szerző:
Nagy Gábor

Egy mexikói milliárdos kipróbálja, hogy a rövidebb munkaidővel járó kevesebb stressz növeli-e a hatékonyságot. A svédországi Göteborgban is hasonló kísérletbe kezdtek.

Ha mindenki csak heti három napot dolgozna, akkor másoknak is jutna állás, a több pihenéssel javulna az emberek életminősége, és a munkával töltött idő hatékonysága is magasabb lenne. Legalábbis így véli a világ egyik leggazdagabb embere, az 50 milliárd dolláros vagyont birtokló mexikói Carlos Slim Helú. A harmincórás vagy még rövidebb munkahétért cserébe viszont nem 60–65 évesen lehetne nyugdíjba menni, hanem csak 75 évesen. Így tovább maradnának a cégnél az idős, tapasztalt dolgozók, akik átadhatnák tudásukat a fiatalabbaknak, és az emberek már aktív éveikben több szabadságot élveznének.

Slim nem a levegőbe beszél. Telmex nevű telefontársaságánál két éve felajánlotta a nyugdíjkorhatár kitolása fejében lerövidített munkahét lehetőségét – így a fizetésen nem kellett érdemlegeset faragni, ezt ellensúlyozza a vállalat csökkenő nyugdíjköltsége –, amivel az érintettek 40 százaléka élt. Az ötlet megvalósítását minden olyan iparágban lehetségesnek tartja, ahol a technológia fejlődése munkaerő-felesleget teremtett, de ide sorolja az állami intézményeket is. A Bloomberg hírügynökségnek adott interjújában azt is elképzelhetőnek nevezte, hogy ha valaki többet akar dolgozni, akkor ebben a rendszerben heti két háromnapos munkahetet is vállal, netán a maradék időben továbbképzi magát.

A Kellogg's gyárudvarában 1934-ben. Próbafutam

A munkaidő hosszának szabályozása az ipari forradalom kezdetétől a munkáltatók és a munkavállalók – idővel az utóbbiakat képviselő szakszervezetek – közti konfliktusok vagy tárgyalások során alakult ki. Eleinte normális volt, hogy heti hat napon át napi 14–16 órát dolgoztak az emberek, és munkára fogták a gyerekeket is. A munkaidő folyamatosan csökkent, a termelékenység egyre emelkedett, és a közgazdászok a XX. század elejétől latolgatni kezdték az addig csak a fantasztikum világából ismert elképzelést: egy idő után a gépek olyannyira kiváltják a termelést, hogy az emberek életének mind nagyobb részét az édes semmittevés, a szórakozás vagy a tanulás töltheti ki. John Maynard Keynes angol közgazdász 1930-ban jelentette meg Gazdasági lehetőségek unokáink számára című tanulmányát, amelyben úgy vélte, száz év múlva eljön a bölcs, helyes és jó élet az emberiség számára. Vagyis az utópia szerint 2030-ra minden gazdasági probléma megoldódik, a feladat csak az lesz, hogy a megszaporodott szabadidőt miként lehet értelmesen, a semmittevés miatti idegösszeomlás nélkül eltölteni. A munkában már meg nem fáradt dolgozó Keynes szerint filozófiával, tánccal, varrással, főzéssel vagy gombászkodással múlathatja majd az idejét.

Bár ez a szép új világ – ami Bertrand Russell angol filozófus és Walt Whitman amerikai költő műveiben is visszaköszön – nem valósult meg, és 2030-ra sincs sok esély rá, a szocialista és a kapitalista gazdaságok egyaránt egyre csökkentették a ledolgozandó munkaidő hosszát. A futószalag alkalmazása miatt gyakran munkásnyúzóként beállított Henry Ford amerikai autómágnás már 1926-ban bevezette gyáraiban a 40 órás munkahetet. Az USA egészére ugyanezt 1935-ben rögzítette törvény, miután 1933-ban Franklin Delano Roosevelt demokrata elnök – a teljes munkaidőben teljes foglalkoztatottság jelszavával – megtorpedózta azt az elképzelést, hogy a munkahét 30 órás legyen. Az USA-ban ugyanakkor – a fejlett ipari országok közül egyedüliként – nincs minden munkavállalóra érvényes jogszabály a kötelező fizetett szabadságról és a táppénzről, ami ott ágazati vagy vállalati alkukban alakul ki.

