Révész Sándor
Révész Sándor

Újabb szép nagy adósságválság. Ez lesz az Orbán-éra egyik legsúlyosabb öröksége. Ennek az örökségnek kétféle áldozata lesz. Akik tehetnek róla, meg akik nem.

A múlt héten a Magyar Matolcsy Bank nyilvánosságra hozta az első negyedévi adatokat a háztartások hitelállományának alakulásáról. Ez már a harmadik negyedév, amelyben a hitelfolyósítás összege meghaladja a tőketörlesztését. 2016 közepe óta van ez így. Előtte sok-sok évig másképp volt. Ezelőtt három-öt évvel egy-egy negyedévben jellemzően 150-170 milliárd forint hitelt folyósítottak. Ez az összeg a tavalyi harmadik negyedévben ugrott 300 milliárd fölé, és ott is maradt. Aki föltételezi, hogy a háztartások teherviselő képessége pár év alatt a duplájára nőtt, az ne olvassa tovább ezt a cikket, hanem forduljon orvoshoz.

A bankok által nyilvántartott rossz hitelek aránya még csökken, de ez kisebb részben a korábbi évek eredménye, nagyobb részben pedig a hitelek leírása, átstrukturálása, értékvesztése és a követelések eladása miatt van így. A tavalyi utolsó negyedévben 342 milliárd forintnyi követelést adtak el a bankok. Több mint tízszer annyit (és még az idei első negyedévben is több mint kétszer annyit), mint korábban átlagosan egy-egy negyedévben 2012 óta.

Barabás Gyula, a Széchenyi Hitelszövetség elnöke a Népszava június 6-i számában azt nyilatkozta, hogy a követeléseket sokszor 20%-ért adták el. Ami elég furcsa, „mert ha a bank tárgyalt volna az ügyfeleivel az adósság törlesztésének feltételeiről, akkor ennél magasabb összeghez, akár a tartozás 50%-ához is hozzájuthattak volna.” Viszont a bankoknak „így nem kell tartaniuk a tisztességesen fizető ügyfeleik felháborodásától” amiatt, hogy akik nem fizetnek rendesen, engedményre számíthatnak. Meg attól sem, hogy ez a lehetőség a rendesen fizetőknek is megtetszik.

*

Azok az okosak és boldogok, akik megengedik maguknak, amit nem engedhetnek meg maguknak. Ez a bankok reklámhadjáratainak legfőbb üzenete. Nincs pénzed rá, hogy a működőképes tévéd helyett nagyobbat vegyél, hogy a párod nagyobbon bámulhassa a kedvenc műsorait? Nem tudod megvenni a tapsra fel- és lekapcsolódó lámpát, pedig az olyan muris? Csak egy méregdrága nyári táborba tudod befizetni a gyerekedet, pedig kettőbe is befizethetnéd? Nem tudsz minden igényt és rokont kielégítő hatalmas teraszt építeni a házadhoz? A bank mindent megad neked. Csak felejtsd el azt a kérdést, hogy miként tudod kifizetni kamatostul, amit kamat nélkül sem tudsz. S ha apránként talán tudod, mennyivel többet nem engedhetsz majd meg magadnak a törlesztés miatt összességében, mint amennyit hitel nélkül nem engedhetnél meg magadnak.

Vannak a stratégiai hitelek, melyek életünk alapjait érintik. Ha a hitelt használható tudásba, diplomába fektetem, akkor remélhetem, hogy egész életemben sokkal jobban fogok keresni. Ha hiteltörlesztésre költöm, amit lakbérre kellene kifizetnem, akkor a végén lesz egy ingatlanom, amit értékesíthetek, vagy az utódaimra hagyhatok. Vagy jól kalkuláltam, vagy nem. De azok a bankok, amelyek a tömegkommunikációt uralják, arra nevelnek bennünket, hogy ne kalkuláljunk egyáltalán. Hogy a gyors vágyteljesítés irányítsa pénzügyi lépéseinket. Ne nőjünk ki a kisgyermek korból. Ez nem csak a bankok érdeke, hanem mindenkié, aki drágább autót, mobilt, akármit akar nekünk eladni, mint amilyen az anyagi helyzetünknek megfelel. Ezek így együtt hatalmas hatóerőt tudnak kifejteni. Ami ellen közvetlenül védekezni nem lehet. Az ilyen reklámstratégiát csak diktatúrában lehet betiltani. Időközönként ugyan eljön az igazság pillanata, amikor mindenki megijed, de az a pillanat aztán el is múlik.

