szerző:
Romhányi Balázs
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Hiba csúszott az excel-táblázatba – ezzel igyekeztek cáfolni pályatársai a tekintélyes Rogoff-Reinhart szerzőpáros állítását, miszerint a 90 százalék fölötti államadósság erőteljesen fékezi a gazdasági növekedést. Vitájukat a Költségvetési Felelősségi Intézet vezetője elemzi, fontos tanulságokkal a magyar gazdaság helyzetére. A cikk rövidített változata a HVG eheti számában jelent meg, a hvg.hu a teljes elemzést közli.

Carmen Reinhart (marylandi állami egyetem) és Kenneth Rogoff (Harvard Egyetem), két ismert amerikai kutató 2010-ben megjelentetett egy cikket, amelyben negyvennégy fejlett és feltörekvő ország elmúlt kétszázéves gazdaságtörténetének elemzése alapján arra a megállapításra jutott, hogy 90 százalékos államadósság-ráta felett hirtelen jelentősen csökken a gazdaságok növekedési üteme.

2013 áprilisában Thomas Herndon, a massachusetsi állami egyetem 28 éves PhD-hallgatója és két tanára, Michael Ash és Robert Polin azt kürtölte világgá, hogy Reinhart és Rogoff számításaiban alapvető számítási és módszertani hibákra bukkantak.

Reinhart és Rogoff számításai szerint kilencven százalékos eladósodással a fejlett országok esetében a növekedési ütemek mediánja (aminél gyorsabban, illetve lassabban éppen az adott kategóriába eső országcsoport fele-fele növekszik) egy százalékponttal, az átlag pedig még ennél is jóval nagyobb mértékben, 3,5 százalékról -0,1 százalékra csökken. Amint kritikusaik kiderítették, a szerzőpáros három hibát vétett. Az első egy banális excel-képletezési hiba, ami korrigálható, és önmagában az eredményeket nem változtatja meg érdemben.

A második, hogy a szükséges adatok hiányában néhány ország tapasztalatát figyelmen kívül hagyták. Ezek az adatok most már megvannak, és bizony érdemi hatással vannak az eredményekre. A harmadik, hogy vitatható módon súlyozták össze az adatokat: minden ország azonos súlyt kapott, függetlenül attól, hogy egy vagy éppen tíz éven keresztül küzdött-e magas államadóssággal. Természetesen ugyanennyire vitatható lett volna az a módszer is, ha azok az országok, amelyek államadóssága mondjuk tíz éven keresztül haladta meg a küszöbértéket tízszer akkora súlyt kaptak volna, mint azok, amelyek csak egy évig csúsztak bele a veszélyesnek mondott sávba, de történetesen a szerzőpáros által választott súlyozás is inkább az ő állításaik erősítéséhez járult hozzá.

Nincs bűvös határ

Bár a massachusetsi egyetem kutatóinak eredményeiből az következik, hogy nincs bűvös, 90 százalékos határ, de azt ők sem kérdőjelezték meg, hogy a magasabb államadósság-rátákhoz a gazdaságtörténeti adatok szerint egyértelműen alacsonyabb növekedési ütemek tartoznak.

Romhányi Balázs
©

Tisztán tudományos szempontból egyébként is rendkívül zavarba ejtő lenne, ha találnánk egy olyan, rendkívül egyszerű számszaki összefüggést, amely kétszáz éven keresztül több tucat országra igaz lenne. A makrogazdaságtan nem fizika, nincs fénysebesség, elektron-tömeg és más hasonló, idő- és helyfüggetlen állandó. Ha ilyen lenne, az vagy semmitmondó azonosság lenne, vagy valamiféleképpen a homo sapiens biológiai jellemzőiből következne (mint pl. hogy egyéni szinten mennyit ér ma egy holnapi 1 forintos, vagy mennyit vagyunk hajlandók feltenni egy 100 forintossal játszott fej-vagy-írás fogadáson).

A gazdasági növekedés és az államadósság közti összefüggésekből kizárhatjuk, hogy visszavezethetők lennének ilyen természettudományos jelenségekre, efféle mágikus határ keresése tisztán tudományos szempontból nem lehet cél. Az persze elképzelhető, hogy egy mágikus küszöbértében való hit elterjed a tőkepiaci szereplők között, és akkor önbeteljesítő jóslatként átmenetileg működhet (ha elég sokan azt hiszik, hogy 90 százalék felett nagy baj lesz, akkor 90 százalék környékén sokan elkezdenek menekülni, amitől aztán tényleg nagy baj lesz), de a pszichikai tényezők könnyen meg is tudnak bukni, érvényesülésük kétszáz éves átlagban szintén kizárható. Részben ezért is értelmetlen egy ötven százalékos adósságküszöb alkotmányba vésése, amint az a honi politikában történt.

