Gyükeri Mercédesz
Gyükeri Mercédesz

Portót ellepték a turisták. Portugália második legnagyobb városa erre várt évtizedekig, aztán most nem tud mit kezdeni a helyzettel. Szubjektív portrénk a portói, Harry Potter, a meredek sikátorok és a legbüszkébb lokálpatrióták földjéről.

Jó húsz éve történt. A Manchester United játszott a Bajnokok Ligájában a Portóval, így egy nyárias márciusi napon több mint tízezer vörös ördög lepte el az álmos nyugalmát teljes intenzitással megélő portugál várost. A helyiek természetesen készültek a nagy találkozásra: a lapok a huligánok ügyeivel voltak tele, a kocsmák pedig a helyi sörrel, a Super Bockkal – ha netán mégsem lennének a huligánoknak ügyei.

És amíg a focisták a végnapjait élő Antasban készültek a nagy összecsapásra, Porto sétálóutcáin a tűző naptól meg a sörtől kipirult britek és a kötelező cafézinho felett a Jornal de Notíciast lapozgató nyugdíjasok néztek egymással farkasszemet. Vagy hogy egészen pontosak legyünk, kíváncsian bámulták egymást, segítségül hívva minden előítéletüket: a portóiak nézték a mulatozó "barbárokat", a manchesteriek meg a köpcös, micisapkás "spanyolokat" vagy kik ezeket.

©

A meccsen nem született gól, a manchesteriek négygólos előnnyel meg az átizzadt vörös mezükkel együtt másnap távoztak az apró repülőtérre és onnan haza. Az öregurak a 70 escudós kávéjuk felett feldolgozták a történteket, és feledésbe is merült a közjáték.

Aztán három hónappal később a manchesteri könyvesboltokban is megjelent egy fiatal angol írónő regénye egy varázslófiúról. Előbbit J. K. Rowlingnak hívták, utóbbit úgyis kitalálta mindenki. Azt viszont akkor még kevesen tudták, hogy Harry Potter alakja és története Portóban született, fekete palástját a legnagyobb portugál egyetemi város diákjainak (és a Sandeman portóimárka jellegzetes figurájának) palástja ihlette, Roxfort lépcsőit pedig egy apró ékszerdoboz, a Lello testvérek neogótikus könyvesboltja.

Arany idők?

A brit "hordák" – vagy úgy általában a külföldiek tömegei – mégsem tértek vissza a városba, sem Harry Potter nyomait kutatni, sem azért, hogy az óváros végtelen lépcsőin köhögjék ki a tüdejüket, pedig azok 1996 óta már a világörökségnek is a részei. Az sem különösebben hatotta meg a turistákat, hogy Portóban alkot a világ legnevesebb építészei közül kettő (Eduardo Souto de Moura és Álvaro Siza Vieira), egy harmadik, a holland Rem Koolhas pedig emblematikus hangversenytermet tervezett a városnak.

Az is különösebb visszhang nélkül maradt, hogy a Casa da Música 2003-as megnyitásával nagyjából egy időben elkezdték átadni a kapásból hat vonalra tervezett metróhálózatot. Ez nem csak azt hozta magával, hogy Portugália második legnagyobb városa megszűnt egy konstans közlekedési dugó elszenvedőjeként létezni, de azt is, hogy a másfél órás buszos zötyögés helyett könnyen elérhetővé vált a 2004-es foci-Európa-bajnokságra épített új stadion, a Dragao és a reptér is.

Casa da Música
©

Ó, mielőtt elfelejtenénk: azt is felújították és kibővítették. 2005-ben – majdnem sikerült elkapni az Eb-t! – adták át az erősen Instagram-gyanús, természetesen díjnyertes fémszerkezetű csarnokot.

Arany idők voltak ezek, ám a városban mintha semmi nem változott volna. Kivéve persze, hogy a kávéért már 60 eurócentet kértek, a "Porto egy nemzet" mottót születésükkor az agyukba tetováló helyiek pedig az FC Porto kék-fehér zászlója helyett a nemzeti lobogót lógatták ki az ablakba a száradó ruha mellé. Ám azt, ahogy ezek büszkén lobogtak, majd szép lassan kiszürkültek a 2004-es görög tragédia - a döntőben Ronaldóék az esélytelen hellénektől kaptak ki - után, kevés külföldi láthatta.

