szerző:
G. Tóth Ilda, Kocsis Györgyi

Az uniós munkavállalók jogainak csorbítása lehet az ára annak, hogy a britek bent maradjanak az EU-ban. A múlt heti alku az integráció bomlásának kezdete lehet. Viszont lehet, hogy Nagy-Britannia többet veszít az egésszel, mint amennyit nyer.

Minden hasonlat sántít, leginkább mégis a vizitdíjról szóló 2008-as magyar népszavazáshoz hasonlítható az euroszkeptikus brit politikai elit nyomására David Cameron miniszterelnök által júniusra kitűzött brit népszavazás, amelyen a szigetország lakói eldönthetik, hogy a múlt heti európai uniós kormányfői csúcstalálkozón elfogadott megállapodással megelégedve tagjai maradnak-e az európai integrációnak, vagy sem. A magyar esetben az akkori populista ellenzék egy igencsak szerény összeg, a 300 forintos vizitdíj megspórolásának kilátásba helyezésével kövezte ki magának az utat az autokratikus politikai rendszer felépítéséhez, amely aztán egyebek között az egészségügy végzetes leromlásához is elvezetett.

A brit uniós referendumot megalapozó múlt heti egyezség is a londoni költségvetés szempontjából bagatell pénzügyi tételek – a Nagy-Britanniában dolgozó uniós polgároknak járó bizonyos szociális juttatások megnyirbálása – körül forgott, ugyanakkor előkészítette a terepet az európai integráció kerekének visszaforgatásához. Aligha véletlen egyébként, hogy az immár az európai populisták vezérszónokává avanzsált Orbán Viktor miniszterelnök máskor harcias Brüsszel-szapulásának sem volt ezúttal nyoma: az unió bomlasztásának „magasztos” távlati politikai célja a magyar kormányfő számára is megér annyit, hogy néhány száz honfitársa és a családjuk rosszabbul járjon.

Magyar mérnők londoni építkezésen. Présben
©

Az európai közösség talán legszürreálisabb alkujának következményei persze egyelőre kétesélyesek, ám az egyik szinte rosszabb, mint a másik. Ha az Egyesült Királyság a távozás mellett dönt, akkor kétéves, közösségi forgatókönyv és szabályozás híján ismeretlen kimenetelű tárgyalássorozat kezdődik a britek és a benn maradtak között a „válóperes javak” felosztásáról. S nemcsak az EU egyik legerősebb tagállama esik ki, hanem esetleg más tagországok is követhetik a példát (a hollandok már pedzik is). Csekély vigasz, hogy ebben az esetben a múlt heti megállapodás is rögtön semmissé válik, így a meggyengült integráció megmaradt tagállamai nem alkalmazhatják a most kinyitott korlátozásokat, sőt a csökkent értékű integráció még szorosabbá válhat.

Ha viszont a brit nép inkább az EU-ban maradás mellett szavaz, akkor a 28 kormányfő által kötött múlt heti egyezség minden tagállamra nézve hatályba lép, és az EU történetében először megkezdődhet az integráció már elért szintjéből való visszalépés a – magyar miniszterelnök által is megcélzott – nemzetállami szabályozás irányába. A feltételes mód itt részben azért indokolt, mert a múlt heti dokumentum valójában csak politikai keretmegállapodás, amit a bennmaradást eredményező brit népszavazás után az uniós jogalkotási mechanizmus önt majd jogi értelemben is érvényes formába. Márpedig az Európai Parlament már jelezte, hogy nem fogadja el a bólogatójános szerepét. Vagyis a Nagy-Britannia mindenáron való benntartásának oltárán az uniós elvekből feladni kész kormányfők – helyenként talán szándékosan is homályos – paktumát az integráció szupranacionális elveiért kiálló strasbourgi törvényhozók a részletszabályokba kapaszkodva valamelyest hatástalaníthatják. Másfelől a múlt heti egyezségben az integráció jövőjét tekintve legkockázatosabb kitétel, az uniós munkavállalók nemzetiség szerinti megkülönböztetésének tilalma alóli felmentés lehetősége egyes juttatások esetében eleve csak átmeneti időre szólhat. Ezzel együtt példa nélküli, hogy olyan uniós polgárokat, akik egyszer már elérték a teljes közösségi jogegyenlőséget – mint például a 2004-ben csatlakozott tagállamokban élők a szabad munkavállalás fokozatos, 7 év alatti kiterjesztésével –, újból megfosszanak jogaik egy részétől.

