szerző:
Dobozi István

Nem szabad aktuálpolitikai slágertémává süllyeszteni a magyar euróbevezetést. Vélemény.

Aktív résztvevőjeként a már hónapok óta szélesen hömpölygő magyar eurócsatlakozás-vitának, kifejezett érdeklődésel olvastam Török Zoltán A magyar euróbevezetésről – Ma minden máshogy van? című cikkét. A Magyar Nemzetben (augusztus 21.) közölt, komoly sajtó- és Facebook-visszhangot kiváltott „Kell-e Magyarországnak az euró” című írásomban a közös valuta elhamarkodott, politikai indíttatású bevezetése ellen ágáltam, szigoúan gazdasági érvekre támaszkodva. Úgy látom hasonló állásponton van Török Zoltán is. Ennek ellenére több kérdésben tisztázásra és kiegészítésre szorul a cikke.

Összevetve a mai euróvitát a 2000-es évek hasonló hazai vitájával, a szerző azt állítja, hogy azok a szakemberek, akik ma a gazdasági megfontolások alapján az elhamarkodott eurócsatlakozás ellen vannak, "a 2000-es évek elején a mihamarabbi euróbevezetés leghangosabb szószólói voltak". Ez az elsöprő – és szakmai morális szempontból is aggályos – általánosítás teljesen alaptalan. Nálam például nem volt ilyen nézetváltás, de – legjobb tudomásom szerint – a jelenlegi vitákban a gyors euróbevezetés ellen érvelő más tekintélyes szakértők – Róna Péter és Oblath Gábor – esetében is ez a helyzet. Ha valamilyen (vélhetően aktuálpolitikai) okból Török Zoltán kivetni valót talált egyes szakemberek – idők folyamán változó – eurós hozzáállásban, akkor konkrétan meg kellett volna neveznie őket, ha ez a szempont számára annyira fontos.

Rátérve az előbbinél sokkal fontosabb szakmai kérdésekre, Török Zoltánnak igaza van abban, hogy a 2000-es évek elején a közös valutának tulajdonított előnyökből – a külkereskedelem bővülése, a pénzügyi sérülékenység csökkenése, a kamatfelár csökkenése és a tranzakciós költségek csökkenése – kevés realizálódott, részben azért, mert eleve fölnagyítottak voltak ezek a pénzügyi integrációs hasznok. Itt vannak például a sokat emlegetett tranzakciós költségek, amelyek lényegében a pénzátváltók árrésének felelnek meg.

Az euró bevetése idején készült becslések szerint a tranzakciósköltség-megtakaritás csupán a GDP 0,1 százalékát tette ki a fejlett bankrendszerrel bíró országokban. Azóta – tekintettel a vállalatok közötti elektronikus bankfizetések és a hitelkártya-használat rohamos térnyerésére a turizmusban – ez az arány tovább csökkent. Ha figyelembe vesszük az euróra való átállás magas, egyszeri adminisztratív költségét, akkor a tranzakciós költségek serpenyőjén jelentéktelen előny marad. Ennél is elhanyagolhatóbb az egységesen euróban feltüntetett árak jobb országok közötti összehasonlíthatóságának tulajdonított konkurenciafokozó hatás. Nagyon valószínűtlen, hogy egy osztrák állampolgár azért választana német fogorvost egy magyar helyett, mert az előbbi árai euróban vannak feltüntetve.

A „kiszámíthatatlan devizaárfolyam-ingadozások” valutaunióbeli előnyével kapcsolatban Török Zoltán nem tér ki egy nagyon fontos szempontra: az egységes valuta valójában nem szünteti meg a valutaunión belüli árfolyamkockázatot. Például Németországban a közismert bérfegyelem következtében a „német“ euró reálárfolyama – a nemzeti bérnövekedési, inflációs és termelékenységi különbségeket tükröző burkolt árfolyam – ilyen vagy olyan mértékben leértékelődött a valutaövezet legtöbb országával, de különösen a gyengébb versenyképességű Club Med-tagokkal (Görögország, Spanyolország stb.) szemben. A jelenlegi eurózóna csak látszólag szüntette meg a nemzeti valuták piaci hullámzásából fakadó árfolyamkockázatot. Bár nincsenek nominális árfolyamok, a számottevő fejlettségi, termelékenységi és inflációs különbségek miatt azonban jelentős eltérések keletkeznek az euró nemzeti reálárfolyamaiban.

Amikor a kilencvenes évek második felében kitervelték az eurót, nem számoltak a szakirodalomban ma „belső” fel- vagy leértékelődésnek, azaz a burkolt árfolyamváltozásnak nevezett jelenséggel. Ma már világosan látható, hogy az euró az olyan versenyképes, merkantilista orientiációjú országoknak kedvezett, mint Németország és Hollandia. Az eleve versenyképes német exportőrök ölébe 25-30 százalékos pótlólagos reálárfolyam-előny hullott az euróval. Nem csoda, hogy taroltak az európai piacokon. A burkolt reálárfolyam-változásoknak nem kis szerepük volt az EU-n belüli centrum és periféria közötti kereskedelmi és pénzügyi egyensúlyhiányok kiéleződésében és a déli periféria adósságválságának elmélyülésében.

Véleményem szerint az önálló monetáris politika feladásából származó eurózónabeli hátrányokat Török Zoltán mélyen alábecsüli, amikor azokat a jelentéktelen tranzakciósköltség-megtakarítással egy napon említi. Itt van például a nálunk sokak által csodált Finnország, a valutaövezet egyik legfejlettebb országának esete az euróval és a külső gazdasági sérülékenységgel (sokkokkal) kapcsolatban. A közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman Finnországot „Európa új beteg gazdaságának” tekinti. A finn GDP még 2016-ban is 5 százalékkal kisebb volt, mint 2008-ban, a világgazdasági recesszió kirobbanásakor. A munkanélküliség 9 százalék fölött van.

Összehasonlítva ezt az elhúzódó gazdasági visszaesést Finnország egy korábbi, az 1990-es évek elején bekövetkezett recessziójával (amikor az országnak még saját valutája volt), Krugman arra a következtetésre jut: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt.” Míg a nemzeti valuta jelentős leértékelésével a finn gazdaság viszonylag gyorsan lábra kapott a kilencvenes években, és visszanyerte külpiaci versenyképességét, addig a közös valuta birtokában az ország máig nem tudott kivergődni az egy évtizeddel ezelőtt kapott külső gazdasági sokkból. Ha az euró kényszerzubbony Finnországnak, akkor nem nehéz elképzelni, hogy mi a sokkal fejletlenebb Görögország és más Club Med-tag számára.

Végezetül: nem szabad aktuálpolitikai slágertémává süllyeszteni a magyar euróbevezetést. Jelenleg az „euróéretlen” Magyarország számára túl magas a gazdasági kockázata az elkapkodott, politikai motivációjú valutauniós csatlakozásnak. Arról nem is beszélve, hogy születésétől meglévő, súlyos konstrukciós hibái miatt az euróövezet már nem az az elitklub, ahova ma mindenki belépni szeretne. Igen, az euróval kapcsolatban „ma minden máshogy van”.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.