Persze azok se túl jól, elhomályosíthatta a látásukat az a tömérdek portói, amit egy (több) Vila Nova de Gaia-i pincében volt szerencséjük megkóstolni. (Meg különben is arra koncentráltak, hogy enyhén becsípve túléljék a sétát egy 45 méteres, diszkréten imbolygó vashíd tetején.) Hiszen ha Porto, akkor portói, ugyebár.

Színre lép a Ryanair

Aztán jött egy ír, és mindent megváltoztatott. Michael O'Leary, a Ryanair vezetője 2009 júliusában jelentette be, hogy a fapados légitársaság egyik európai bázisává teszi a portói repteret. O'Leary nem a levegőbe beszélt: a Ryanair ma már majdnem 50 városba üzemeltet járatot innen (a TAP nemzeti légitársasággal nagyjából tíz helyre lehet eljutni). O'Leary számtalan követőre talált, a (légiszerencsétlenségben meghalt) portugál miniszterelnökről, Francisco Sá Carneiroról elnevezett repülőtér pedig életre kelt.

2006-ban mindössze 3,4 milliós forgalma mára megháromszorozódott, akárcsak az országba érkező turisták száma. Portóban évről évre több mint tíz százalékkal több a vendég, kétszer választották meg az elmúlt években Európa legjobb turisztikai desztinációjának – azt ugyan nem tudjuk, az elismerést mennyire érdemes komolyan venni, reklámnak mindenesetre kiváló.

A turisták ráadásul kiszabadultak a borospincékből – és új érdekességeket találtak maguknak. Sorban állnak (tavaly több mint egymillióan) a Lello könyvesbolt előtt, pedig annak tulajdonosai már pénzt is kérnek tőlük ezért – ha már eredeti funkcióját gyakorlatilag nem tudja betölteni az apró hely. Kaptatnak a Ribeira lépcsőin, bebámulnak a Miragaia színes házainak ablakain, fotózás közben nekimennek a vonatra igyekvőknek a Sao Bento pályaudvar díszes előcsarnokában, mutogatnak a fekete palástba öltözött egyetemistákra – hát tiszta Harry Potter mind, szólj hozzá, Frank!

Tourist go home!

"Hogy tudott szállást foglalni ma reggel? Tele vagyunk!"

Hát így jutottunk el eddig a mondatig, amely 2017 novemberének egyik ködös estéjén hangzott el egy portói panzió recepcióján. "Régen minden jobb volt" – akartam válaszolni, aztán rájöttem, ebben valószínűleg nem egyezik a véleményünk az idős panzióssal.

©

Így inkább a városra telepedő ködöt választottam, amelyért egy valamire való brit romantikus költő a fél karját adta volna (azok inkább a Lisszabon melletti Sintrát választották, a hasonlóan párás klímájú városban szürcsölgették portóijukat, de ez egy másik történet). Portugália Európa egyik legbiztonságosabb országa – melyik zsebtolvajnak lenne kedve ebben a párás időben csúszkálni a gránitjárdákon –, a vasárnap este pedig mindenhol a legcsendesebb időszak, szánalmas nosztalgiázásomat legfeljebb a sirályok vijjogása zavarja meg – gondoltam. Aztán egyszer csak a pesti éjszakából ismerős zajra lettem figyelmes: részeg britek, vagy huszan David Guetta aláfestéssel óbégattak egy kocsma előtt.

Nyomukban másnap megérkezett a panaszáradat is: a turisták elfoglalják a legjobb asztalokat a café teraszán, a turisták a café helyett a Starbucksot választják, a turisták meg se nézik a Bolhao piacot, a turistáktól nem lehet elférni a Bolhaón, stb. stb.

A város közepén évtizedek óta düledező vásárcsarnokban mellesleg nemrég Anthony Bourdain is megfordult, és megmutatta a világnak, miért is érdemes oda elmenni. Nem, nem a csillogó zöldségek miatt:

A nevezetességek itt a halaskofák, akik masszívabban tartják az építményt, mint az aládúcolás, és akiket egyáltalán nem érdekel, hogy akikkel viccelődnek, értenek-e egy szót is abból, amit nevetve mondanak nekik. Mert a 240 ezres – elővárosaival majdnem kétmilliós – hely mégiscsak egy nagy falu, ahol ha nem is ismer mindenki mindenkit, de azért alaposan szemügyre veszik egymást. Sose lehet tudni.