A legutóbbi mérföldkő a 35 órás munkahét bevezetése volt 2000-ben Franciaországban, ám ez a valóságban közelebb van a 40 órához. A szakszervezetek viszont olyannyira szimbolikusnak tartják a 35 órás szabályt, hogy sztrájkhullámmal reagáltak lazításának kormányzati szándékára. Izraelben most került napirendre a munkahét csökkentése, ami vallási színezetet kapott. A kneszetben a vallási és világi pártok, az arabok és a zsidók között példátlan összhang alakult ki abban, hogy 2017-től kísérletképp hat hétvégén a vasárnap is legyen munkaszüneti nap. Jelenleg az iszlám és a zsidó vallás előírásait tiszteletben tartva péntek délutántól szombat estig tart a munkaszünet.

A munkahelyen töltött idő mindenesetre nem garancia a hatékonyságra. Az OECD statisztikái szerint az EU-ban a görögök dolgoznak a legtöbbet és a németek a legkevesebbet, az egy munkavállaló által előállított GDP-t tekintve mégis az utóbbiak javára mutatkozik óriási különbség. Másrészt a túl hosszú munkaidő káros az egészségre. A Lancet brit orvosi szaklapban tavaly megjelent írás szerint ha valaki heti 55 óránál többet dolgozik, akkor a harmadával nagyobb az esélye a stroke-ra, mint annak, aki 35–40 órát húz le, a keringési betegség kockázata pedig a nyolcadával nő. Az amerikai Stanford Egyetem kutatói azt mutatták ki, hogy a munka hatékonysága heti 50 óra környékén romlani, 55 óra után pedig egyenesen zuhanni kezd. Az már teljesen mindegy, hogy valaki egy héten 56 vagy 70 órát dolgozik, a teljesítménye ugyanakkora lesz, így a 14 órás különbség neki és munkáltatójának is pazarlás.

A 2008-as válság után krónikusan magas szintre emelkedett munkanélküliség is hozzájárult ahhoz, hogy a napi munkaidő hosszával kapcsolatosan kísérletek indultak. A közelmúltban a göteborgi Svartedalens idősotthonban az ápolók azonos fizetés mellett nyolc helyett csak hat órát dolgoztak egy nap. Kontrollcsoportként egy másik hasonló intézményben megmaradt a nyolcórás műszak. Az első év tapasztalata alapján a Svartedalensben elégedettebbek voltak az ápoltak, a személyzet kipihentebbnek mondta magát, és nyolcórás társaikhoz képest feleannyian mentek el táppénzre. Igaz, 14 új ápolót kellett hatórás műszakra felvenni, és a kísérletben az ő bérük felülmúlta a megtakarítást. Kézzelfoghatóbb eredményt hozott viszont a szintén göteborgi Toyota-márkaszerviz kísérlete, ahol 13 éve vezették be a hatórás műszakot. Az autótulajdonosok elégedettebbek, a várakozási idő rövidült, kevesebb a hiba és a betegszabadság, és még a cég profitja is emelkedett.

A svéd próbálkozásnak is vannak történelmi előzményei. Will Keith Kellogg amerikai müzligyáros 1930-ban döntött úgy, hogy a Michigan állambeli Battle Creekben lévő üzemében a három nyolcórás műszak helyett négy hatórást vezet be, de a dolgozók fizetése alig csökken. A hatékonyság látványosan megnőtt, a termelési költségek pedig úgy is estek, hogy a nagy gazdasági világválság tetőfokán 300 új embert vettek fel, és 1935-ben a hatórások fizetése elérte a korábbi nyolcórásokét. A második világháború idején visszaálltak ugyan a nyolcórás műszakokra, de aztán újra visszatért a hatórás, majd 1947-től a cég egyes egységei maguk dönthettek a munkaidő hosszáról. Egyre többen választották a magasabb fizetéssel járó nyolcórás műszakot, de a Kellogg'snál csak 1985-ben döntött így az utolsó 530 hatórás alkalmazott.