szerző:
Csatlós Hanna

A taxisblokád idején még CB-rádión kommunikáltak egymással a hídfoglalók, 2016 nyarán már a Facebook adta meg a lendületet a Szabadság híd spontán birtokba vételéhez. 1990-ben a tévékészülékeket vitték az utcára, két évvel ezelőtt a jógamatracokat és a grillsütőket. A budapestiek idővel visszakövetelik maguknak a köztereket, a Szabadság híd ennek a legszebb példája. Az idei Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjának is a Szabihíd a főszereplője, a kiállító kurátorokkal, a Kultúrgorilla csapatával beszélgettünk.

hvg.hu: A Szabadság híd – Új horizontok a városban címmel nyílik meg Velencében a kiállításuk, amely a Szabadság híd spontán közösségi térré való átalakulásával foglalkozik. Hogy néz majd ki a magyar pavilon?

Tornyánszki Éva: A Studio Nomád keresett meg minket tavaly azzal, hogy pályázzunk a biennáléra, ők lennének az építészek, mi meg a kurátorok. Megnyertük a pályázatot, a magyar pavilon a Giardini területén, a központi pavilontól néhány lépésre található szecessziós, szimmetrikus épületben lesz. Ennek a közepén egy 40 négyzetméteres fedetlen átrium van, ahová a Studio Nomád egy kilátót fog építeni.

A kilátó visszautal majd a Szabadság hídon történtekre: 2016-ban a híd elfoglalása különleges, új perspektívát nyitott az embereknek. Most ugyanezt az élményt próbáljuk meg rekonstruálni, ellátunk majd az épület felett, egy új panoráma tárul fel. Az épület két oldalsó termében a többi között egy archív anyagokból álló videoinstallációt mutatunk majd be, amely megmutatja, hogy a 90-es évektől kezdve miként alakult át az emberek viszonya a köztérhez.

Tornyánszki Éva
©

hvg.hu: Mi változott ezen a téren az elmúlt évtizedekben?

Oravecz Júlia: A rendszerváltás óta a Szabadság híd történetében három momentumot is találunk, amikor a lakosság birtokba vehette az építményt. Ebből a szempontból az első, a taxisblokád fontos mérföldkőnek számított, ahogy az a momentum is, amikor csatlakoztunk az unióhoz, és 2004-ben, május elején két napra befüvesítették a hidat. A harmadik mérföldkő pedig a 2016-os hídfoglalás volt, amikor a villamosvágány-felújítások miatt a lezárt hídon szerveztek spontán programokat a fővárosiak.

Göttler Anna: Azt boncolgatjuk, hogy mit enged meg a köztér ma, és mit engedett meg korábban a budapestieknek. Urbanisztikai szempontból a Szabadság híd foglalásait eddig még nem vizsgálták.

Szinte biztos, hogy idén is lesz Szabihíd
Két évvel ezelőtt valóban spontán foglalták el a budapestiek a hidat, 2017-ben viszont már ezen fellelkesedve a VaLyo (Város és folyó egyesület) adott keretet a hídfoglalásnak: a Fővárosi Önkormányzattal sikerült megegyezniük abban, hogy négy hétvégére ismét csak a gyalogosoké legyen a dunai építmény. Tömör Miklós, az egyesület projektmenedzsere, a hvg.hu-nak most pedig azt írta: 90 százalék, hogy 2018 nyarán is autómentesítik a hidat, 4 vagy akár 6 hétvégén újra lesz „Szabihíd”.

hvg.hu: Ha az említett mérföldköveket nézzük, akkor az elmúlt 28 évben hogyan viszonyultak a budapestiek a Szabadság hídhoz?

Oravecz Júlia: Amit mindenképpen kijelenthetünk, hogy ezeknek a foglalásoknak teljesen más egymáshoz a viszonyuk. 2004-ben például felülről tették lehetővé azt, hogy ezen a hídon nyugodtan sétálhassunk, leülhessünk padokra. Ez amolyan ölünkbe hullott szabadság volt, felülről mondták meg, hogy akkor most érezzük jól magunkat. Azt látjuk az akkoriban készült felvételeken, hogy az emberek viszonylag konvencionálisan használták a hidat, úgy viszonyultak hozzá, mint egy parkhoz. Például a híd szerkezetére már nem másztak fel, 2016-ban viszont igen. Két évvel ezelőtt ugyanis az történt, hogy keletkezett egy légüres tér, hirtelen ott állt kihasználatlanul a híd, és ezt a lehetőséget spontán megragadták az emberek. Ez az egyik igazán érdekes kontraszt a két esemény között.