A helyieknek nem is a furcsa idegenekkel van bajuk, amikor a turizmust szapulják. Igazából az szúrja a szemüket, ahogy a válságból – a turizmus fellendülésének is hála – kikecmergő városvezetés és magáncégek nekiláttak Porto újjáépítésének. Ez ugyanis nem csak felfordulással, a csempével borított, igen rossz állapotú házak lebontásával jár, de sokszor azzal is, hogy az óvárosi részeken a határozott idejű bérlettel rendelkező lakóknak a szerződés lejártakor menniük kell, házaikat szállásként újítják fel.

A jó Airbnb ára így nem csak az ütött-kopott város felvirágzása lesz, de az is, hogy eltűnhet a bája: ahogy a helyiek és az idegenek rácsodálkoznak egymásra a jól bevált koreográfia szerint. Valahogy így: a turisták bámulják a helyieket, akik a fura kis házaikban éldegélnek, halat árulnak a város közepén, micisapkában álldogálnak az út szélén, délután lemennek az óceánpartra, hogy aztán háttal a tengernek elolvassák a napi sajtót.

A helyiek meg bámulják a turistákat, akik térképpel próbálnak kikecmeregni a labirintusból, ahelyett, hogy megadnák magukat a sorsnak (úgyis minden lépcső ugyanoda vezet), akik fotózgatják a kiteregetett zoknikat, mintha azokon lenne bármi érdekes, és akik a naplemente élvezete helyett szelfiket készítenek magukról. Meg akik képesek fél órát sorban állni egy könyvesbolt előtt, csak valami hülye regény miatt.

 

 

©

 

Mikor kell menni? – Ha van fűtés a szálláson, bármikor. Az év legnagyobb eseménye azonban a Szent János-napi vigadalom: a nyári napfordulón, június 23-a éjszakáján több százezren vannak az utcán, és hagyományosan hagymaszárral, ma inkább gumikalapáccsal csapkodják egymás fejét.

Mit érdemes meglátogatni? – A klasszikus körön (katedrális, Clérigos, Sao Bento, Santa Catarina, Dragao borospincék, I. Lajos híd) túl a város kisebb-nagyobb parkjait, ahol nem csak a "romantikus Porto" nyomait lelhetjük meg, de a városra is remek kilátás nyílik. A múzeumok közül a városi fogdában kialakított fotográfiai múzeumra, illetve a központtól kicsit távolabb található Serralves modern művészeti komplexumra érdemes időt szánni. Utóbbi egy tekintélyes Joan Miró-kollekciónak is otthont ad, parkjában pedig tehenek legelésznek.

De tényleg, csak múzeum? – Porto igazából az utcáiról szól, ha azokon bolyongunk, már kiismerjük a helyet. Kóbor macskák helyett nagyon erős street art-kollekcióba futhatunk bele, főleg a Cedofeita környékén, ahol még a hagyományos kék mázas csempe, az azulejo hagyományát is sikerült a street arttal ötvözni. De ha ezt is unjuk, menjünk le a torkolathoz, és nézzük a halászokat, vagy az óceánt valamelyik kávézó teraszáról.

Mit kell enni? – A portóiak büszkén hívják magukat pacalevőknek, annak emlékére, hogy az 1415-ös ceutai csata idején minden húst felajánlottak a seregnek, és beérték a belsőséggel. A maiak inkább francesinhára esküsznek. A turbószendvicsben két szelet kenyér közé egy vékony szelet marhasült és mindenféle füstölt hús kerül, az egészet lapra vágott sajttal borítják be, majd sörös-paradicsomos mártással öntik le, és igény szerint egy tojást is ráütnek. Könnyű kis fogás.

Mit kell inni? – A portóit akkor sem tudjuk elkerülni, ha erre kísérletet teszünk, 4-5 eurótól ráadásul már egészen decens minőségben lehet kapni a likőrbort. Jó hír, hogy a Douro menti pincészetekből már nem csak az édes ital kerül ki, de egyre jobb borok is. A helyi sörre, a Super Bockra sem lehet panasz. (Nem, nem bak, világos.), és természetesen a kávéra sem.