Márpedig erre van kilátás kétféle szociális juttatás, a családi pótlék és az úgynevezett foglalkozáshoz kötött támogatások esetében. A jelenlegi uniós jogszabályok szerint ha a gyermek nem abban a tagállamban él, ahol valamelyik szülő dolgozik, akkor ugyan a gyermek a lakóhelyén jogosult az ellátásra, de ha annak összege ott alacsonyabb, mint a másik érintett államban, akkor ez utóbbinak ki kell fizetnie a különbözetet. Az uniós szabály alapja az, hogy a családjuk nélkül külföldön dolgozók is hozzájárulnak adóikkal az adott tagállam jóléti kiadásaihoz, miközben a gyerekeket érintő számos szolgáltatást – például az oktatást vagy az egészségügyet – a családtagjaik a másik tagállamban veszik igénybe. Ennek költsége tehát a munkaadó ország büdzséjét nem terheli, a hazaiét viszont igen.

Magyar képzőművész Berlinben. Kreatív kezelés
©

Ez most Nagy-Britanniában kapásból megváltozik. Az Európai Tanács brüsszeli ülésén múlt pénteken elfogadott döntés értelmében az Egyesült Királyságban dolgozó uniós munkavállalók otthon maradt gyermekei után járó családi pótlékot ugyan nem szüntetik meg, de az összegét drasztikusan lefaragják. A már kint dolgozók esetében 2020-tól, minden újonnan érkezőnél pedig azonnal. A jövőben nem a briteknek járó pótlékot kapják, hanem a hazájukbeli megélhetési költségekkel arányosat. Hogy ez a szint pontosan hol is lesz, arra nézve a dokumentum nem ad támpontot. Egyes nézőpontok szerint egyébként az uniós szabályozás puha részleteit kihasználva a britek eddig is megtehették volna, hogy nem a két ország családi pótléka közti teljes különbözetet térítik meg az otthon hagyott gyerekek után, ám erre a durva lépésre most közösségi politikai felhatalmazást igényeltek. Nézőpont kérdése, hogy az ilyen „otthoni” gyerekek száma sok-e vagy kevés: több mint 20 ezer, Nagy-Britanniában dolgozó uniós polgár kapja ezt az összeget 35 ezer, a kontinensen maradt gyermeke után, akiknek körülbelül a kétharmada lengyel, ám az összes ilyen címen folyósított brit kiadás alig éri el az évi 27 millió fontot.

Meglehet, Nagy-Britannia többet veszít ezen a „vívmányon”, mint amennyit nyer. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy sokan, akik eddig otthon hagyták a gyermekeiket, kiviszik majd magukkal őket. „Ha az így élő családoknak csak a negyede egyesül Nagy-Britanniában, akkor már többe fog kerülni a briteknek az EU-migránsok gyermekeinek ellátása, mint ha nem nyúltak volna hozzá a családi pótlék szintjéhez” – kalkulál Andor László közgazdász, volt uniós magyar biztos. A munkavállalók ilyen megkülönböztetését elvileg az Európai Unió összes tagállama alkalmazhatja majd. Werner Faymann osztrák kancellár rögvest közölte is: ő is nyitott az uniós munkavállalók nem Ausztriában élő gyermekei után járó családi pótlék csökkentéséről szóló tárgyalásokra az ilyen szándékokat a jövőben elbíráló Európai Bizottsággal. E kötelezettségből adódóan ugyanis 2014-ben már több mint 71 millió eurónyi juttatást küldött az osztrák kormány Magyarországra, s további tízmilliókat a többi szomszédjába.

