szerző:
Szlavkovits Rita
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Lázár János bocsánatot kért a leegyszerűsítő megfogalmazásért, miután egy lakossági fórumon azt mondta, hogy a közmunka után nem érnek rá lopni a közfoglalkoztatottak. Ki és miért ragadt bele a közmunkába? Találtunk táppénz nélkül maradt daganatos beteget, gyermekes családanyákat és olyan családfőket, akik nem akarnak az ország másik feléből gyereket nevelni. Dél-békési körkép.

Az arcom ne legyen a fényképen, így is szégyellem

– hárít Brigitta. „Gondolhatja, milyen érzés lehet a fiamnak, amikor megkérdezik az osztálytársai, hogy a te anyukád mit dolgozik, ő meg mondhatja, hogy közmunkás” – magyarázza a harminc körüli nő. Kiderül, hogy érettségije és vendéglátós szakképesítése is van, de szerinte a közeli településen működő kocsmákba, panziókba csak protekcióval lehet bejutni. Azt is elárulja, hogy volt a közeli baromfi-feldolgozóban is, de a 8-10 fokban kellett három műszakban dolgozni, nem bírta sokáig. A hideg sem tett jót a nagyjából negyvenkilós Brigittának, de az általános iskolába járó fiával is bajos volt megszervezni a napjukat.

Békés megye déli részén, a Viharsarokban az utak menti csatornákat tisztítják a közmunkások, őket a vízügyi igazgatóságok foglalkoztatják, nem az önkormányzatok. Több csoportnál is megálltunk, az egyik volt Tamáséké, akik éppen a tűznél melegedtek az élesen vágó szélben a csatorna parton, amit meg kell tisztítani.

Szokott ennél sokkal hidegebb is lenni

– mosolyog az egyikük, amikor látja, hogy bújunk a szél elől. Kérdezzük, hallották-e, miként nyilatkozott meg a közmunkásokról Lázár János. Arról, hogy addig sem lopnak, amíg dolgoznak, igaz, azóta már bocsánatot is kért emiatt. Öten ülnek a tűz körül, de egyikük sem válaszolt. Rövid csend után az egyik mégis kipréseli magából, hogy szerinte ott fönt, milliárdokat lopnak. De a többiek erre sem mondanak semmit...

©

Csak hallgattak, nézték a tüzet, melegítették a kezüket...

„Nekem az apám is a közmunkában halt meg” – mondja halkan Tamás, aki nem több harmincévesnél. Kiderül, hogy a férfi édesapja egy telepen dolgozott, amikor szívrohamot kapott, a mentőt nem hívták ki hozzá, hanem bevitték az orvoshoz, végül már nem volt segítség, meghalt. A rokonoktól kaptak segítséget. „Hivatalosan nem veszik emberszámba a közfoglalkoztatottakat, pedig nem egyszerű innen szabadulni. Az apám is végigdolgozta az életét, majd öregségére került a közmunkába, hát ott is halt meg, én remélem, hogy nem itt fogok” – teszi hozzá Tamás, aki próbálkozott már máshol is. Komáromban a Nokiánál volt állásban, de csak addig bírta az ország másik felében, amíg meg nem születtek a gyermekei. „Van egy három hónapos kislányom és egy kétéves kisfiam, nem hagyom őket itt” – magyarázza. „A feleségem Mezőhegyesen született, én Nagyéren, és Ambrózfalván lakunk. Valahogy most még, amíg kicsik a gyerekek, elvagyunk, aztán nem tudom, mi lesz. Akkor tán megint elmegyek az ország másik végébe is, most nem, itt az egész család” – teszi hozzá Tamás, miközben mindenki húzódik közelebb a tűzhöz a csípős hidegben.

„Sokszor eszembe jut, hogy fel kellene menni Pestre, ott biztos van munka, de az utazás, az albérlet nagyon sokba kerülne, arról nem is beszélve, hogy a tízéves fiamat nem hagyom itt” – magyarázza Brigitta, miért ragadt bele a közmunkába lassan már hetedik éve. „19 évesen szültem a fiam, gyakorlatilag a gyesről egyenesen a közmunkába cseppentem” – mondja.