Befüvesített Szabadság híd 2004-ben
©

Göttler Anna: Az 1990-es taxisblokád megint más volt, akkor az emberek a köztérre kivitték a közéletet. A hidat stratégiai pontként kezelték, a lezárásával nyomást gyakoroltak a hatalomra, és mindeközben pedig egymás számára idegen emberek a politikáról beszélgettek a híd közepén. VHS-re rögzített archív anyagok arról is tanúskodnak, hogy 1990-ben jó, ha egyetlen harmonikás játszott a Szabadság hídnál, akkoriban még igencsak fehér hollónak számított az utcazenélés. Ehhez képest 2016-ban már tele volt a híd zenészekkel. Nem gondolom, hogy kevesebb ember tudott zenélni 28 évvel ezelőtt, mint manapság, inkább arról van szó, hogy ma már más a viszonyunk a köztérhez, ma már ki mernek jönni az emberek, bátrabban merik használni a teret.

Aztán az is szemléletes példa, hogy amikor két éve a köztérfoglalók észrevették, hogy rengetegen fognak kijönni a hídra, akkor önszervező módon megoldották, hogy legyen szemeteszsák kirakva. Nagyon lényeges az egész történetben, hogy itt sem politikai, sem kereskedelmi szándék nem volt jelen. Legutóbb már nem azért mentek ki az emberek a köztérre, hogy megvitassanak valamit, politikáról beszéljenek, vagy valamilyen ügyben eljárjanak, hanem csak azért, hogy élvezzék a panorámát, hogy egy elidegenedett helyzetből ismét egy kicsit romantikus budapesti lélekké váljanak.

Oravecz Júlia: A privát tér kihozatala a köztérre 1990-ben még inkább egyedi esetnek számított, míg 2016-ban már tömeges jelenség volt. A taxisblokád alatt megtörtént, hogy az Erzsébet hídra négy ember kivitt egy asztalt és négy coca-colás ládát, amelyekre leültek, és elkezdtek megebédelni. Jöttek az újságírók, kérdezték, hogy mégis kinek a nevében piknikeznek itt, mire az a négy ember azt felelte, hogy hát, a saját maguk nevében, mert még soha nem tudtak ilyen tiszta levegőn piknikezni Budapesten. Ugyanez a jelenség két évvel ezelőtt már más léptékű volt, sokan kihozták a függőágyaikat, többen grilleztek a Szabadság hídon, 2016-ban ez már egy teljesen magától értetődő használata lett a köztérnek.

Kultúrgorillák: Göttler Anna, Tornyánszki Éva és Oravecz Júlia
©

hvg.hu: Gondolom, a közösségi média ereje nem elhanyagolható, ha arról beszélünk, hogy 2016-ban itthon eddig nem látott mértékben használtak ki az emberek egy lezárt hidat vagy utat.

Göttler Anna: Igen, kellett hozzá a szelfikultúra és az egész közösségi média, hogy ekkora méretű lett a hídfoglalás. Rengetegen szerveztek a hídra Facebookon meghirdetett eseményeket a jógázástól kezdve a táncos, zenés eventekig. 2016-ban menőségnek számított, hogy felmászok a hídtestre, és onnan csinálok egy szelfit magamról.

Tornyánszki Éva: Ugyanakkor lehet találni párhuzamot is a 2016-os és a 1990-es történetek között, ha a kommunikációt vagy a szervezői hátteret nézzük. Két éve a Facebook és az Instagram volt a boostoló erő, amelytől elindult a mozgalom, de a taxisoknak is volt egy eszköze, amelyen keresztül ugyancsak korlátlanul kommunikálhattak egymással, ez volt a CB-rádió.

Göttler Anna: A kommunikáció más értelemben is fontos szerepet játszott a blokád idején, az emberek televíziókat meg rádiókat vittek le a közterekre, és így követték figyelemmel, hogy mi történik a városban. Kivitték az utcára ezeket az eszközöket, hogy közösen, együtt nézzék az eseményeket. Ma már ilyet nem nagyon látni, talán a foci-vb-k szabadtéri közvetítése áll ehhez a legközelebb.

Lezárt Szabadság híd 2017-ben
©

hvg.hu: Kocsis János Balázs szociológus azt mondta, hogy az újfajta, tehát nem a szervezett utak által lebonyolított turizmus is hozzájárult a hídfoglalás népszerűségéhez. Erről mit gondolnak?

Oravecz Júlia: A turizmusnak leginkább úgy van köze ehhez a dologhoz, hogy ha utazunk, akkor most már az autentikusabb, lokális eseményeket keressük, a Szabadság híd elfoglalása abszolút autentikus és lokális volt, és szerintem a külföldiek nagyon élvezték. Örültek, hogy ez egy budapesti történés, amelynek ők is részesei lehettek.