A 2008-ban kirobbant amerikai hitelezési válság és a 2010-ben kezdődött európai államadósság-válság a gazdaságpolitikai viták középpontjába állította a sok évtizedes kérdést, hogy a költségvetési hiány növelésével mérsékelni lehet-e a visszaesést, illetve elősegíteni a növekedést. Az adósságráta, mint a nominális adósság és a GDP hányadosa, nyilvánvalóan akkor csökken, ha a számlálóban lévő adósság lassabban növekszik, mint a nevezőben szereplő GDP. Mivel az adósság elsősorban a költségvetési hiány miatt halmozódik, az a kérdés, hogy a deficit növelése vajon elégséges GDP-növekedést generál-e az államadósság mérsékléséhez. Azok, akik szerint nem, kapva kaptak Rogoffék „tudományos bizonyítékán”, és lelkesen hivatkoztak rá, kezdve az amerikai republikánusoktól az angol konzervatívokon át egészen az Európai Bizottság illetékes biztosáig. Természetesen e nézet képviselőinek voltak más érveik is, hogy miért kell az adósságban úszó országoknak költségvetéseiket mielőbb kiegyensúlyozniuk, és adósságrátáikat kezelhető szintre csökkenteniük, de a tudományos tekintéllyel való érvelés több mint csábító volt.

Amikor kiderült, hogy a Reinhart-Rogoff cikk legjobban kommunikálható tételét az adatok nem támasztják alá, az ellenoldal támadásba lendült, és olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek szintúgy nem következtek az adatokból. Abból, hogy hatvan ország és kétszáz év átlagában 90 százalékos adósságráta fölött nincs látványos letörés a növekedési ütemekben, még nem következik, hogy minden magas adósságrátájú ország számára biztos recept az adósság kinövése laza költségvetési politikával.

A legfontosabb kérdés ugyanis továbbra is tisztázatlan maradt: a magas államadósság-ráta valóban fékezi a növekedést, vagy csak arról van szó, hogy a zuhanó GDP miatt „definíciószerűen” növekszik meg az adósságráta?

Módszertanilag is menthetetlen

Akadémiai körökben éppen az a legfontosabb vád Reinharttal és Rogoffal szemben, hogy megfelelő tudományos alap nélkül, mindössze egyetlen, vitatható statisztikai becslésre alapozva, az oksági viszonyok vizsgálatának hanyagolásával kreáltak egy nagyon egyszerű szabályt. Méghozzá valószínűleg azért, mert azt gondolták, hogy a döntéshozó politikusokra csak ezzel lehet hatni (Érdemes megjegyezni, hogy Rogoff éveken keresztül éppen a Valutaalap főközgazdásza volt.) Szokás most utólag azzal védeni a szerzőpárost, hogy eredeti dolgozataikban még óvatosabban fogalmaztak és hangsúlyozták a további vizsgálatok szükségességét, de sajnos éppen politikailag legfontosabb megnyilvánulásaik alkalmával (pl. amikor az amerikai kongresszus illetékes bizottsága hallgatta meg őket), kifejezetten a mágikus határ létezése mellett érveltek.

Módszertani szempontból már csak azért is vitatható a propagált eredmény, mivel a 90 százalékos határ, mint eredmény közvetlen következménye volt a választott vizsgálati módszernek. Mivel az egyes országok adósságráta-adatpontjait eleve a 30-60-90-120 határpontok által meghatározott kategóriákba sorolták be, eleve lehetetlen volt, hogy mondjuk a 80 vagy a 100 százalék jöjjön ki eredménynek. Így tehát a 90 százalékos határ még akkor lenne megalapozott tudományos állításnak tekinthető, ha esetleg elhinnénk, hogy van mágikus határ.

