Gyükeri Mercédesz
Gyükeri Mercédesz

Szakítani mert a hagyományokkal és nyert. Az Alves de Sousa portugál borászat az elsők között döntött úgy, hogy a portói mellett mással is utat tör magának a nagy cégek között. A Douro folyó mentén jártunk.

Ha hozzánk jössz, felejts el mindent, amit eddig a portói készítéséről gondoltál – ezzel a mottóval hirdethetné magát az a Vila Real mellett működő pincészet, amelynek vezetője nemrég Budapesten is bemutatta borait. Patrícia Alves de Sousa egy borászcsalád ötödik generációját képviseli, méghozzá egy olyan famíliáét, amely több újdonságot is hozott egy olyan régióba, amely leginkább több mint 250 éves hagyományairól ismert.

A Quinta da Gaivosán nincs nyoma a fehérre meszelt falú pincészetnek, ehelyett – eltakarva a régi, sárga házat – egy fekete kőtömbre hajaz a pincészet épülete, amelyet egy helyi építész, António Belém Lima tervezett, és amelyet két éve az EU kortárs építészeti díjára, a Mies Van der Rohe-díjra is jelöltek. A szőlőtaposás jól ismert hagyományát sem gyakorolhatja már, aki itt jár. A préselést pontosan kalibrált, acéltalpakkal ellátott gépek végzik duplafalú kádakban az épület felső szintjén, szemben a bortartályok fölé telepített laboratóriummal. A kád két fala között fagyos vizet keringetnek, ez biztosítja az állandó, alacsony hőmérsékletet, amely lassítja az érését.

©

De a készülő italoknál sem feltétlenül követik azt a stílust, amely a portugál és a brit úri vitrinekből előhúzott édes likőrbortól elvárnánk. Sőt, Alves de Sousáék leghíresebb terméke még csak nem is portói.

Mérnökből borász

Pedig a Douro folyótól északra hat ültetvényen, összesen 135 hektáron termelő családnál minden adott volt ahhoz, hogy a legnemesebb tradíciókat kövessék. A borkészítést még Domingos Alves de Sousa kezdte, az ő unokája építette fel 1955-ben a régi borászatot.

Az igazi váltást a következő generáció feje, Patrícia apja hozta el, aki harminc éve úgy döntött: feladja mérnöki munkáját, és otthagyja Portót, hogy a családi birtok felvirágoztatásának szentelje az életét. „Fogtuk az összes cuccunkat, és Vila Realba költöztünk” – meséli Patrícia, akinek a 75 kilométernyi távolság egy életre meghatározó lett: később ő és testvére, Tiago is a családi bizniszben kezdett dolgozni.

©

Ekkor azonban nemhogy erről nem volt még szó, de igazából azt sem tudták, hogy a borászat túléli-e a következő éveket. Nem csupán azért, mert akkor még alig tűnt életszerűnek, hogy egy családi borászat ki tudjon emelkedni a több évszázados hagyományra visszatekintő pincészetek, egy Calém, Sandeman vagy Kopke közül. De amiatt is, hogy a nyolcvanas évek vége igazi válságot hozott a termelőknek, és a helyzeten csak rontott a költözés utáni év, 1988 tragikus szürete.

A portói ugyanis csak olyan borból készülhet, amelyet a Peso da Réguában működő felügyelő hatóság, az Instituto dos Vinhos do Douro e Porto megfelelő minőségűnek ítél, és általában az alacsonyabb minőségű borokból készül az a párlat, amellyel felöntik az italt. Abban az évben azonban a bor fele nem felelt meg a kívánalmaknak – ennek a jó részét legfeljebb asztali bornak adhatták volna el.

Félig-meddig tehát a kényszer szülte a megoldást, amely aztán a felemelkedést hozta Domingos Alves de Sousa számára: az elsők között kezdett bort készíteni az addig lenézendő és kiöntendő maradékból. Mégpedig minőségi bort – bár huszonöt éve, amikor az első boruk a piacra került, még ez is távolinak tűnt – meséli Patrícia.

Új generáció

Édesapja addigra kitanulta a borászmesterséget, és nem is csupán azzal keltett feltűnést, hogy portói mellett bort is készített. De azzal is, hogy a mindjárt egy fehérrel indított – pedig Patrícia úgy tartja, ebben a régióban ennél nehezebb feladatra nem is vállalkozhatott volna. Igazán karakteres fehérbort ugyanis nehezebb készíteni, mintha vörössel próbálkoznának – mondja.

©

A Douro régió „új generációja”, a borkészítőké mindenesetre szépen haladt előre, és így tettek Alves de Sousáék is: Patrícia édesapja először 1999-ben – vagyis az első piacra került bor után mindössze hét évvel – lett az év bortermelője Portugáliában, újabb hét év elteltével pedig ismét megkapta ezt az elismerést. Fia, Tiago pedig néhány hete nyerte el a nemzet borásza címet – mesélik büszkén, miközben a modern épületből csodáljuk a kilátást a régió hagyományos, teraszos ültetvényeire.

