szerző:
Czeglédi Fanni

Feldhoffer Antal plébános felépülésben lévő alkoholfüggő. Tizenhárom évvel ezelőtt került be a leányvári Hivatásőrző Házba, az akkor még kifejezetten függő papokat gyógyító intézménybe. Hogyan kerül kapcsolatba egy pap az alkohollal? Egyáltalán: betegség vagy bűn inni, ha Istent szolgáljuk? Portré.

„Én voltam a jó fej pap, aki bejár a kocsmába, és együtt iszogat a többiekkel. A fiatalok rágyújthattak, ha eljöttek a plébániára, ez nagyon tetszett nekik. Nem vagyok ezekre büszke, így visszatekintve főleg nem, de megtörtént. Eltűnődök időnként, hogy azon túl, hogy sok áldás van egy papi tevékenységben, vajon mennyi kárt okoztam azáltal, hogy ilyen kép alakult ki rólam a gyerekekben, a fiatalokban?” – teszi fel a kérdést Antal atya, amikor a piliscsévi plébánián találkozunk.

Azt meséli, hogy az alkoholfogyasztást otthonról hozta: az apja földműveléssel foglalkozott, és amikor dolgozni ment, mindig magával vitte az üveget. „Amikor nagyobb lettem, 14-15 éves, én is kipróbáltam, milyen az, amikor a vízbe egy kis bor is kerül, és hát egészen jónak tűnt. Gimnazista koromban rengeteg gátlás volt bennem, szorongtam, és úgy éreztem, ezen az alkohol biztos segít majd. Legyűrtem egy korsó sört, ami akkor nagyon keserű volt és nem ízlett, de azt gondoltam, vagány gyerek vagyok. Amikor kollégista lettem, már éreztem az ital bódító hatását” – kezdi, és hozzáteszi, ebben az időszakban eljártak egy tánciskolába, ami rettentően feszélyezte őt. Odafelé a buszon már kétdecis cseresznyepálinkát ivott, hogy egyáltalán részt tudjon venni az eseményeken. Az italtól felszabadulttá vált, jobban tudott kommunikálni, feloldódtak a benne lévő feszültségek. Az alkohol tulajdonképpen végigkísérte a fiatalkorát.

©

Az atyában három évvel az érettségi után született meg a döntés, hogy megpróbálja a papi pályát. A jelentkezésig is „nagy bulik mentek”, de közben azért gyakorolta a vallását, rendszeresen járt szentmisére. Később az esztergomi papnevelő intézetben a növendékek egy részével együtt ivott, például hétvégente vagy kirándulások alkalmával. „1984-ben pappá szenteltek, az első állomáshelyem Nógrád megyében volt. Ott aztán az összes lakodalomra, családi eseményre, keresztelőre meghívtak engem a plébános atyával együtt. Én meg mindenhol nagyokat ittam” – meséli.

Érdekes belépő az esküvőre

Antal érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Akkoriban még rendszeresen focizott, az öltözőben elfogyasztott sörök után autóval indult haza a szomszéd faluba, mintha mi sem történt volna. Azt meséli, nem voltak botrányok, az emberek toleránsak voltak vele, főleg azok, akikkel együtt ivott. Egyszer késve ért egy esküvőre, akkor nagyon elszégyellte magát.

„Egy téli szombaton kirándulni mentem a gyerekekkel. Mikor visszajöttünk, az egyik apuka behívott, hogy akkor igyunk valamit. Utána hazamentem, hogy pihenjek egy kicsit az esküvőig, de elaludtam. Összekaptam magam, autóba ültem, de havas, csúszós idő volt. Az egész násznép a templom előtt állt, várták a papot, és én úgy érkeztem meg, hogy megpördültem az autóval előttük. Érdekes belépő volt!”

A serdülőkori szorongás felnőtt korában sem csillapodott: Antal nehezen megközelíthető ember volt, nem sokat beszélt. Gondjai voltak a személyes kapcsolatok kialakításával. De aztán meghívták minden városi, falubeli eseményre, ő pedig el is ment, még akkor is, ha nem vallási program volt. „Elég sok helyen megfordultam már hosszabb-rövidebb ideig, de azt éreztem, hogy a hívek egy idő után megszerettek és elfogadtak. Érezték rajtam, hogy még ha magamnak való vagyok is, próbálok együtt élni az emberekkel. És ha ittam, akkor persze ez jóval könnyebben ment.”

©

Ez most már mindig így lesz?

Antal – vagy, ahogy a hívek hívják, Tóni atya – érezte, hogy jönnie kell valamilyen fordulatnak. Voltak elhatározásai, hogy abba kellene hagynia az ivást, de ezeket nem tudta tartani. Végül az döbbentette meg, hogy egyszer körbenézett a plébánián, ami tele volt hamutartókkal, csikkekkel és üres üvegekkel. 

