szerző:
Megyeri Zsuzsanna

Kapolcsra és környékére nem enni jár az ember, de ha már ott van, eszik is. És milyen jól teszi! A bejáratott helyeken évről évre ugyanazt kapjuk a pénzünkért. Slambuc, lángos, kolbász, zsíros kenyér és a perec. De mit főznek, esznek a völgylakók?

Ha valami autentikusabbra vágyunk, térjünk be a magánházak udvarára. A „vendégasztal” nevű szolgáltatást azok nyújthatják, akik állandóra bejelentett lakosok és őstermelői igazolványt váltottak ki. Így a jövedelmük 600 ezer forintig adómentes. Taliándörögdön tavaly még alig volt udvar, ahol a kiadó pajták és sátorhelyek mellett ételt is kínáltak, idénre kicsit megpezsdült a vendéglátás. A kapukon sebtében összetákolt, suta táblák hirdetik a napi kínálatot. A hivalkodástól teljességgel mentes vendégcsalogatás meglehetősen diszkrét.

Kerítéskiállítás

Találomra választunk, a Lőke kúriaként ismert portára támad kedvünk benézni. A zöldbabgulyás, a cukkinis lecsó, a medvehagyma leves mellé kosárnyi kenyér kerül, amit nem számolnak fel. A langyos, somlekvárral töltött buktához pedig extra cseresznyelekvárt is kap a kedves vendég.

A kerítést időjárásálló plexire nyomott festmények díszítik, mert – ha eddig nem vettük volna észre – a füstöskonyhában kiállítás van. Az udvaron is ülnek néhányan, ugyanis a rögtönzött „irodalmi szalonban” verseskötet-bemutató zajlik. A nagyérdeműnek zsíros kenyérrel, hagymával megrakott asztal - jól megfér egymás mellett a költészet és az evészet.

Költészet és evészet

De ezzel még nincs vége a kulináris örömöknek, mert érkezik a háziak specialitása: bundás zsömle – gyönyörű herendi porcelántálban, itatóspapírral kibélelve, ahogy kell. A zsömlékben a legelképesztőbb töltelékek: juhtúrós-spenótos, paradicsomos-mozzarellás, rukkolás, medvehagymás, kapros. A reggeltől estig kapható bundásokhoz menta- és citromfű teát ajánlanak. Aki egy kis rum után áhítozik – tekintettel a 16 fokra –, már kiissza magát a vendégasztal kereteiből, viszont néhány házzal arrébb a kocsma.

Töltött bundás zsömle

Útközben érintjük az Ősök házát, ahol a kemencében épp kisült pár vekni, 300 forintért már vihetjük is a kilós kenyeret. Hónunk alá csapva, de leginkább menetközben tépkedve, törve, szaggatva tömjük magunkba a langyos kenyeret, épp annyira neveletlenül, mint amennyire anyáink tiltották. Mire elérünk a szeszkimérésbe, csak a sercli marad, amit egy szembe jövő ideiglenes völgyalakó kezébe nyomunk. Hálája jeléül egy félliteres kólásüvegből kínál minket unikummal. Ilyen ez a völgyélet: művészet, evészet és testvériség.