„Éppen most melegedünk, de ellenőriznek bennünket, a reggelente kiadott munkát el kell végezni” – ezt már az idősebb Ferenc teszi hozzá. A csapatoknak étkezést nem biztosítanak, de időnként kapnak egy kiló cukrot, meg teafiltereket.

Kicsit odébb egy másik csapat kis kunyhót épített az árokban a hideg ellen. Ebben a csoportban inkább negyven-hatvan körüli férfiak dolgoznak, egyikük kőműves.

„Sorra adom be a jelentkezéseimet, jó a szakmám, gondoltam, hogy az építőiparban gyorsan találok munkát. De nem így lett, mindenütt a 25-35 éveseket keresik a környékbeli vállalkozók, még csak a telefont sem emelik fel, hogy visszahívjanak” – magyarázza a hatvanéves férfi, miért nem tud elhelyezkedni kőművesként.

©

Daganatos betegen vettük fel

„Úgy diagnosztizálták nála a betegséget, hogy nem volt jogosult táppénzre, mivel előtte munkanélküli volt” – idéz fel egy néhány évvel ezelőtti történetet Sódarné Varga Gyöngyi, Magyarbánhegyes polgármestere. Azért vették fel az asszonyt közmunkásnak, mert mindenféle ellátás, egy fillér nélkül maradt volna daganatos betegen, egyetlen menekülőútnak látszott, hogy közfoglalkoztatásba kerüljön.

Azért álltunk meg Magyarbánhegyesen a közfoglalkoztatásról beszélgetni, mert volt itt olyan időszak is, amikor háromszázan éltek ebből a faluban. Az önkormányzatoknál többféle programot szerveznek a közmunkásoknak, karbantartás, utak javítása, varrodák, savanyítók. A mezőgazdasági programokban, amelyek az előzőtől eltérően egy évre szólnak, fóliákban, szabadföldön termesztenek zöldséget, sőt Magyarbánhegyesen még dohányt is. „2014-ben voltunk a csúcson a közfoglalkoztatásban, mindenbe belefogtunk, de már akkor sem lehetett egy kalap alá venni a háromszáz embert. Teljesen egyedi történetek miatt kerültek abba a helyzetbe, hogy nem maradt más számukra, mint a közmunka” – magyarázza Sódarné.

Tudom, nem könnyű a cégeknek sem, mert agyonadóztatják őket, de az sem megoldás, ha olyan formában dolgoztatnak embereket, hogy azoknak se a nyugdíjuk nem lesz jobb tőle, se táppénzre nem tudnak menni, ha úgy alakul a sorsuk

– utal Magyarbánhegyes polgármestere arra, hogy a Viharsarokban jellemzően mezőgazdasági vállalkozások többnyire idénymunkára vesznek fel embereket. Sokszor egyáltalán nem jelentik be a munkásokat, többször pedig az egyszerűsített foglalkoztatásban naponta jelentik be őket. Utóbbival a munkavállaló nyugdíjába nem számít bele a megkeresett pénz, de még táppénzre sem jogosít. Magyarul: csupán egy halvány árnyalattal jobb a közfoglalkoztatásnál. Utóbbi tehát egyfajta védőburkot is jelent a kiszolgáltatottságban. A polgármester szerint ki kellene mondani a közfoglalkoztatásról, hogy az szociális foglalkoztatás, de inkább a foglalkoztatási statisztikát javító eszközként használják.

©

Ész nélkül

„Még a rágcsálóirtót is bele kellett írni az anyagköltségbe, de van olyan 3,5 millió forintos kazánunk, amibe nem gyújtottunk még be, mert félrenézték” – ezt már a polgármesteri hivatal munkaügyise magyarázza, próbálja leírni, hogy a közmunkapályázatok benyújtása sem egyszerű feladat. Magyarbánhegyesen van varroda, savanyító, seprűkészítés, termesztenek mákot, dohányt, de fóliájuk is van.

