Hamvay Péter
Hamvay Péter
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Orbán Viktor még mindig nem meri szóba hozni Vlagyimir Putyin előtt, hogy 200 ezer magyar ma is jeltelen oroszországi sírban nyugszik. A kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt Stark Tamás történész beszélt a HVG-nek erről, miként arról is, mi történt azután, hogy tiltakozott Bayer Zsolt kitüntetése miatt.

HVG: Túl vagyunk a két esztendeig tartó Gulag-emlékéven, a sok ezer ember emlékezete viszont mintha mégsem kapott volna hangsúlyt. Miközben Bayer Zsoltot mint Gulag-szakértőt kitüntették. Tiltakozásul ön lemondott a Gulagban elpusztultak emlékére létrehozott alapítvány elnöki tisztségéről. Érték retorziók?

Stark Tamás: Formálisan nem, de például a Gulag Emlékbizottság üléseire többé nem kaptam meghívót. Valószínűleg politikai lépésként értékelték a lemondásomat, pedig nekem – szakmai és morális okokból – nem volt más választásom: az alapítvány elnökhelyettese a tudtom nélkül terjesztette fel Bayer Zsoltot a magas állami kitüntetésre, hivatkozva a publicista e témában írott cikkeire. Én azonban nem találtam tőle a Gulaggal kapcsolatos, tudományos igényű művet. Ami a kérdés első részét illeti: a Fidesz emlékezetpolitikája mindig igyekezett párhuzamba állítani a két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus bűneit, illetve áldozatait. Az első Orbán-kormány szinte egyszerre hozott döntést az ezredfordulón a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról. A kommunizmus bűneinek amúgy jogos emlegetésével annak a hagyományosan antikommunista, konzervatív rétegnek a támogatását kívánja megtartani, amelyet riaszt az oroszbarát politika.

HVG: A csendnek az is oka lehet, hogy a kormány nem akarja megzavarni Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin egyre szorosabb szövetségét?

S. T.: Erről nincsenek információim, de azt tudom, hogy a kilencvenes években megnyílt orosz levéltárak a putyini érában fokozatosan ismét bezárultak. Tapasztalataim szerint ma eredeti szovjet források alapján gyakorlatilag nem lehet kutatni a táborok történetét. A Gulag Emlékbizottság elnöke, Balog Zoltán miniszter két évvel ezelőtt bejelentette, hogy 420 ezer, szovjet fogságba esett magyar katona adatai kerültek elő Oroszországban, és utalt arra is, hogy ezek a dokumentumok majd digitalizált formában hozzáférhetővé válnak. Nem tudok arról, hogy ez a valóban nagyon fontos program megvalósult volna. Nagy kár, hogy a jó orosz–magyar kapcsolatokból nem profitál a történettudomány.

©

HVG: Hogy viszonyul a Gulag bűneihez a mai Oroszország?

S. T.: Az orosz történettudomány máig nem vesz tudomást arról, hogy tömegesen hurcoltak ki civileket a Szovjetunióba a háború végén; ők csak hadifoglyokról beszélnek. Megjegyzem, így volt ez nálunk is a rendszerváltás előtt; már amikor egyáltalán beszélni lehetett a témáról. Pedig az igazság beismerése Oroszország érdekeit is szolgálná. A tagadás teljesen irracionális, hiszen számos olyan korabeli dokumentumot ismerünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a szovjet gazdaság nem nélkülözheti a kényszermunkát. A Gulagnak volt „köszönhető” a teljes aranybányászat, az olajbányászat és fakitermelés jelentős része, valamint az építőipar 5-6 százaléka.

HVG: Gazdaságilag egyáltalán megérte az államnak a szörnyű kényszermunka?

S. T.: Rossz a kérdésfelvetés: a szocializmus nem ismerte a racionális gazdasági szempontokat. Vannak olyan számítások, amelyek szerint kifejezetten ráfizetéses volt az állam számára a munkatáborok rendszere. Ha viszont azt nézzük, hogy a cél a néptelen szibériai vidék betelepítése és urbanizációja volt mindenáron, akkor – bármennyire morbid is ezt mondani – sikeres program volt.

HVG: A Gulag körül is számháború folyik, amibe időről időre beszáll a politika is. Ön mennyire teszi az elhurcoltak számát?

S. T.: A szovjet fogságba került magyarok száma eléri, esetleg meg is haladhatja a 600 ezer főt, maguk a szovjet dokumentumok is 500–540 ezer fogolyról tesznek említést. A Szovjetunióba hurcoltak emléknapjáról rendelkező 2012-es parlamenti határozatban 800 ezer főt említenek, és van, aki egymillióra becsüli ezt a  számot.

HVG: Lehet tudni, hogy kik is voltak az áldozatok?