Tornyánszki Éva: A turistáktól érkező visszajelzés nagyon nagy szerepet játszik abban, hogy az itt élők miként ítélik meg a saját városukat. Ha mások azt mondják, hogy különleges ez a hely, akkor azt mi is elhisszük.

Azt látom, hogy ma már sok helyi szereti Budapestet, élvezik, hogy kiülhetnek a terekre, nem az van, mint 15 évvel ezelőtt, amikor egyre csak azt tudták hajtogatni, hogy Pest büdös.

Ezek a berögzült negatív képek a városról a turisták véleménye alapján is egy kicsit elmosódnak, változnak.

hvg.hu: Mondanának más példát is a sikeres köztérfoglalásra Budapesten?

Tornyánszki Éva: A Nemzeti Színház építési munkálatainak leállítása után a fiatalok így vették birtokba a Gödört is annak idején, az Erzsébet téren. A protesztiválok – például tavaly az Oktogon spontán elfoglalása a CEU-s tüntetések végén – is hasonlóak. Bár azoknak van politikai töltete, de esetükben átfolyik a tüntetés a fesztiválozásba, mert az emberek igénylik, hogy élvezzék a várost, amiben élnek.

Göttler Anna: A demonstrációkkor a téri rendkívüliségre is vágysz, amit a tüntetésen kívül máskor nem nagyon tudsz megtapasztalni a városban. Martinkó József (építészet- és dizájnkritikus – szerk.) egyszer azt mondta, hogy

a tüntetésekben azt élvezzük a legjobban, hogy az utca közepén lehet vonulni.

hvg.hu: Milyen tanulságokat lehet levonni a Szabadság híd spontán elfoglalásából?

Oravecz Júlia: Igazából egész Budapest tanulságokat vonhatna le belőle, mert a Szabihíd esetében jól lehet látni, hogy mire van szüksége az embereknek, min kellene változtatni. Azok a városfejlesztési eszközök, amelyek arról szólnak, hogy miként lehet egy közteret élhetőbbé tenni, már léteznek, csak adaptálni kell őket lokálisan. Körbejártuk például a Szabadság hídnál a környékbeli üzleteket, kisboltokat, és megkérdeztük az eladókat, hogy érezték-e a hatását a lezárásnak. A válasz egyértelműen igen volt, megnőttek az eladásaik. Ez abszolút pozitív tanulság, amelyen érdemes lenne elgondolkodni.

Tornyánszki Éva és Oravecz Júlia
©

Göttler Anna: A városlakó egy akkora adott területen szeret mozogni, amit be tud járni sétálva. A Szabadság híd vonzáskörzetében ott vannak az egyetemek, a Bartók Béla út a galériáival, a Gellért szálló a turistákkal. Ezeknek a kapcsolatát, mikroszomszédságát erősítette fel a hídfoglalás. Ha élhetőbbé, használhatóbbá, kellemesebbé teszünk köztereket, az serkenti azoknak a kisboltoknak, kereskedelmi egységeknek a forgalmát is, amelyek a környéken vannak. Néha elegendő a városvezetés részéről, ha csak megenged, lehetővé tesz valamit, mert aztán maguktól is történnek, fejlődnek a dolgok.

Tornyánszki Éva: Budapesten nagyon sok olyan köztér van, amelyet kellemesebbé is lehetne tenni, a Rákóczi út vagy a Nagykörút például végig ilyenek, ahogy a rakpart is. Amikor a nagy árvíz volt 2013-ban a Dunán, akkor lehetett csak igazán látni, hogy az emberek vágynak arra, hogy több közük legyen ehhez a folyóhoz, mert jelen pillanatban úgy van kialakítva a város, hogy a Duna közelsége nem átélhető. 2013-ban voltak, akik katasztrófaturistaként érdeklődtek, és megnézték, hogy milyen, amikor víz alatt van a rakpart. Mások azért mentek a megáradt folyóhoz, mert nagy élmény volt, hogy végre le tudtak menni a vízhez Pest belvárosában is.

©

hvg.hu: Beszéljünk most egy kicsit a Kultúrgorilláról. Dizájnmenedzsmenttel, ezen belül is fenntartható dizájnmenedzsmenttel foglalkoznak. Ez pontosan mit jelent?