„A mezőgazdasági program jól működött, bár a kazánt éppen abban nyertük. Mikor anyagköltségben szerettünk volna a kazánba való carborobot szenet igényelni,hogy télen is intenzív termelést folytathassunk,azt elutasították.Azt mondták oldjuk meg saját bevétel terhére.Most nem teljes kapacitásban,csak palántanevelésre  használjuk.Első évben támogatták  a teljes fűtéstámogatást,tovább nem.Ez a kazán pedig gallyal,pellettel nem üzemel,csak szénnel,saját bevételből,de használjuk.” – világítja meg Sódarné Varga Gyöngyi, miért is áll érintetlenül egy vadonatúj kazán náluk. Számos olyan ellentmondást sorol, amely a közfoglalkoztatást kíséri, függetlenül attól, hogy kiterjeszteni, vagy éppen leépíteni akarja a kormány.

A csúcsra járatás idején a vállalkozóknak okozhatott problémát, hogy ugyanazzal a termékkel jött ki a közfoglalkoztató, de olcsóbban tudta előállítani az állami támogatás miatt. Most, hogy az „állami munkaerő” jelentős része elszivárgott, a megrendeléseket nem tudják teljesíteni, tehát hamarosan egy csomó eszköz akár kihasználatlanná is válhat.

„Most nagyjából az a helyzet, hogy ránk, önkormányzatokra maradt egy csomó tevékenység, amit persze mi alakítottunk ki, hogy legyen értelmes munka. Itt van a varrodánk, lenne megrendelés is, de a jövés-menés miatt nem tudjuk teljesíteni azokat. Most akkor számoljuk fel?” – tette fel a kérdést Sódarné Varga Gyöngyi. A polgármester szerint így nehéz a valós helyzetnek megfelelő állami foglalkoztatást kialakítani.

Csak utasítások vannak

„Lehetett volna, lehetne észszerűbben csinálni úgy, hogy bennünket, helyben élőket megkérdeznek, hogy mit is akarunk” – magyarázza Sódarné. „A három évvel ezelőtti csúcsra járatásnál minden volt, egyfolytában ötleteltünk, hogy milyen értékteremtő tevékenységet találjunk ki, mert ez volt a parancs. Most meg itt állunk, a megrendeléseket alig tudjuk teljesíteni, aki él és mozog, elmegy a közfoglalkoztatásból” – folytatja a polgármester, aki szerint az is jó dolog, hogy végre buszjáratot indítottak a munkásoknak, akik így el tudnak menni Orosházára. Eddig azt is nehéz volt megszervezni, ha valaki a húsz kilométerre levő városban szeretett volna elhelyezkedni.

©

Magyarbánhegyesen nincsen munka, csak a mezőgazdasági vállalkozók. Orosházán van némi lehetőség, oda el is mennek sokan manapság. „Azért volt olyan háromgyermekes anyuka, aki elment három műszakba Orosházára, csinálja, de sírva jött be hozzám, mert kikészült az éjszakai munkában, miközben a három gyerekkel is foglalkozni kell. Lehet, hogy teljesen fel fog őrlődni ebben. Nem tudom, tele van ellentmondásokkal az egész. Mára persze jobbára nálunk is a kevésbé hadra foghatók maradnak, ez már a programjaink teljesíthetőségét is veszélyeztetheti, de még akkor sem lehet általánosítani” – a magyarbánhegyesi polgármester szerint veszélyes dolog egy kalap alá venni minden közfoglalkoztatottat.

Ráadásul, a közmunkásokat sokszor meg is szégyenítik: „Volt egy eset, amikor egy vállalkozó azt mondta, csak támasztják a lapátot a közmunkások. Én meg azt gondoltam, hogy de ráér, aki ezt nézi, aztán amikor meg kell a földekre a munkáskéz, akkor meg éhbérért viszi, és akár még be sem jelenti őket.”