szerző:
Molnár Kata Orsolya

Ha valakiben van némi gasztronómia affinitás, előbb-utóbb belebotlik egy olyan tányérba, amin az étel már inkább képzőművészeti kompozíciónak látszik. De hol húzódik a határ az öncélú alkotás és a művészi szintre emelt főzés között?

 

©

Nincs erre objektív válasz. Sokaknak egy miniatűr előétel, köztes ízváltó fogás a fehér terítős éttermek hatalmas tányérjainak közepére halmozva már túlkapásnak tetszik, másoknál a sokkolás kedvéért tintával feketére festett barack üti csak ki a biztosítékot. A gulyáslevesből külön tányérra sakktáblaszerűen felépített répakockák, netán maga a “kockásított” gulyáskivonat, vagy a stampedliben felszolgált “kelkáposzta”, az ehető “föld” és hasonlók  új dimenziót adnak a kulináris élvezeteknek vagy megmosolyogtató túlhajtásai a fine dining forradalomnak?

Különösen érdekes kérdés ez egy olyan korban, ahol az ételfotózás a mindennapos  státuszírás részévé vált, ahol a közösségi oldalak gyakran válnak a foodporn oltári szentségévé. Az étel íze csak egy a járulékos információk közül, a felmagasztosult tálalás azonban önmagán túlmutatóan mesél. Egyes francia éttermek, mint például a három Michelin-csillagos Gilles Goujon is mobiltilalmat vezettek be: a séfek miközben félnek, hogy az ételfotók révén nemcsak a gasztronómiai élmény meglepetése marad el, de a szellemi tulajdonuk is veszélybe kerül, megfosztják attól vendégeiket, hogy műveltségüket, kifinomultságukat, ízlésüket kommunikálják a státuszszimbólumnak is számító fogásokon keresztül. A művészet mindenkié – vagy csak azé, aki megengedheti magának, hogy élőben élvezze?

A gasztronómia művészi létjogosultságát nemcsak az asztalnál kereshetjük, számos (más) művészeti ág emeli be az ételeket eszköztárába, hogy azokon keresztül egy új szinten kommunikáljon. Elég csak a gasztrofilmekre gondolnunk, évről évre landol néhány a magyar mozikban is – mostanság Az ételművész mesél  Bradley Cooperrel a főszerepben a Michelin-csillagokhoz vezető kemény útról. Ezek a filmek, azon túl, hogy guszta tányérjaikkal garantáltan fellendítik a mozik közelében lévő éttermek forgalmát – szinte mindig a szerelemről is szólnak, az ételek pedig gyakran a táplálás szerelem- szeretet nyelveként jelennek meg.

Nehezebb a kapcsolat a képzőművészet/művészet és a gasztronómia között. Nem megfoghatatlan, létezik. Például pár éve a Kogart Ház kiállításaihoz kapcsolódóan  egy-egy festmény volt az ételek ihletője. A Szépművészeti Múzeumban is nem egy tárlatvezetésre került sor, amelyik neves séf interpretálásával zajlott, de a MÜPA-ban néhány hónappal ezelőtt még koncertélményt is fokoztak a szünetben feltálalt falatkák, amelyeket az elhangzott művek ihlettek.

A közelmúltban Sonja Adler sütemények – a Baba au Rhum, vagyis a rum baba -  egyedileg fejlesztett verziói – voltak az iparművész Szász Károly múzsái. Szász Károly régi porcelánokat és üvegeket ment meg, hogy aztán ékszerekként vagy különböző installációkként leheljen beléjük új életet. Mi történik, ha a porcelánok megmentője találkozik egy ikonikus süteménnyel?

©

 Megszületik a Pastry and Art című gasztroesztétikai kiállítás a budapesti Karton galériában ahol a Cointreau és Limoncello öntetben úszkáló Sonja Adler sütemények letisztult vonalvezetésű üvegei Szász Károly porcelán és üveg kompozícióinak középpontjába kerülnek. A klasszikus, koron átívelő szépség és a sütemények mulandóságának kontrasztja érdekes alkotásokat eredményezett.  

©

A  Sonja Adler  desszertek egy patinás süteményt emelnek új dimenzióba.  A Baba au Rhum Franciaországban a 18. század első felében született. Stanislaw Leszczynski, a trónjáról kényszerűségből Erős Ágost javára lemondott, ám lotaringiai hercegséggel kárpótolt exkirály egyszerűen megunta a - rozslisztből készült - száraz kuglófokat. Addig-addig panaszkodott  udvari cukrászának, amíg ez a bizonyos Stohrer a száraz, formázott süteményt mazsolával gazdagította, előbb rummal és cseresznyelikőrrel ízesített szirupba, más változatban  fűszerezett Malaga borba vagy csak rumba áztatta. S mert gazdája igencsak kedvelte az Ezeregyéjszaka meséit, Ali babáról nevezte el a süteményt. A cukrászmester 1723-ban elkísérte Versaillesba a herceg leányát, Mariát, aki XV. Lajoshoz ment férjhez.. A mester pedig Párizsban 1730-ban cukrászdát alapított, ahol nagyon népszerűvé vált a rumos baba.

 A nagy gonddal összeválogatott alapanyagokból -  tönkölybúza liszt, himalája só, agavé szirup, kókuszcukor felhasználásával -  készült, Franciaországból érkezett Cointreau és Limoncello koncentrátumba áztatott Sonja Adler süteményeket gyümölccsel, gyümölcssalátával, fagylalttal, krémekkel és tejszínhabbal ajánlotta fogyasztani alkotójuk. Kizárólag felnőtteknek ajánlva.

 

 

 

 

 

 

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!