Csak közvetett védelem lehetséges. A közoktatásban, a közszolgálati tömegkommunikációban lehetne próbálkozni, hogy minél több polgárt minél közelebb segítsünk a vásárlásokkal és hitelekkel kapcsolatos prudens döntésekhez. De tud valaki ilyesféle próbálkozásokról olyan méretekben, hogy azok számottevő ellenerőt fejthetnének ki a tömeges, erős és folyamatos kísértéssel szemben?

*

Az elmúlt évek adósmentő akcióinak két súlyos jellegzetessége volt. Egyrészt, azokat is megmentették, akiknek a megélhetése, lakhatása egyáltalán nem volt veszélyben. Mi több, azokat mentették meg először és leginkább. A leggazdagabbakat, a legfizetőképesebbeket, akik egy összegben, elképesztően kedvező feltételek mellett vissza tudták fizetni az adósságukat, mert volt annyi pénzük. Ők ezzel jó sokat nyertek, a többiek meg sokat vesztettek. Közvetlenül a közpénzükből, közvetetten a bankok veszteségeinek áthárításával.

Másrészt, az adósságválsághoz kapcsolódó politikai kommunikáció elpusztítani igyekezett a polgárok egyébként sem túl fejlett felelősségtudatát. Ezt írtam hat évvel ezelőtt: „Ahhoz, hogy tanuljunk a saját kárunkon, a kárt fájdalmasan érezni kell. Ha más érzi helyettünk, ha más fizeti a tanulópénzt, akkor senki nem tanul semmit, se a maga kárán, se a másén. Akkor a károk ismétlődni, mi több szaporodni fognak, s továbbra sem tudunk önmagunkért felelni. /… / Ha mindenki a saját szuverén döntése nyomán eladósodott választópolgárnak udvarol, mintha az nem lenne felelős a döntéseiért, akkor nem is lesz. /…/ A legfontosabb az lenne, hogy minél többen tanulják meg és tanítsák meg gyermekeiknek egy életre felismerni, átlátni, mivel milyen kockázatot vállalnak./…/ Megmenteni azokat kell, akiknek a létbiztonsága, akár a devizahitel, akár más miatt alapvetően megrendült. Azokat viszont akkor is, ha sokkal szegényebbek annál, hogy bármikor is szóba állt volna velük egy bank.” (Népszabadság, 2011. augusztus 22.)

*

Orbán Viktor a 2008-as válság kitörése után, amikor tömegével dőltek be a felelőtlenül felvett és adott hitelek, így nevelte le a népet a felelősségteljes magatartásról: „Tévedés azt hinni, hogy a pénzügyi egyensúly önmagában értéket jelent. Az csak egy szám. Önmagában semmi. Egy nagy nulla. Én egyébként a családok eladósodásából sem a felelőtlenség jelét olvasom ki, hanem azt, hogy a magyar emberek foggal-körömmel meg akarják őrizni mindazt, amit már elértek.” Az üzenet világos, ne alkalmazd az igényeidet a változó realitásokhoz, érvényesítsd őket akkor is, ha az adott helyzetben irreálisak.

Orbán akkor még nem az országot, csak önkormányzatainak nagy részét uralta. Azokat biztatta felelőtlen eladósodásra, hatalmas sikerrel. Ezeket az adósságokat is az adójukat tisztességesen fizető polgárokkal fizettette ki, amikor már megtehette.

Mint látjuk, a magánhitellel kapcsolatos felelőtlenség összefügg a közhitellel kapcsolatos felelőtlenséggel. A magánpénzére ─ a szentek csekélyke kivételével ─ mindenki érzékenyebb, mint a közpénzre. Így van ez a közhitellel is. Nincs az a hülye politikus, aki ne tudná, hogy az emberek életszínvonalának aktuális alakulása ezerszer erősebben befolyásolja a választás eredményét, mint az ország eladósodásának a mértéke és annak távolabbi hatása az életszínvonalra.

Ha már a magánhitellel kapcsolatos tudatosság és felelősségérzet is olyan, amilyen, és hatalmas politikai és gazdasági erők dolgoznak azon, hogy még olyanabb legyen, akkor képzelhetjük, hogy miként alakul a köz viszonyulása a közhitelhez. Sokan sok mindenért utálják az Orbán-rezsimet. De igen kevesen utálják azért, mert megalapozott számítások nélkül, minden józan ellenérvet félrerúgva, a legveszélyesebb mértékben a legveszélyesebb hitelezőknél adósítja el az országot és rúgja vissza az adósságválságba. Amihez most már világválság sem kell majd. Csak a paksi óriáshitel meg annak kisebb testvérei.