztő élményanyag mellett rengeteg küzdelemmel, ha tetszik, szenvedéssel járt.”

©

"Szóval azon túl, hogy a mi nagy luxusunk nettó félreértés, abban sem vagyok biztos, hogy ez kizárólag a felső-középosztály bulija” – vélekedik Zita. Tény, hogy a fiatal pár egy nagyobb kezdőtőkével indult el, amit nem máshonnan, mint Árpi informatikusi és Zita tanári béréből spóroltak össze. Mint mondják, a képlet nem túl bonyolult: volt annyi megtakarított pénzük, hogy vegyenek egy autót, de nem vették meg.

„Az mondjuk sokat segített, hogy nem volt havi törlesztőrészletünk és olyan beteg, idős családtagunk sem, aki tartós ápolásra szorult volna. Egyébként, ha csak a rezsire gondolok, évekig úton lenni számunkra sokkal olcsóbb volt, mintha itthon éltünk volna.” Zita és Árpi szerint kivételezett helyzetükre jó ellenpélda a nepáli világutazó története is, aki egy dollárnak megfelelő összeggel indult el otthonról.

„A saját anyja sem hitt abban, hogy a fia egyáltalán a fővárosig eljut-e. Végül ez a mélyszegénységből jött fickó 11 év alatt a világ mintegy 200 országából 150-be eljutott, ráadásul egy rozoga régi Csepel-szerű bringán. Hazatérve visszaadta a kölcsön kapott pénzt az anyjának. Amikor megkérdeztük tőle, hogy ezt mégis hogy, azt válaszolta, hogy nagyon jó mosogatásban: ahol tudott, munkát vállalt.”

Egyébként Zita és Árpi tudomása szerint a világutazók közül azok a legkeményebbek, aki napi egy dollárból éltek: „ez a legextrémebb, amiről valaha hallottam. Mi ennyire azért nem voltunk puritánok” – magyarázza Árpi, aki abban is hisz, hogy ha egy minimálbérnél több pénzből utaztak volna, világjárásuk közel sem lett volna ilyen tanulságos és élményekben gazdag, például nem lettek volna ennyire a helyiekre utalva, kevésbé léptek volna velük kapcsolatba.

©

Miután a pár 2 év után kifutott az előre beosztott büdzséből, nepáli kollégájuk példáját követve ők is munkát vállaltak. Miközben Árpi több magyar lapnak is szállította az utazási cikkeket, kiadtak 4 fotónaptárat, és a világ legdélebbi szőlővidékén szüreteltek a nagyszerű új-zélandi minimálbérért. Az állást sem HR-irodán keresztül szerezték: betekertek a helyi szőlőbirtokokra, és megkérdezték, hogy van-e munka. Egy hónap keresgélés után végül az első helyről hívták őket vissza.

„Kukáztunk, de azért ezt ne csináljátok utánunk!”

Ahhoz persze, hogy 4 éven át kijöjjenek havi egy minimálbérből, az is kellett, hogy útközben megtanuljanak olcsón és okosan élni, enni, öltözködni, közlekedni és szállást találni. „Kezdetben még kevesebbet, az 1550 nap után átlagot vonva pedig napi 3353 forintot költöttünk fejenként, ebben minden étkezés, szállás de még az óceánok feletti repülőutak ára is benne van” – meséli Árpi.

A legtöbbet talán a szálláson spóroltak: a couchsurfing mellett, ahol tehették, sátraztak. Ezen túl rengeget aludtak különböző templomokban és kolostorokban, főként Indiában, Latin-Amerikában pedig kiderült: a helyi turistagettókon kívüli kisvárosok rendőrkapitányságai és tűzoltó állomásai ingyenmenedéket nyújtanak az utazóknak.

Zitát például megdöbbentette, hogy itthon mennyivel többet eszünk annál, mint amennyire valóban szükségünk van. „Latin-Amerikában végig egy maximum egy liter űrtartalmú joghurtos dobozt cipeltünk magunkkal: amit abba beletettünk, az elég volt kettőnknek egy étkezésre. Az ételt egyébként jellemzően helyi, családi kisvendéglőkből szereztük” – mondja Zita, aki nevetve vallja be, hogy nem egyszer kukáztak, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ezt nem feltétlenül kell utánuk csinálni.

©

Főként Ausztráliában folyamodtak a dicstelen módszerhez, ahol rendszeresen kiteszik a szupermarketek mögé a megmaradt, lejárt szavatosságú termékeket. Elmondásuk szerint így iszonyú mennyiségű, teljesen ehető ételt találtak, tudásukat a Google és a „Hogyan kukabúvárkodjunk” keresőszó kombináció hatékonyan gyarapította. Az igazi profikkal viszont egy másik földrészen, Arizónában, egy vegán frígen közösségben találkoztak. De kik is azok a frígenek? Akik ugyan nem szegények, mégis a kukából esznek: alapvető céljuk kiszakadni a fogyasztói társadalomból, ezért kerülik a pénzt, és ha tehetik, barterben dolgoznak.