Tornyánszki Éva: A dizájnt eszközként használjuk, hogy a fenntarthatóságot mint értékrendet közvetítsük. A fenntartható dizájn gazdaságilag, társadalmilag és ökológiailag is fenntartható kell, hogy legyen a mi elveink szerint. Hiszünk abban, hogy a dizájn társadalmi változások motorja lehet, ha a jól tervezett termék kritikus használói tömeget ér el. Nagyon sokan használják a fenntartható fogalmat marketing céljából, de gyakran csúsztatnak, ezt greenwashingnak (zöld mosásnak) nevezik. Az adott termékről hiába állítják, hogy fenntartható, ha például országokon keresztül jut el hozzánk, ami egyáltalán nem környezetkímélő. Ha azt mondom, hogy én ökodizájnnal foglalkozom csak azért, mert olyan sportcipőket készítek, amelyek óceánhulladékból készülnek, akkor az eléggé megkérdőjelezhető állítás, mert lehet, hogy a cipőknek mindössze a 20 százaléka van műanyag hulladékból, de a többi alapanyagot esetleg több ezer kilométerről szállíttatom, és lehet, hogy egyáltalán nem környezetkímélő technológiát használok a gyártáshoz. A fenntarthatóság egy elég vonzó címke, és az emberek sokszor beugranak ennek.

hvg.hu: Ezek szerint önöknél ez nem csak egy marketingfogás, és kizárólag 100 százalékosan fenntartható dizájntermékkel foglalkoznak.

Tornyánszki Éva: Amikor megbízásos alapon dolgozunk, tehát nem saját indíttatásból hozunk létre egy projektet szemléletformálás céljából (ezekről a projektekről korábban itt írtunk – a szerk.), akkor nem akarunk mindennek megfelelni, mert a megbízó igényei az elsők, de nem vállalunk el olyan munkát, amely nem passzol az attitűdünkhöz. Mi dizájnercsapatként alapvetően nem kapcsolódunk tervezőkhöz, hanem egy teljes networkkel dolgozunk, építészekkel, fotósokkal, grafikusokkal, szakemberekkel közösen. Őket úgy próbáljuk meghívni egy-egy adott projekthez, hogy közben a saját értékrendünket képviselhessük. Mondok egy példát. Tavaly csináltunk egy divatbemutatót a Balassi Intézetnek, és annyi volt csupán a kikötésük, hogy magyar dizájnerekkel dolgozzunk. Mi végül olyan tervet adtunk le, amely etikus magyar tervezők ruháit, cipőit mutatta be. Például az adott tervező ruháit autisták inspirálták, vagy az anyaghasználata az újrahasználatra épült. Emellett nem modellekkel dolgoztunk, hanem kortárs új cirkuszosokkal, akikkel egy sokkal emberközelibb produkciót tudtunk megalkotni. A cirkuszosok karakterei sokkal jobban vissza tudták adni az üzenetet, amelyet a ruhákkal a dizájnerek közvetíteni akartak.

Göttler Anna: Az ilyen dizájnerek elszigetelt jelenségek Magyarországon, mi viszont készítettünk egy kutatást, hogy kik vannak ezen a piacon, és feltettük ezeket a tervezőket egy térképre. Nekünk ez a missziónk, hogy a fenntarthatóságot, az etikus magatartást a dizájnban népszerűsítsük, feltárjuk, összegezzük.

Göttler Anna
©

hvg.hu: Nőként mennyire nehéz vagy esetleg éppen könnyű ebben a szakmában érvényesülni?

Tornyánszki Éva: Kulturális művészeti területen dolgozni eleve kihívás, pláne, ha hárman vagyunk nők. Nagyon rossz élményem egyszer volt, amikor egy egészen jó pozícióban lévő nő, aki a segítségünket kérte, hogy egy projekt kapcsán dolgozzunk be, közölte, hogy amúgy hivatalosan ők inkább egy idősebb férfit keresnek kurátornak.

Másik példa, amikor egy kiállítás rendezésnél kételkedve figyelik a szakik, hogy milyen gyakorlati készségekkel rendelkezünk, meg tudunk-e birkózni a technikai kihívásokkal. Mintha egy nő nem lenne képes ezeket megoldani!

A dizájngondolkodás és a menedzseri tapasztalatok pont azt erősítik, hogy akár elméleti, akár gyakorlati problémát kreatívan megoldjunk, de ez amúgy is egy magunkkal hozott attitűd. A szakmai világban a nemi megkülönböztetés a nők esetében sajnos még mindig működik, holott a férfiakat ritkán értékelik pusztán a nemük alapján. Például magasabb beosztásnál vagy a hagyományosan férfi többségű szakmáknál még mindig gyakran kiemelik a jelzőt, hogy női vezérigazgató vagy női pilóta. Mi elsősorban nem nőként gondolunk magunkra a szakmánkban, hanem kurátorként, dizájnmenedzserként. Nagyon jó lenne, ha nem skatulyákban gondolkoznánk.

A Szabadság híd - Új horizontok a városban című kiállítást a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában a Ludwig Múzeum szervezésében lehet megtekinteni.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!