Seuso-kincsek: legendás ezüst borosvödrök – fotó

A legendás ezüst borosvödrökben cirka 1600 éve már bort kevertek. Az ünnepi lakomákon domborműves, díszes kancsókban került asztalra a legjobb nedű. Történt mindez a Római Birodalom Pannónia tartományában, a Seuso palotában.

Rekonstrukciós leírásunk valódi tárgyi emlékekhez, a világszerte ismertté vált késő római kori Seuso-kincsekhez kötődik. A híres lelet együttes 14+1 darabjából több a borkészítést, szervírozást szolgálta (a +1 darab a rejtésre-tárolásra használt rézüstöt jelöli). A gazdag pannóniai előkelőségek asztali örömeinek eszköze és tanúja a két borkeverő situla. Egyikükön oszlopra felfutó szőlőtőke látható, előterében nőket ábrázoló életjelenettel. A vödörpárt a bor mézzel való ízesítésére, s az ital hígítására használták. A borünnepet, a Bacchus-kultusz féktelenségét is megjeleníti a kincslelet egyik domborműves, aranyozott ezüstkancsója.

Tekintse meg galériánkat!

Mielőtt részleteznénk a készlet ellentmondásos történetét, a kincsbirtoklás egyik legabszurdabb esetét, a Pannóniában élt rómaiak borkultúráját hozzuk egy kicsit közelebb. A jól kiépített úthálózaton a légiókkal együtt eljutottak a tartományba a mediterrán vidék borai. De adatok vannak arra is, hogy a kiszolgált katonák közül sokan itt maradtak – főleg azok, akik beházasodtak a romanizált népcsoportok családjaiba –, kisbirtokaikon gazdálkodással, szőlészettel és borászattal foglalkoztak. Ők hozták el ide legkorábban a szőlő levének élvezetét. A rómaiak borai azonban eltértek az általunk favorizált boroktól. Rendszerint az előételekhez, az étvágykeltő falatokhoz itták a mulsumot, a mézzel kevert bort. A friss musthoz keverték a mézet, de elegyítették óborral is. Az egykori hagyományokat követve a Fejér megyei Gorsiumban rendezett Floralia-ünnepségeken készített menükhöz is Lucullus mézes bort adnak. A rómaiak hígították a bort fogyasztás előtt egyszerű vízzel is, aminek az magyarázata, hogy a bor erjedését nem kontrolálták kellően, ezért magas volt az alkoholtartalma. De ittak „feljavított” bort, s készítettek a fehér borból vöröset, a vörösből pedig fehéret. A borféleségek nagyon változatosak voltak. Az édes mazsolás boruk, a pássum Karthágóból eredt. A conditum paradoxum pedig a fűszerezett bor egyik fajtája: különleges recept szerint a mézzel édesített borba feketeborsot, babért, datolyát, pisztáciát, sáfrányt raktak, majd felforralták, tárolás után fogyasztották. Ma is készülnek a régi receptek alapján, s kaphatók ilyen palackozott borok Olaszországban.

A római kori borízlés a leggazdagabbak asztalán pazarul megmunkált nemesfém szervizekkel párosult. Ennek egyik legszebb példája a Seuso-kincs. A páratlan leletnek számító késő római kori ezüstkészletet évszázadokon keresztül rejtette a föld. Mégpedig a feltételezett Seuso – Szabadbattyán és Úrhida határán – pannóniai palotájának romjai, pontosabban fűtésalagútja, a mai Nádor- és Sárvíz-csatornák partján. Seuso nevét a kincslelet nagyméretű, domborműves tálja medalionjának a feliratáról ismerjük. Az ezüstedényeket neki és utódainak ajánlotta sok évszázados használatra az egykori ajándékozó, aki lehetett valamelyik római császár is.

A történelem, mint annyiszor, közbeszólt, fényűző villájából a barbár betörések idején valószínűleg menekülni kellett Seusonak. A támadók az épületet felgyújtották, a hátra maradt védőket megölték. A nehéz ezüstedényeket a palota fűtésrendszerében előre kialakított vagy ötletszerűen használt rejtekhelyre rejtette el a tulajdonosuk. Ennek köszönhetően a kincsek örököse a mai Magyarország lehetett volna. Hogy ez mégsem így alakult, annak több oka van. Megtalálójuk, egy 24 éves fiatalember, Sümegh József amatőr kincsvadász, a hivatalos utat megkerülve próbált pénzt csinálni a Seuso-ezüstökből. Balszerencséje folytán a kincset eddig ismeretlenek elorozták tőle, őt pedig egy kőszárhegyi borospincében meggyilkolták. Idén éppen harminc éve.

A Magyarországról kicsempészett, 40 millió fontra – 16 milliárd forintra – becsült antik ezüstkészlet jelenleg egy angol főrend, Lord Northampton trezorjában van elzárva. A műkincsekre vonatkozó törvények, általánosan elfogadott normák szerint értékesíthetetlen. Ennek előzménye az 1990-ben kirobbant botrány, amikor a Sotheby’s aukciós ház értékesítési kísérlete előtt kiderült, a lord hamis eredetpapírokkal birtokolja a kincseket. Azóta húsz év telt el, előrelépés nélkül. A magyar állam hiába formált jogot a ma már akár 100 millió angol fontot érő kincsekre, ennek jogosságát eddig nem tudta érvényesíteni.

Az elmúlt évek kudarcainak krónikája: egy 1993-ban elveszített New York-i per; majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által 2000-ben felajánlott szűkmarkú, eddig eredménytelen 10 millió forintos nyomravezetői díj; legutóbb egy titkosított, sikertelen bizonyítási kísérlet a kulturális tárca részéről. Közben vannak kihagyottnak tűnő lehetőségek is. Például, amikor az angol parlament több képviselője, a tudományos körök, élükön a Londoni Régészeti Társasággal a Seuso-kincsek eredetének és tulajdonlásának kivizsgálását sürgették az ezüstedények újabb eladási előkészülete, zártkörű bemutatása után a Bonhams aukciós ház által. A várt fordulatot a régészeti-tudományos kutatások eredményeként összegyűjtött bizonyítékok sem hozták meg eddig. Közben elmaradt a nyilvánosság tájékoztatása is, miért nincs előbbre lépés a kincsek visszaszármaztatásában. Vajon meddig lengi körül mítosz és legenda a pannon kincsek sorsát?