Az új uniós családipótlék-rendszer következményei a küldő országokban is nehezen kalkulálhatók. Vélhetően nem jönnek haza magyarok tízezrei Nyugat-Európából, legfeljebb a külföldi munkavállalást még csak tervezők gondolják meg jobban, hogy belevágjanak-e a kalandba. Becslések szerint ma már több százezer magyar dolgozik Ausztriában, Németországban és Nagy-Britanniában, igaz, hivatalos adatok nincsenek a számukról, mivel a távozókat sehol nem regisztrálják pontosan, az egyes országok legfeljebb a vendégmunkásokról készítenek különféle statisztikákat. A KSH pedig csak azokat számolja, akik magyarországi háztartásukat fenntartják; ők valamivel több mint 100 ezren vannak. A „kitántorgók” többségét az ottani minimálbéren – Nagy-Britanniában kortól függően óránként 3,3 és 6,7 fontért, Németországban óránként 6,5–13,24 euróért, Ausztriában havi 1000–1200 euróért – elhelyezkedő segédmunkások, szobalányok, ápolók, eladók teszik ki, akik adóbefizetéseikkel csekély mértékben járulnak hozzá az ottani állami költségvetéshez, támogatásokat azonban kapnak. Gyakori, hogy a férj egyedül, családját hátrahagyva indul külföldre szerencsét próbálni, s a fizetése egy részét hazautalja. A családi letelepedéshez szükséges kezdőtőkét ugyanis nem mindig egyszerű előteremteni. „Ausztriában egy rendes lakás bérléséhez komoly indulótőke kell, provízió az ingatlanügynöknek, néhány havi kaució, s ehhez jönnek még a család kiköltözésének költségei. Mindez egy négytagú család és egy méretesebb lakás esetében minimum 7 ezer euró” – kalkulálnak a Határátkelő nevű blogon.

Magyar benzinkutasok Ausztriában. Össztűz
©

Más támogatások megkurtítására is számítani kell. A múlt heti egyezség szerint Nagy-Britannia – és elvileg más tagállam is – hét éven át vészfékrendszert vezethet be az unióból újonnan érkező külföldi munkavállalóknak járó, úgynevezett foglalkoztatással összefüggő juttatásokra úgy, hogy mindenki esetében maximum négy évig tarthat fenn korlátozást. Ilyen juttatás például az adójóváírás és a lakhatási támogatás; az előbbire jogosultak között 2013-ban 1,6 százalék volt az EU-migránsok aránya.

Más kérdés, hogy a brit szociális ellátórendszer éppen nem a legbőkezűbbek közé tartozik Európában, sokkal magasabbak a juttatások például a skandináv országokban, de akár Ausztriában vagy Németországban is. „Ha a jóléti intézkedések alapján választanának az uniós állampolgárok, mindenki Dániába és Svédországba költözne” – mondja Andor. Az uniós tagállamokból érkező munkavállalók a német ellátórendszert is túlterhelhetik, miután a rászorulók hat hónapi németországi tartózkodás után jogosultságot szereznek szociális támogatásra – figyelmeztetett a minap a német városi és települési önkormányzatok szövetsége is. Számításaik szerint rövidesen 130 ezer uniós munkavállaló szerezhet jogosultságot, ami évi 600 millió eurós költség a menekültválság miatt eleve szorult pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatoknak. A britek eddig sem voltak teljesen egyedül azzal a vágyukkal, hogy megkurtítsák az EU-migránsok juttatásait, ám a legtöbb kormány mostanáig tiszteletben tartotta a diszkriminációmentesség elvét, és megelégedett a tényleges visszaélések kiküszöbölésével.

A múlt heti kormányfői paktum élesen világított rá az egységes szabad munkaerőpiac és a tagállamonként széttöredezett szociális ellátórendszerek közötti feszültségre, amit a kontinens nyugati és keleti felének fejlettségi különbsége erősített fel. Nem sok jót ígér az EU perspektívájából, hogy az európai vezetők ezúttal a dezintegráció irányában keresik a megoldást.

G. TÓTH ILDA, KOCSIS GYÖRGYI