Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az egyik leginkább félreértett romantikus gesztus arra alapoz, hogy minél nagyobb a meglepetés, annál nagyobb a szerelem. Csakhogy minél nagyobb a közönség, annál nagyobb a nyomás is. Miért nem elég az igen, miért kellenek a lájkok is?

Mindenekelőtt gratulálunk Kasza Tibornak és menyasszonyának a boldog közös jövőhöz, egyúttal köszönjük, hogy apropót adtak ahhoz, hogy végre beszéljünk kicsit az egyik leginkább félreértett romantikus gesztusról, a nagy nyilvánosság előtt elkövetett lánykérésről. Aki esetleg lemaradt volna, mert az énekes-műsorvezető csaknem 900 ezer Facebook-rajongójának egyikeként nem értesült a hírről (netán nem is rajongó), vagy a múlt vasárnapi Nagy Duett nézőjeként nem látta: az történt, hogy Kasza Tibor élő adásban kérte meg a barátnője kezét, aki igent mondott.

Kasza később teljesen hihető érveléssel állt elő, hogy magyarázatot adjon a történtekre: mivel úgyis a neten élik az életüket, így nem volt kérdés, hogy ezt is így jelentik be. Bár nyilván a többes számmal kicsit elkente a helyzetet, hiszen nem bejelentették, hanem bejelentette, de vegyük úgy, hogy a nyilvános magánélet ebben a műfajban egyfajta szakmai követelmény, és ő csak a munkáját végezte.

(Sajnos, a magyar szavunk arra a tevékenységre, hogy valaki a házasság szándékával szembesíti a másikat, alapból leosztja a nemi kártyákat, de az egyszerűség kedvéért most végig a lánykérés kifejezést fogjuk használni.)

Természetesen ebben a cinikus világban szükség van minden olyan gesztusra, amely kicsit is rózsaszínbe vonja a körülöttünk lévő szürkeséget, és minden boldog pár egy boldog jövő ígéretét hordozza magában. Nem vitatjuk el azt sem, hogy a legtöbb lánykérés, még ha show-műsort kerítenek is köré, alapvetően jó szándékú, még úgy is, ha kevéssé átgondolt (ezt a későbbiekben részletesebben kifejtjük), és abból a feltételezésből indul ki, hogy minél nagyobb a meglepetés, annál nagyobb a szerelem.

Lánykérés a párizsi Pont de Bir-Hakeim hídon
©

De a dolgok sajnos ennél bonyolultabbak. És nem csak azért, mert a jól megkoreografált, jelentős nézősereget vonzó lánykérés vége elutasítás lehet.

Bár ezt se hagyjuk ki a számításból. Az internet tele van félresikerült lánykérésekkel, amelyek láttán csak elsőre van nevethetnékünk. Másodikra már érzünk valami furcsa késztetést a félrenézésre, ami egyértelmű jele annak, hogy van ebben valami nem jó.

Ennek ellenére a nyilvános lánykérés egyszerűen nem tud kimenni a divatból. Az internet nyújtotta széles elérés pedig még komolyabb motivációt jelent a megrögzött romantikusoknak, akik nemcsak az igenre, hanem a lájkokra is vágynak. Végül is van abban valami érthető, hogy az örömöt meg akarjuk osztani másokkal, akár mindenkivel is, és hogy a hétköznapok banalitásában szükség van a különleges pillanatokra.

Szóval mi a gond akkor a szerelemnek ezzel a nyilvános kivirágzásával? Nekünk már tényleg semmi sem jó? Kiveszett minden érzelem ebből a világból?

Szerelem mint szervezés

Kezdjük ott, hogy a lánykérés alapvetően egy intim pillanat, amelynek az ifjú pár a főszereplője, a nyilvános lánykérésnél a közönség kíváncsisága pont ezt az intimitást veszi el.

Reflektorfényben lenni egyrészt eleve védtelen helyzet – hacsak nem rutinos közszereplőről van szó –, nagy nyilvánosság előtt ráirányítani valakire a figyelmet, annyit jelent, mint megfosztani őt a választás lehetőségétől, mert egy ilyen kiélezett helyzetben már nemcsak a barátja várja, hogy igent mondjon, hanem a nagyközönség is, és ha mégis nemet mond, ő lesz a szívtelen, aki kitépte a szerelme szívét. Nem egy olyan videót lehet találni a neten, ahol a visszautasítást kifütyülték a nézők, mert kimondatlanul is az a társadalmi-kulturális közmegegyezés, hogy egy nyilvános lánykérésre – ha már ennyi fantáziát, energiát és főleg szerelmet beleölt valaki – illik igent mondani.

Csakhogy, ha valakit belekényszerítenek egy ilyen helyzetbe, akkor annak megfelelően fog viselkedni: nem a szerelmestől érkezik majd a válasz, hanem ennek az előadásnak a szereplőjétől, vagy rosszabb esetben egy sarokba szorított áldozattól, aki félelmében mond igent.