A tudomány, mint iparág működési hatékonysága szempontjából rendkívül kínos, hogy hogyan tudott egyáltalán túljutni egy ilyen – a rossz képletektől a koncepcionális szintű logikai ugrásokig több hibát is tartalmazó – cikk a publikálási folyamat meglehetőst túlbonyolított szűrőin. Bármennyire meglepő is, a Reinhart-Rogoff cikknek sosem kellett kiállnia a független lektorálás próbáját. Megjelent, mint a nagy tekintélyű National Bureau of Economic Research műhelytanulmánya, és publikálták az amerikai közgazdasági társaság éves konferenciájának előadásait egybegyűjtő kötetben. Egyik megjelenést sem előzi meg lektorálás, viszont hivatkozási alapként tökéletesen elfogadott. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mivel – korábbi tudományos teljesítményeik alapján – mind Rogoff, mind Reinhart „klubtag” mind az NBER-nál, mind az amerikai közgazdasági társaságban, ezen a két helyen alanyi jogon szinte bármit közzé tudnak tenni. Mielőtt a hazai ízeket kedvelők gyorsan valami urambátyámos világra asszociálnának, megjegyezzük, hogy a szóban forgó szerzőpáros nem keveset tett már le az asztalra. A válság 2008-as „hivatalos” kitörése előtt publikált This time is different – Eight centuries of financial folly (Ez most más – Nyolc évszázad pénzügyi őrületei) című kötetük még mostani legádázabb ellenfeleik szerint is átütő teljesítmény.

A történtekért felelősöket nehéz megnevezni. A tudomány térfelén nyilván nem lehet cél, hogy semmi se jelenhessen meg lektorálás nélkül, mivel ez akadályozná a tudomány fejlődését. A gyakorló gazdaságpolitikusoktól pedig nem lehet elvárni, hogy tudományos cikkek lektorainak felkészültségi szintjén legyenek tisztában a módszertani kérdésekkel. De egy-két következtetés azért adódik. Ha már a szerzők tisztában voltak állításuk politikai súlyával, maguk kérhettek volna fel ellenőrzésre akár diákokat, akár kollégákat. A gazdaságpolitika nemzetközi irányítóinak sem kellett volna ennyire túldimenzionálniuk egyetlen szerzőpáros egyetlen számítását.

Multiplikátor-hatás: mértékétől függ a menny és a pokol

A költségvetési problémák kezelésével kapcsolatban manapság egymásnak feszülő nézetek között nemcsak a Reinhart-Rogoff-féle 90 százalékos küszöb miatt van ellentét (a vitának ez a része gyakorlatilag eldőlt az elutasítók javára), hanem az úgynevezett multiplikátor nagysága miatt is. A multiplikátor a gazdasági növekedési hatás és a kiváltásához szükséges költségvetési egyenlegváltozás hányadosa. A multiplikátor Keynes 1930-as években kidolgozott költségvetési gazdaságélénkítési javaslatának egyik alapfogalma. A politikai viták szintjére vulgarizált változat szerint a költségvetési egyenleg megváltozásával egyenes arányban változik a gazdasági növekedés üteme, vagyis pl. ha a költségvetési hiányt a GDP egy százalékával megnöveljük, akkor a GDP is megnövekszik mondjuk egy fél százalékkal. Ha két százalékponttal növeljük meg a hiányt, akkor egy egész százalékkal nő a GDP. És persze ennek az ellentettje is igaz – a leegyszerűsített elgondolás szerint: ha egy százalékkal csökkentjük a költségvetési hiányt, akkor fél százalékkal csökken a GDP.

A költségvetési megszorításokat kárhoztatók boldogan lobogtatják az EU és az IMF legújabb számításait, amelyek szerint a multiplikátor értéke válság idején jóval nagyobb lehet, mint „békeidőben”, és országonként, sőt a konkrét költségvetési intézkedések függvényében is jelentősen eltérhet egymástól. Értéke nagyjából 0,2 és 2,0 között bármi lehet, ami tízszeres különbséget jelent. Ha a multiplikátor csak 0,2, akkor a költségvetési megszorítással járó lassulás nem okoz olyan drámai csökkenést az adóbevételekben, ami felülírná az eredeti megszorítás közvetlen egyenlegjavító hatását. Ha viszont 2,0 a multiplikátor, akkor a megszorítások egyértelműen lefelé menő spirálba küldhetik a gazdaságot. És ha netán ez valóban így van – folytatódik az érvelés –, akkor válságos időkben, amikor nagy a multiplikátor, a fenntarthatóság inkább költségvetési élénkítéssel javítható, a költségvetési szigort pedig meg kell hagyni a békeidőre, amikor nagyobb növekedési áldozat nélkül csökkenthető az adósságráta.

A Reinhart-Rogoff-féle mágikus adósságküszöb egy lehetséges működési mechanizmusa lenne, ha az adósságráta egy szintje fölött a multiplikátor annyira lecsökkenne, hogy a költségvetési lazítás már középtávon sem lenne képes megnövekvő adóbevételeken keresztül a költségvetést stabilizálni képes gazdasági növekedést generálni. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen küszöbérték független lehetne minden helyi adottságtól, mint például az adórendszer szerkezete, a társadalmi normák, stb.

