Balavány György
Balavány György

"A pince nyirkos volt, penészes és hatalmas. Én tizennégy múltam, serkent már a bajszom, és naponta jártam gyűlölni a Bajcsy-Nagymező sarki áruházat, ahol olyan mondatokat taníttattak be velünk, mint pl. a tanuló beszélő szerszám". Vélemény.

Beszélő szerszám, ezt úgy kell mondani, mintha elhinnéd, hogy csak tréfa.

Háromeres mtk (műanyag tömlő, kerek) kábeleket bogoztunk ki százméterszám, ezerötös ladák csomagtartójába hordtuk hátsó kijáraton a lapradiátort, amiért az eladók tették el a jattot; viccesnek szánt képzavarokat hallgattunk arról, hogy méteres a kékeres, meg hogy semmi sem fontos, csak a luk legyen bozontos.

A felüdülést az jelentette volna, hogy a hanglemezosztályon lehetek – ott viszont Beton néni uralkodott. Beton néni első pillantása nyomán végigfutott az áramköreimen, hogy úgy néz, ahogy nem szabad, bár ha megkérdeznek, nem tudtam volna elmondani, mi az az úgy. Öcsikém-pöcsikém, így szólított. Öcsikém-pöcsikém, adok pénzt, hozz nekem fincsi banánt. Öcsikém-pöcsikém, berakod nekem, amit kérek? Mit? Hát az új Neoton kazettát a toronyba, te lüke, és nevetett, és énekelni próbált. „Valahol, messze Délen/a szerelem tengerében/én is megfürödnék/elárulom.”

Nagy volt a szája. Nagy volt mindene. Feketére festett göndör haja volt, és nagy, aranyszín fülbevalói. A száját szinte óránként rúzsozta (csókálló, susogta ilyenkor), és néhányszor átdörzsölte szőlőzsírral is, annyira, hogy rúzs- és szőlőzsírszag terjengett körülötte, amivel persze nem tudta elnyomni, hogy istentelenül izzad a sárga, műanyag, ujjatlan köpenyében.

Egyáltalán nem utáltam Beton nénit. Kicsit zavart, de inkább nem érdekelt. A pöcsikézése sem volt rosszabb, mint a mindennapi alázásadag, amit egy tanulónak el kellett viselnie, többnyire azzal vigasztalódva, hogy nem kell megtartania, továbbadhatja majd a tanulók következő nemzedékének.

Egy nap a Beton néni azt mondta: gyere. Én meg mentem utána, kanyargós, málló lépcsőkön. A pince nyirkos volt, penészes és hatalmas, tele a neon zizegésével. Ahogy lefelé botorkáltunk, Beton néni egyre jobban izzadt, vörösödött és tágultak a pórusai. A lemezraktár előtt megállt, oda csak neki volt kulcsa. Itt van a szentély, átpakolunk egy kicsit, mondta. Elővette a szőlőzsírt, átdörzsölte a száját. Felkapcsolta a villanyt és előretolt.

A salgópolcokon elég nagy volt a kupi, világosbarna kartondobozokban állt a rengeteg zene, átkötve ravillos ragszalaggal. Szedd ki azt nekem, mutatott a polcsor végén egy odúra. Mit? Mit, hát ami ott van, mondta. Odamentem, behajoltam. Nem látok semmit, mondtam. Segítek, mondta, nézd meg jobban, guggolj le. Éreztem az áramköreimben, hogy ez a hang nem jó. És akkor kitakarta mögöttem a fényt a Beton néni, és ahogy visszanéztem, egyenest belefordultam a hatalmas mellkasába.

Nyilván nem olyan tizennégy éves voltam, aki nem tud a szexről semmit. Pornómagazint is láttam már, sőt, VHS-ről szétmásolt, raszteros pornófilmet is, csak hát ezek nem tetszettek: ugyanannyira izgattak, mint amennyire zavartak.

Tudtam, hogyan működöm, bár bonyolult lélek voltam, például egyszerre szerelmes két lányba az osztályból, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikbe jobban; nem mintha nem lett volna mindegy, tök reménytelen volt mind a kettő. Sem magamat, sem a testrészeimet nem gondoltam viszont szerszámnak. Gyors és ártatlan kielégüléseimet homályos képek kísérték, például, hogy együtt csinálunk valami nagyon jót valakivel, akibe szerelmes vagyok, de hogy pontosan mit és hogyan, sőt melyikkel, arról nem volt konkrét és részletes vízióm.

Beton néni mellkasa ellenben konkrét és részletes volt. A mellényzsebén Ravill felirat, pont a bal szememben. Az egyik kezével a tarkómat húzta a köpenye kivágásába, ahol a tág pórusú, irdatlan mellei találkoztak. A másik kezével a lábam közé akart nyúlni, ám ebben akadályozta az ölembe omló hasa, amit sikertelenül próbált félrekotorni. A salgópolcon feszült a könyököm, a másikkal a falat támasztottam, hogy össze ne rogyjak Beton néni súlya alatt.

A homlokomon éreztem a meleg zihálását, és egyre kevesebb volt a levegőm. Eszemben sem volt védekezni, mert azt sem fogtam fel, hogy ez most támadás. Lemerevedtem, nem tudtam csinálni semmit. Akárhogy latolgatom a lehetőségeket, máig sem tudom megmondani, mi történt volna, ha a rekeszizmom az összes érzékemmel együtt meg nem adja magát, és határozott, vastag és erőteljes sugárban bele nem hányok a Beton néni dekoltázsába.

Beton néni merev arccal hátralépett. Én meg, feltápászkodás közben, még egyet hánytam – teli azokkal banándarabokkal, amiket ő adott, baksisként a legutóbbi szállításért.

Beton néni nagyon meg volt alázva. Elmondta, mennyire egy szemét kis béna szar vagyok. Adjak zsebkendőt. Valamit adjak már, hogy basznám meg a jó nénikémet. Miért nem szóltam, hogy nem vagyok jól. Most ő mit csináljon. Sírt. Fenyegetett, hogy ennek lesz folytatása. Levette a köpenyét, borzalmas bugyiban és harisnyában állt előttem, próbálta kikotorni a melltartójából hányásomat. Akkor kimentem, otthagytam. Felcaplattam a lépcsőn.

Na mi van, tanuló, fehér vagy, mint egy hulla, mondta az egyik portás. Túl sokat rejszolt, felelt a másik, és nevettek.

Nem meséltem senkinek eddig, a barátaimnak sem, nemhogy otthon, na, az kellett volna még. Másnap szóltak, hogy nem dolgozhatok többet a lemezosztályon.

Beton nénivel még néha összefutottam, liftnél vagy lépcsőfordulóban. Mindig köszöntem neki, ahogy kellett, hogy „csókolom”. Ilyenkor sértődötten félrenézett.