A borászat portóival is foglalkozik, de itt is van csavar – és megint csak a fehér változatnál. Amíg a vörös portói két hagyományos típusa, a ruby és a tawny édesek, a fehér vagy nagyon édes vagy nagyon száraz. Ez attól függ, hogy az erősítést, vagyis az erjedést is megállító borpárlatot mikor öntik hozzá: ha az elején, amikor még nem forrt ki belőle a cukor, akkor édes marad, ha pedig a végén, akkor extra száraz. Alves de Sousáék pedig a közepén teszik bele, aztán tíz évig hordóban érlelik, hogy elnyerje arany színét. A végeredmény leginkább egy jóféle Tokajihoz hasonlít – rácáfolva azokra, akik szerint a természetesen édes magyar aszú csak jobb lehet a portóinál.

Elhagyatva

A család azonban nem erre a legbüszkébb, hanem Abandonado nevű vörösborára. A bor neve elhagyatottat jelent, és ez nem is költői kép. Az alapanyagául szolgáló szőlők – a portugál borok többségéhez hasonlóan házasításról van szó – egy meredek, rossz adottságokkal bíró ültetvényen teremtek. Már amelyik tőke túlélte a zord körülményeket – a többség inkább kipusztult. Domingos azonban újra próbálkozott, az eredmény pedig kiváló lett, amit azzal is magyaráznak, hogy a szőlők körül található fenyők és eukaliptuszok aromája is érezhető a borban.

©

Idén azonban nem csak a köves talajjal, a nehezen művelhető dombokkal kellett megküzdeni az ültetvényen, amelyet egyébként a régió egyik legjobb adottságú területének tartanak. Az is gondot okozott, hogy itt tilos az öntözés, az idei év pedig rendkívül száraz volt – a nyári forróság miatt a szokásosnál hetekkel korábban meg kellett kezdeniük a szüretet is. Ennek ellenére Patrícia optimista, bár az, hogy milyen lesz az idei bor, karácsony táján derül csak ki. A hatóság ekkortájt dönt arról is, hogy az idei év is megkapja-e a legjobb évjáratoknak járó „vintage” minősítést.

A család az öntözéssel kapcsolatban is kísérletezik: a legújabb generációt képviselő Tiago a helyi egyetemen ebből doktorált, és arra jutott: a borintézet véleményével szemben nem vezetne rosszabb minőséghez, ha a csapadékon túl is víz érné a tőkéket. Pláne, hogy a klímaváltozás hatásait már itt is érzik: az óceánparthoz képest alapesetben is szélsőséges hőmérséklet-ingadozások  itt még inkább érezhetők. Azt mesélik, 2013 tavaszán a növekvő szőlőszemeknek a télinél is hidegebb, majd a mediterrán nyárnál is forróbb időjárást is ki kellett bírniuk.

Savanyúból édes

A legenda szerint a portóit a szükség szülte: a XVII. században az angoloknak szállított bor gyakran megecetesedett, ezért borpárlattal öntötték fel. Ennek az igazságtartalmáról megoszlanak a vélemények, az azonban tény, hogy az erjedés kezdete után brandyvel felöntött bort a brit kereslet tette népszerűvé.

A 19-20 fokos, többnyire édes desszertbor nevét nem termőhelyéről, hanem Porto városáról kapta, ennek kikötőjéből szállították a bort, sőt, egészen 1986-ig exportálni is csak innen, palackozva lehetett, a bort pedig a Douro folyón szállították a Portóval szemben található Vila Nova de Gaia egymást érő pincészeteibe. A termőhely az Atlanti-óceán partján fekvő várostól csaknem 100 kilométerre Keletre kezdődik és a Douro folyása mentén majdnem a spanyol határig tart. A terület az egyik legrégebben behatárolt bortermő vidék, Pombal márki rendeletére 1756-ban fektették le a határait – ezt csak a Chiantié (1716) és a Tokajié (1730) előzte meg.

A jellegzetes mikroklímájú vidék palaköves talaján korábban teraszokat alakítottak ki az ültetvényeknek, ahol általában többféle szőlőt termesztenek egyszerre. Azt mondják, ez kiegyensúlyozottabb minőséget biztosít. Nem csak a szőlőfajtákat, de az évjáratokat is keverik: ha például azt látjuk egy portóin, hogy 20 éves, az azt jelenti, hogy több évjáratból kevert borok húsz évet töltöttek fahordóban.

2016-ban 80,5 millió liter portói készült a kétszáz borászatban. Ennek legnagyobb fogyasztói ma már nem a britek, hanem – köszönhetően az ott élő nagy portugál közösségnek is – a franciák, idén a portói 28 százalékát ott adták el. Tavaly a régióból 119 millió liter bort és portóit adtak el, ebből mindössze 65 hektoliter jutott Magyarországra.