„Akkor már közel voltam az ötvenhez, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor ez most már mindig így lesz? Néha kiültem a teraszra a kötelező papi imádságra, de a sör már ott volt mellettem. Visszás volt az egész: nem éreztem magamban semmiféle mélyebb lelkiséget, csak csináltam a dolgomat, de nem leltem benne örömet. És elképzeltem, hogy így fogom leélni a hátralévő papi életemet, hogy az egy teher számomra. Ez az érzés indította el bennem, hogy valami segítséget kellene kérni” – mondja.

Azon túl, hogy rettenetes bűntudata volt az ivás miatt, belülről szétmarta, hogy nem leli örömét a munkájában. Pedig látszólag sok mindent csinált. Segített a templom felújításában, foglalkozott a gyerekekkel.

Kifelé azt kommunikáljuk, hogy az evangélium meg az Istennel való kapcsolat boldoggá tesz. Én ezt el tudtam mondani, meg hittem benne, csak nem tapasztaltam. Iszonyú bűntudatom volt.

Azt a szót, hogy „betegség”, a terápián hallottam először. Egész addig azt gondoltam, hogy ez egy morális vétek. Hogy bűnös vagyok, hogy gyenge vagyok, amiért az imádságból nem tudok annyi erőt meríteni, ami átsegít ezen. Nem éreztem kegyelmet.”

Rehabilitációs otthon a papoknak

Antal akkor már járt egyéni beszélgetésre egy pszichiáterhez, aki később tagja lett a leányvári Hivatásőrző Ház szakmai csapatának. Az atya beszélt a főpásztorával, aki azt mondta, ha valóban meghozta ezt a döntést, akkor mihamarabb kezdje el a terápiát. 2004. november 14-én vonult be a házba. Akkoriban még csak három hónapos volt a terápia, de a kezelés végén az atya aggódni kezdett, hogy mi lesz, amikor kijön.

©

„Megjelentek bennem a félelmek, hogy visszakerülök, és jönnek ezek az alkalmak, ahol majd nem tudok nemet mondani. Arról nem is beszélve, hogy az emberek hozzászoktak, hogy engem mindig lehet kínálni. Kértem, hogy hosszabbítsuk meg a terápiát, mert még nem álltam készen. Mikor visszatértem az állomáshelyemre, rájöttem, hogy a félelmek alaptalanok. Simán ment minden, megerősödtem és nem féltem ezektől a szituációktól. Meg persze híre ment, hogy hol voltam és miért, így sok helyen már – nagyon tapintatosan – nem is kínáltak.”

A terápia után már nem szégyellte magát, mert azt érezte, amit korábban az alkohol befolyása alatt: felszabadultságot. A következő egy-két évben nagyon sok helyre meghívták, hogy mesélje el a történetét. Ezek az alkalmak nagyon megerősítették, mert a papi körökben nem marasztalták el, sokkal inkább azt mondták, bátor ember, amiért kitartott.

Hivatásőrző Ház

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a kétezres évek elején vásárolta meg a tizenkét férőhelyes leányvári házat. Az intézmény kifejezetten az alkoholfüggő egyházi személyek gyógyítására jött létre, bár azóta civil, de vallási közösséghez közel álló betegeket is fogadnak. Veres András püspök Hidász Zoltán addiktológiai konzultánst kereste fel, hogy álmodja meg a helyet. „Az amerikai Guest House mintára hoztuk létre a házat, és a Minnesota-modell szerint dolgozunk. A szenvedélybetegségben testi tüneteit a kórház általában rendbe teszi, de a lelki problémák kezelése időt igényel, és arra nincsen kapacitása egy kórháznak” – mondja az intézményvezető. Szerinte – bár minden ember egyforma – azért más egyházi személyeket gyógyítani, mert kicsit másképp kell megközelíteni őket: a papoknak a foglalkozásuk nem csak munka, hanem hivatás. „A függőség nem bűn, hanem betegség. Persze ezzel nem lehet takarózni, hiszen ha beteg vagyok, azért kell küzdenem, hogy meggyógyuljak, józan legyek. És itt a gyógyulás, józanodás azt jelenti: hogy nem fogyasztok több alkoholt, józan leszek, és megváltozik az életem. A papok egy részénél az is jelentős különbség, hogy nincsen környezetük, aki észrevegye, ha baj van. Ők legtöbbször a hívek vagy a püspök nyomására jönnek el.  A Hivatásőrző Ház terápiája hat hónapig tart és önköltséges. „Ez nem gyorstalpaló, a lélek később jön utánunk, arra várni kell, hogy megszólaljon. Van egy szép kápolnánk, ahol minden nap van zsolozsma, szentmise. Akik ide jönnek, a hivatásukban is meg tudnak újulni, ez egy lelkigyakorlat is, mert megtanulhatják új szellemben követni Jézust.”