A képletet azonban a hitelesség kérdése tovább bonyolítja. A keynes-i megközelítésben a költségvetési intézkedések növekedési hatásának a nagysága még változhat a konkrét intézkedések függvényében, de legalább a hatás előjele egyértelmű. Ha bekapcsoljuk az elemzésbe az ún. nem-keynes-i hatásokat is, akkor a kép még tovább bonyolódik. A 80-as években Írországban például két alkalommal került sor költségvetési kiigazításra. 1982-84 között az elsődleges egyenleg a GDP 7 százalékával javult, az adósságráta mégis növekedett 6,8 százalékkal. 1987-89 között 5,7 százalékkal javult az elsődleges egyenleg, az adósságráta pedig csökkent. Mi volt a különbség a két eset között? A magánszektor viselkedése. Az első esetben a fogyasztás és a beruházás drámaian visszaesett, míg a második esetben éppen, hogy gyors növekedésnek indult. Általánosan is kimondható, hogy az a hatékony költségvetési kiigazítás, amelyik a magánszektort aktivitásának növelésére készteti. És hogy mi okozta a magánszektor reakciójának megváltozását? A fogyasztás és a beruházás akkor növekszik, ha csökken a hosszú lejáratú kamatláb (mert pl. felértékeli a magánszemélyek vagyonát) és/vagy csökkennek a jövőbeli adóterhekre vonatkozó várakozások. Mindkettőnek elemi feltétele a hitelesség, a folytatott költségvetési politika fenntarthatóságába vetett hit.

Azok az országok (például Németország), amelyek jó időben, viszonylag kis növekedési áldozattal végrehajtották a kiigazítást, egyúttal hitelességet is vásároltak maguknak. Ők megtehetnék, hogy válságos időben lazítsanak, mert a befektetők elhinnék, hogy a válság elmúltával megint stabilizálják pénzügyeiket. Ellenben azok országok (például Görögország), amelyek már a jobb időkben súlyosan eladósodtak, most hiába hangoztatnák, hogy a válság idején mennyire jótékony hatású lenne egy kis költekezés, mert részükről ez nem hiteles felvetés.

Amikor marad a kiigazítás

A multiplikátor, mint fogalom gyakorlati gazdaságpolitikai haszna éppen abban lenne, hogy a hatás bizonyos országok bizonyos időszaki adatai alapján becsülhető, és ez a számított érték más országokra és más időszakokra is átvihető, értelmezhető. Ha ez nem így van, a multiplikátor utólag számított értékeit a prognózisokban nem lehet használni. Márpedig minden jel arra utal, hogy ez a helyzet.

Több euró-övezeti tagállam számára sajnos még a multiplikátorok nagyságáról folyó vita sem igazán perdöntő. Amint Madár István a portfolio.hu portálon megjelent cikkében meggyőzően érvelt, a költségvetési lazítás nem volt valós alternatíva az euróövezet problémás országai számára. A fenntarthatatlan adósságspirálokból definíció szerint csak négy kiút létezik: a – legalább részleges – csőd, az elinflálás, a gyorsabb növekedés és a kiigazítás. Mivel az eurózónában az adósság nem saját pénzben áll fenn, az egyes tagországok adósságaikat elinflálni nem tudják. Ebből következően a csődöt csak növekedéssel vagy kiigazítással tudják elkerülni. Amíg az euró-zónában nincs végső hitelező (mint az Egyesült Államokban a FED, amelyik legalább a másodpiacon korlátlanul vásárolhatja az államkötvényeket), a német adófizetők nem írnak alá bianco csekkeket, a nemzetközi tőkepiac szereplői pedig úgy látják, hogy egyes országokban nincs belső igény a költségvetési politika fenntarthatóságára, addig egyszerűen nem lesz, aki a növekedés reményében megálmodott költségvetési lazítást és az ez által – elvileg átmenetileg – megnövekedő államadósságot finanszírozza. Marad tehát a kiigazítás.

Az üléspontok és álláspontok összefüggése nyilvánvaló: a finanszírozó országok elemi érdeke, hogy az eladósodott országok kiigazítsanak, ez utóbbiaknak viszont komoly kísértése van a potyautazásra. Kompromisszumot a kiigazítás felajánlott/elvárt sebességéről lehet kötni. Miután a multiplikátor értéke még azonos „objektív” körülmények között is változhat az ún. nem-keynesi hatások miatt, még kevesebbet tudunk arról, hogy ezek a bonyolult mechanizmusok időben hogyan követik egymást vagy éppen csúsznak egymásra. Az azonban nem kérdés, hogy az átláthatóan bemutatott középtávú tervek sokkal hatékonyabbak és gyorsabban is hatnak, mint az összértékben akár sokkal nagyobb, de állandóan csak az események után loholó, átlátható és fenntartható keretbe nem illeszkedő, ad hoc kiigazítások.