S. T.: A legtöbben, úgy 400 ezren valóban hadifoglyok voltak. A többiek elsősorban civilek – sokan közülük magyarországi németek és nők –, akiket néhány napos „malenkij robotra”, „kis munkára” vittek el. De voltak olyanok is, akiket a szovjet hadbíróságok formálisan elítéltek. A kényszermunkát túlélő hadifoglyok és civil internáltak zöme 1947-ben és 1948-ban térhetett vissza Magyarországra. Az elítéltek viszont csak Sztálin 1953-as halála után szabadultak, de volt olyan, aki később, 1956 elején. Listák alapján szedték össze azokat, akiket a szovjet rendszer ellenségeinek tekintettek. De számos leventét is hadbíróság elé állítottak. Az eljárásra jellemző, hogy még formálisan sem volt védő, a „tolmácsok” alig beszéltek magyarul, az ujjaikkal mutatták, hogy 10, 20 vagy 25 év kényszermunkára ítélték a kihallgatások során súlyosan bántalmazott vádlottakat. Hogy közülük hányan voltak valóban bűnösök, nem tudjuk, csak azt, hogy 1960-tól az 1990-es évek elejéig három és fél ezer főt rehabilitáltak a szovjet bíróságok. De az ítélettel fogva tartottak száma akár 20 ezer is lehetett.

HVG: Azt tudjuk, hogy hány magyar veszítette életét a kényszermunkatáborokban?

S. T.: Bár elvben munkaképes korú férfiakat és nőket hurcoltak el, az éhezés, a hideg, a rossz bánásmód, az elképesztő munkakörülmények, a gyógyszerek szinte teljes hiánya miatt nagy volt a halandóság. Az oroszok csaknem 70 ezer magyar ember halálát ismerik el, ám ez a szám csak azokat foglalja magában, akik a táborokban hunytak el és akiknek a halálát fel is jegyezték a szovjet hatóságok. A legtöbben azonban az 1945 telén marhavagonokban, gyakorlatilag élelmezés nélkül megtett többhetes út során haltak éhen vagy fagytak meg. Becsléseim szerint mintegy 200 ezerre tehető Magyarország szovjet munkatáborokhoz kötődő embervesztesége.

©

HVG: Az „...akkor aszt mondták kicsi robot” című, most megjelent, az MTA BTK Történettudományi Intézete által közzétett dokumentumgyűjtemény a külügyminisztérium iratanyagát dolgozza fel. Mi volt a mozgástere a korabeli külpolitikának?

S. T.: Szinte semmi eredményt nem tudott elérni, viszont a kutatásból kiderül, hogy a koalíciós évek külügyminisztériuma nagyon is komolyan vette a feladatát. Rengetegen kérték a minisztérium segítségét hozzátartozójuk felkutatásában, nem volt olyan néhány soros fecni sem, amivel ne foglalkoztak volna. Időnként szóbeli jegyzék formájában át is adták a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak vagy a nagykövetségnek az eltűntek névsorait. A szovjetek azonban akkor sem ismerték el, hogy civileket is elhurcoltak volna.

Megrövidített emlékmű
Megalázó tojástáncot járt a kormány a kommunizmus áldozatainak emlékműve körül. Kihátrált a tavaly véget ért Gulag-emlékév záróaktusaként tervezett szovjet megszállási emlékmű tervéből. Az V. kerület technikai okokra hivatkozva nem engedélyezte, hogy a Szabadság téren, a szovjet hősi emlékművel szemben állítsanak emléket a szovjetek áldozatainak. A kezdeményező Menczer Erzsébet fideszes politikus, akinek az édesapja egyébként megjárta a szovjet munkatáborokat, kénytelen választókerületében, Óbudán a Duna partjára áthelyeztetni a gránitobeliszket. A sok huzavona felemésztette a  rendelkezésre álló 451 millió forint egy részét, így az emlékmű magasságából csíptek le egy kicsit: 14 méteres helyett csupán 10 méteres lesz – mondta lapunknak Menczer Erzsébet, azt is elárulva, hogy június 19-én avatják fel a mementót, azon a napon, amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. Időközben a kormány megrendelt és átadott egy központi Gulag-emlékművet Ferencvárosban, a hírhedt német megszállási emlékművet jegyző Párkányi Raab Péternek ezúttal egy sikerültebb alkotását.

HVG: Mi maradt mára a táborok helyén?

S. T.: A rabtemetőket szisztematikusan megsemmisítették, hogy az áldozatoknak még az emlékét is elpusztítsák. Úgy tudom, hogy ma is nagy a helyi lakosság és hivatalok ellenállása, ha valaki emlékkeresztet akar állítani. Így nagyon kevés magyar emléket találunk odakint. A német politika ebben is sikeresebb, sokkal több helyen sikerült keresztülvinnie, hogy legyen a táborok helyén legalább egy emlékező felirat. Úgy gondolom, a magyar kormány többet tehetne az áldozatok emlékének kinti megörökítéséért. Ezt megérdemelnék a rabtelepek áldozatai és a túlélők is, akik közül már csak nagyon kevesen vannak köztünk. A hazatérők halálukig vagy a rendszerváltásig cipelték ugyanis a kényszermunkatáborok, a Gulag titkát, nem mertek róla beszélni. Még a táborokban születetteknek is ki kellett találniuk valami mesét, hogy miért áll egy szovjet település neve születési helyként a személyi igazolványukban.

HVG: Hányan lehetnek a Gulag-gyerekek? Egyáltalán, engedték a rabok közti férfi-nő kapcsolatot?

S. T.: Nem sok helyen, és nem mindig, de 1947–1948-ban előfordult. A beszámolók szerint az azt megelőző években az éhezés miatt olyan fizikai és mentális állapotban voltak a foglyok, hogy ha esetleg nyílt volna lehetőség rá, egyszerűen már a szexuális ösztönük sem működött.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!