Antal a mai napig kitart. „Nem csábultam el. Voltak persze olyan élethelyzetek, amikor eszembe jutott, hogy nagyon jó lenne meginni egy sört, de nem volt olyan kísértés, ami ellen görcsösen küzdenem kellett. Ha történt valami nagyon jó élmény, eszembe jutott, hogy erre lehetne inni, csakhogy még jobb legyen. Vagy egyszer a kánikulában, dugóba kerültem a városban, de sietnem kellett egy temetésre. Leállítottam az autót, letusoltam, de annyira lemerítette az aksit a klíma, hogy bringára pattantam, és úgy mentem a temetésre. Mikor hazaértem, akkor éreztem, hogy most erre a nagy ijedtségre meg hőségre jó lenne meginni egy sört.”

Persze a terápián jól beléjük nevelték, hogy az első pohárral nem szabad meginni, mert aztán jön a többi. A kezelés után az Atya már csak teremfocizni járt. Míg a többiek söröztek, ő vizet vagy üdítőt ivott. „Néha próbálkoztak a fiúk, hogy ’ugyan, egy sört nyugodtan megihatsz, nem lesz tőle semmi bajod’. De ők nem igazán értik ezt a dolgot. Vagy nem akarják.”

Megerősíteni a józan gondolkodást

Mióta Antal atya tiszta, könnyebben fordulnak hozzá a hívek is, ha ilyen jellegű problémájuk van. Úgy véli, nem is annyira a leszokás a nehéz, sokkal inkább az, hogy a függő megerősítse a józan gondolkodást.

©

„Furcsa volt visszakerülni ugyanabba a közösségbe, ahol nem változtak sem az emberek, sem a szituációk. Ki kellett találni, hogyan kezeljem ugyanazokat a problémákat, amikre eddig az alkohol volt a gyógyszer. A terápián elhangzó ajánlásokat kell követni, rengeteget kell foglalkozni a felépüléssel. Nem az lenne a tragédia, ha most meginnék egy pohár bort, nem érezném úgy, hogy most lenulláztam magam. De ha elveszítem a józan gondolkodást, és hagyom magamon eluralkodni azokat az érzéseket, az sokkal nagyobb gond lenne” – mondja, és hozzáfűzi, hogy az alkoholbeteg papoknak – a püspök engedélyével – van arra lehetőségük, hogy musttal misézzenek.

Antal fokozatosan kapta vissza a hivatása iránti szeretetét. A terápián hallott egy jó mondást: hogy a szorongások idővel maguktól is enyhülnek. Ezt ő maga is megtapasztalta. Belement olyan szituációkba, amiktől félt, de érezte, hogy ez nem bénítja meg. „Korábban minden számomra kényelmetlen dolgot halogattam, és ezt is igyekeztem gyakorolni, hogy akkor inkább legyek túl rajta. Nem cserélődtem ki a terápián, ugyanaz a habitusú ember vagyok, továbbra sem kifejezetten a társaság középpontja, de most már tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Egészen másként állok oda az oltárhoz, másképp végzem a lelkipásztori munkákat.”

Az atya elmeséli, épp nemrég volt a Hivatásőrzőben egy bibliás csoport. Ott az volt a napi evangélium, hogy bár a mustármag pici, mikor elvetik, később hatalmas fává terebélyesedik. Szerinte kicsit a felépülés is ilyen. „Elkezdődik valami kicsiben, ami aztán kiteljesedik. És annak dacára érzem ezt, hogy korban egyre csak beljebb megyek, a hitélet pedig zuhanóban van. Már nem az jelenti az örömöt, hogy hányan vannak a misén, már nem szorongok amiatt, hogy vajon elég jól végzem-e a munkámat. Egyszerűen működnek a belső, kegyelmi források, amik régen hiányoztak, és azt érzem, hogy rengeteg élmény fakad a lelkipásztori munkából.”

Tabukról tabuk nélkül

A témáról többet a Spektrum TV Tabukról tabuk nélkül című hatrészes tévésorozatából tudhat meg. A műsor olyan kérdéseket boncolgat, melyekről gyakran inkább nem beszélünk, legyen szó halálról, gyászról, függőségekről, szexuális identitásról és szokásokról, atipikus családokról vagy akár eltitkolt bűnökről. A sorozat pénteken este tíz órakor kezdődik. A harmadik epizód egy részletét ide kattintva megnézheti.