Mindezek után adja magát a kérdés: „4 év alatt nem lett semmi bajotok?” „Ó, dehogynem” – jön a válasz. A rüh egy jó darabig kínozta őket, a hasmenés fel sem tűnt egy idő után, és a napszúrás is párszor elkapta őket, mert ahogy mondják, a fekvőbringa bizonyos klímán lényegében egy lábbal hajtható nyugágy.”

„A 4 év során mindössze egyszer pánikoltunk be igazán” – kezd bele Árpi legendás veseköve történetébe. „Négykézláb, remegve hánytam, és egy pokoli, meghatározhatatlan eredetű fájdalmat éreztem a hátamban. Hiába vittünk magunkkal tizenhat aksit, laptopot, telefont és mobilnetet, de épp nem volt se áram, se térerő. Közben dörgött az ég a Himalája, az Annapurna felett, és azt hittem ott halok meg Nepálban, mert megmérgeztek. Végül Zita felcsapta az útikönyvet, és megnézte, hol van kórház a közelben. Hihetetlen volt, hogy a pokharai kórházba érve, egy magyar vesespecialista doktornő látott el.”

Zita és Árpi szerint ebből a történetből is látszik, hogy előbb-utóbb minden nehézségük megoldódott, szóval nyugodtan bízzuk magunkat a kegyelemre, ez a világ egy remek hely. „A hírek alapján valóban háborúkkal, borzalmakkal és konfliktusokkal teli világban élünk, de a nagykép, a 360°-os valóság egészen más. Mi azt tapasztaltuk az út során, hogy az emberek mindenhol barátságosak, muszlimok, maorik, törökök, bárki barátsággal köszöntött bennünket. Még a legszegényebb emberek is megosztották velünk az otthonukat és az ételüket.”

Zita és Árpi útján során készült fotókért kattintson!
©

Ezt a tanulságot, akárcsak az út során szerzett összes praktikus ismeretet Árpi és Zita is szívesen megosztja a hazai közönséggel: amióta 2015. szeptember 6-án hazaértek, rengeteg telt házas, zömmel az Y-generáció által látogatott előadást tartottak országszerte, sőt, hamarosan könyvük jelenik meg.

A pár tagjai egy pillanatig sem állítják, hogy kövesse bárki a példájukat, nem igaz, hogy kevesebbet ér az, aki nem indul világkörüli útra. Annak viszont szívesen segítenek, akit mindez érdekel. Úgy vélik, nagy spirituális élmény lehet egy ilyen út, ám József Attila fájdalmasan gyönyörű soraival figyelmeztet Zita: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

Lépjünk ki a komfortzónából, de ne essünk ebbe az életcsapdába!

Névjegyek

Zárug Zita tősgyökeres zuglói: itt született 1985-ben, és itt is járt iskolába, majd a budapesti Sapientia Hittudományi Főiskola hallgatója volt hat és fél éven át: szerzett több diplomát is, többek között hittanár-nevelőit. Ezt követően rövid ideig dolgozott az egyik fővárosi kollégiumban. Hazaérkezésük után az első pár hónap leginkább arról szólt, hogy lelkileg is megérkezzenek Budapestre. Zita most, közel egy év után, úgy érzi megtalálta a helyét: épp mostanában ér egy life and business coaching képzés végére, de már egy ideje aktívan tevékenykedik a szakmában.

Harkányi Árpád 1983-ben született Pestszentlőrincen egy tájfutó családban, 15 éves korától ő is versenyszerűen űzte a műfajt. Árpi már a középiskolában az informatikát tanult, majd a Budapesti Műszaki Főiskolán diplomázott. Még az egyik tájfutó barátja találta ki 2005-ben egy egyik vizsgaidőszak után, hogy tekerjenek el nagyszüleinek házáig: ez volt Árpi első 100 kilométeres túrája. Pár nappal később vett egy túrakerékpárt, és a következő évben már Rómába tekertek. Aztán jött Zita és a 100 nap bringa.
Ma már a T-Systems része a cég, ahol pályafutását hálózatos mérnökként kezdte, majd az évek során dolgozott több kisebb-nagyobb informatikai cégnél. 2011. május 1-jén volt az utolsó munkanapja, a nagy út után napra pontosan 5 évvel később kezdett a Vodafone-nál dolgozni.