A közgazdasági elmélet szempontjából tehát az következik, hogy itt az ideje megszabadulni két, túlzottan leegyszerűsítő szabálytól. Egy: nincs és nem is keresendő mágikus államadósság-küszöb. Kettő: a költségvetési egyenleg és a gazdasági növekedés közti multiplikátor olyan mértékben függ országonként változó, sőt sokszor nem is mérhető tényezőktől, hogy általános gazdaságpolitikai ajánlások megalapozására gyakorlatilag nem használható.

A nemzetközi gazdaságpolitikai szintéren pedig nagyjából úgy foglalható össze a helyzet, hogy a magasabb adósságráták nagy valószínűséggel fékezik a növekedést, de továbbra sincs olyan nagyon egyszerű költségvetés-politikai recept, amit ha bármely eladósodott ország, akár külső kényszer hatására is, de betart, akkor minden problémája biztosan megoldódik. Fiskálisan önálló, de nem saját devizában eladósodott, hiteltelen országok számára pedig nincs alternatívája a kiigazításnak.

Ezzel meg is érkeztünk a hazai terepre.

Magyarország: fiskálisan önálló, de hiteltelen

Magyarországon mind az állam, mind a magánszektor adósságának jelentős része devizában áll fenn, ezért annak elinflálása gyakorlatilag nem járható. A felpörgetett infláció ugyanis a forint leértékelődését és a forintban kimutatott adósságok egyenesen arányos növekedését eredményezné. Baj esetén az IMF és az EU adna ugyan hitelt, de ez csak olyan irányokban növelné a költségvetési politika mozgásterét (alacsony jövedelműek adóterhelésének csökkentése, a munkanélküli segély meghosszabbítása, a bankadó mérséklése), amelyeket a kormány saját politikai megfontolásai alapján nem tart elfogadhatónak. Ezzel a két logikai lépéssel tehát Magyarország gyakorlatilag ugyanolyan helyzetbe került, mint az euróövezet déli tagállamai: fiskálisan önálló, de hiteltelen.

A kormány 2011-ben azt a „világszabadalmat” szerette volna bejegyeztetni, hogy a nyugdíjpénzek államosításával finanszírozza a más úton nem finanszírozható – az MNB akkori számításai szerint 2,4 százalékos – költségvetési lazítást. Az eredmény rendkívül soványra sikeredett: a 2010-es 1,3 százalékos növekedést mindössze 1,6 százalékra sikerült feltornászni.

Miután a 2011-es lazítás nem indította be a növekedés rakétáit, viszont a nyugdíjvagyon finanszírozási forrásként megszűnt, és nem érkezett meg fehér lovon a szőke orosz (arab/kínai/azeri) herceg sem, 2012-re bekövetkezett az a helyzet, amivel a déli euróövezeti országok már egy évvel korábban szembesültek: nincs alternatívája a kiigazításnak. Miközben 2011-ről 2012-re a nyugdíjvagyon hatásától megtisztított költségvetési egyenleg bő 3 százalékpontot javult (az elsődleges egyenlegben mért megszorítás 4 százalék), a GDP 1,6 százalékos növekedésből 1,7 százalékkal csökkenésbe váltott, és ebből legfeljebb 0,3 százalékot magyaráz a külpiaci kereslet fékeződése. Ha kiszámítjuk a multiplikátor értékét, akkor a 2011-es lazításra legfeljebb 0,2 jön ki, a 2012-es kiigazításra viszont legalább 0,8.

Magyarország példáján jól illusztrálható, mennyire nem működnek a túlzottan leegyszerűsített szabályok; sem a növekedésre halálosnak gondolt adósságküszöb, sem a költségvetési egyenlegváltozást automatikusan gazdasági növekedésre-csökkenésre átfordító multiplikátor. Egyrészt még bőven a 90 százalékos határ alatt csökkent a nulla közelébe a növekedési potenciál, másrészt sikerült bemutatni, hogy még egy nullszaldós adóoldali átrendezés (a személyi jövedelemadó kiváltása különadókkal) is rendkívül káros lehet a növekedésre. A honi és külhoni közgazdász szakma ezekre a jelenségekre előre felhívta a figyelmet, ami mutatja, hogy a marketing-ízű ökölszabályokba vetett vakhiten és az ezek tagadásában kimerülő unortodoxián kívül van más lehetőség is. Nevezzük mondjuk közgazdaságtannak.

Romhányi Balázs