A romantika és a nyomásgyakorlás között ugyanis hatalmas a különbség. Márpedig, ha nyilvánosan kérdezünk meg valakit, aki ráadásul idegenkedik a nyilvánosságtól, hogy velünk töltené-e élete hátralévő részét, azzal óriási nyomást helyezünk rá, a Facebooknak, az élőzéseknek, a fotóknak és a videóknak köszönhetően pedig ez a nyomás exponenciálisan nő. Bármit mond a kérdésre, az hullámokat fog verni, és nemcsak a lánykérés közönségének a körében, hanem az egész interneten – a YouTube például tele van hasonló videókkal, és nyilván azok a legérdekesebbek és azok mozgósítják a legtöbb kommentelőt, amelyek a visszautasítást örökítik meg.

A nyilvános lánykéréssel talán az a legnagyobb gond, hogy nincs benne a másik beleegyezése – nyilván, hiszen oda lenne a meglepetés –, ebben a helyzetben pedig nincs választása, pontosabban, ha nem akar még ennél is kínosabb helyzetbe kerülni, akkor nem választ: igent mond, ahogy várják tőle. Márpedig, ha valakit megfosztanak a választás lehetőségétől, az kényszerítés, ami viszont eléggé aggályos alapja egy házasságnak.

Kinek a nagy napja?

Nehéz sorrendet felállítani, de talán a legkártékonyabb dramaturgia az, amellyel a leendő menyasszony teljesítményébe férkőzik be a lánykérés: sporteseményen versenyez, megvédi a diplomáját, megkapja a jogosítványát, vagyis egy tipikusan olyan helyzetet él meg, amely róla szól, amikor őt kellene ünnepelni, mégis a vége az lesz, hogy egy lánykérést ünnepelnek.

Ennek a kisajátításnak a tankönyvi példáját mutatta be tavaly egy kínai fiatalember, aki valamiért úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha élete szerelmének a kezét a riói olimpiai dobogón kéri meg, ráakaszkodva a pillanatra, amikor műugró barátnője élete addigi legnagyobb sikerét érte el egy ezüstéremmel. Ha Ho Ce nevét beírjuk a keresőbe, nem azt fogja kidobni, hogy csodálatos ugrással ezüstérmet nyert a riói olimpián, hanem azt, hogy a lánykéréssel elvitte a főnyereményt is. A képeken, ahol a teljesítménye elismeréseként ott lóg a nyakában az ezüstérem, most már mindig ott lesz a férfi, aki nem bírta ki, hogy egy gyűrűvel ne lépjen be az ő reflektorfényébe.

Csin Kaj kínai műugró megkéri az ezüstérmes Ho Ce kezét a riói olimpia női 3 méteres műugrásának eredményhirdetésén 2016. augusztus 14-én.
©

Ha nem is egy olimpia farvizén szervezkednek, de mások is nagyban gondolkodnak. A meccsek szünetében lebonyolított lánykérést már rég túllépte a trend: ma már flashmobokkal, kórussal, közterek meghackelésével menő házasságot ajánlani. Nyilván valamit kell majd válaszolni arra a rengeteg kérdésre, amelyben a lánykérés mikéntjét firtatják később a rokonok és a barátok.

És persze ebben a műfajban is vannak extrém játékosok, mint a gazdag orosz üzletember, Alekszej Bikov, aki úgy gondolta, akkor mehet a leginkább biztosra, ha közvetlenül a lánykérés előtt megrendezi a saját halálát. Ehhez természetesen szakemberek – kaszkadőr, sminkes, forgatókönyvíró és rendező – segítségét vette igénybe. Végül is nem bízhatott semmit a véletlenre, hiszen a leendő menyasszonynak a megfelelő időben a megfelelő helyen kellett lennie, hogy a saját szemével lássa a (megrendezett) autóbalesetet, amelyben a szerelme majd az életét veszti, de aztán egyszer csak feltámad, hogy a frászt hozza a barátnőjére. És, hogy miért? „Azt akartam, hogy rájöjjön, milyen üres lenne az élete nélkülem, és hogy a létezésének nem lenne értelme, ha én nem lennék” – nyilatkozta az eredménnyel elégedett szerelmes. A nő ugyanis, bár először maga akarta megölni a férfit, amikor rájött, hogy átverték, végül igent mondott a házasságra.

Ezeket a videókat látva, bármennyire nagy is a kísértés, a helyzet az, hogy egy lánykérés nem előadás, hanem jó esetben két egyenlő fél szövetségének a kezdete. Nagyon nehéz úgy összerakni ezt nyilvánosan, hogy ne legyen kínos nyomulás és átlátszó manipulálás – még akkor is, ha a közönség elalél ennyi romantikának látszó gesztustól.

Ezeknek a megrendezett jeleneteknek ráadásul csak látszólag a főszereplője a meglepett, meghatott barátnő, a középpontban valójában a show van, és az ember, aki összehozta ezt a műsort: vagyis a kérő. Ami tulajdonképpen teljesen jogos, csak akkor ne játsszuk el, hogy ez két ember nagy pillanata. Néha a cukiság is tud nyomasztó lenni.