Szürcsölő hangok Keletről

Szürcsölő hangok Keletről

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Bruszt László

Piketty, a kelet-nyugati szivattyú és az EU-reform alternatívái. Vélemény.

Thomas Piketty egy nagy vitát kiváltó blogjában arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa válságait nem lehet megérteni annak a kérdésnek a megvitatása nélkül, hogyan osztják meg a gazdasági integráció nyereségeit és veszteségeit a keleti és a nyugati tagországok között, milyen egyenlőtlenségeket és ezek nyomán, milyen ellentéteket gerjeszt az európai egységes piac működése. Bár Piketty blogja fontos kérdéseket vet fel, úgy gondolom, hogy a blogban használt érvek és adatok nem segítik sem annak megértését, miért vannak egyenlőtlenségek Európa két fele között, sem azt, hogy hogyan lehetne csökkenteni az EU-n belüli kelet-nyugati egyenlőtlenségeket, mi lehetne ebben a keleti tagországok, és mi az EU felelőssége, vagy azt, hogy kik érdekeltek a jelenlegi helyzet konzerválásában. Ezekkel a kérdésekkel többen is foglalkoztak Piketty írásának hazai vitájában a keleti tagországok nézőpontjából. Ebben az írásban az EU szemszögéből vizsgálom meg ugyanezeket a kérdéseket. Míg Piketty egy masszív keletről-nyugatra szívó szivattyút ír le blogjában én azt a kérdést vizsgálom meg, miért hallatszanak mégis kis szürcsőlő hangok az EU keleti tagországainak fővárosaiból. Foglalkozom azzal a kérdéssel, mi történne, ha még több pénz érkezne ezekbe az országokba, és milyen EU szintű reformokra lenne szükség ahhoz, hogy jelentősebben csökkenjenek az egyenlőtlenségek a keleti és nyugati tagországok állampolgárai között.

Piketty írásának a fő problémáját már többen megfogalmazták: vannak igen jelentős egyenlőtlenségek a kontinens két része között, de ezeket nem lehet leegyszerűsíti egy sima elosztási kérdéssé: a nyugat haszna a kivitt profit, a kelet haszna az uniós támogatások. Az előbbi sokkal több mint az utóbbi, ha le akarjuk állítani a kelet-nyugati szivattyút, ha egyenlőbbé akarjuk tenni az európai piaci integráció hasznainak az elosztását, akkor vagy több kompenzációt kellene adni a keletieknek, vagy meg kellene változtatni az európai gazdaság tulajdonviszonyait. Csökkenteni kell a nyugati tőke tulajdonosi szerepét (akkor csökken a profitok kivitele) és növelni a keleti hazai burzsoáziáét.

Nem foglalkozom itt részletesebben a kelet-nyugati egyenlőtlenségek kérdésével, csak jelzem, hogy ezeknek a hivatalos EU is tudatában van és azt, hogy nem egy javaslat született arra, hogy ezeket kezelni kellene. Itt a fő kérdésem az, ezeket miért nem kezelik. Három állítást próbálok röviden kifejteni ezzel a kérdéssel kapcsolatban, annak tudatában, hogy egy ilyen írásban legfeljebb csak jelezni lehet ezen témák fontosságát.

Az első állításom az, hogy a kelet-nyugati egyenlőtlenségeket nem lehet megérteni egy olyan értelmezési keretben, amelyben a nagybetűs Kelet és Nyugat állnak egymással szemben. Ehelyett egy fura kelet-nyugat szövetség próbálja meg konzerválni az európai egységes piac kormányzási rendjét. Ebben a keleti illiberális elitek egy oldalon állnak a nyugati konzervatív liberális elitekkel.

A második állításom a Piketty blogjából levonható következtetésekkel foglalkozik. Ha a külföldi tulajdonlás túlsúlya és az európai támogatások viszonylag alacsony mérete a probléma lényege, akkor logikus a következtetés, hogy a megoldás felé ezeknek a kezelése vezethet. Itt azonban úgy érvelek, hogy önmagában sem a keleti tagországok hazai burzsoáziájának megtámogatása, sem az európai pénzek akár igen jelentős megnövelése nem csökkentheti a kelet-nyugati egyenlőtlenségeket, sőt még tovább növelheti is.

A harmadik állításom pedig az, hogy ahhoz, hogy egyenlőbben, az európaiak hosszabb távú közös érdekeinek alárendelten ossza meg az EU az egységes piac nyereségeit, EU-szintű politikai reformokra lenne szükség, Ezt viszont a jelenlegi elosztási rendben érdekelt észak-nyugati politikai erők mellett leginkább Kelet-Európa illiberális kormányai ellenzik.

Kezdve az első témával, az európai piaci integráció globális összehasonlításban páratlan szabadságot biztosít az áruk, tőkék, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásának. A mára már mintegy százezer oldalnyi közös szabályrendszer teszi lehetővé ezt a szabad piacot, formális egyenlőséget, szabad mozgást biztosítva a 28 tagország gazdasági szereplőinek az 500 milliós közös piacon. A formális jogi egyenlőség ugyanakkor olyan, a perifériák felé lejtő pályát hoz létre, amelyen a szegényebb, gyengébb versenyképességű, gyengébb állammal megáldott tagországoknak kisebb az esélye arra, hogy részesedjenek az egységes piac hasznaiból és nagyobb a kitettségük az egységes piac kockázatainak. Ez ugyanúgy probléma az EU déli és a keleti perifériáin. Több hivatalos EU-dokumentum is megfogalmazza ezeket a gondolatokat a hetvenes évek óta (pl. Werner-jelentés, Delors-jelentés, Agenda 2000) Ennek ellenére a gazdagabb észak-nyugati tagországok, bár elismerik az egyenlőtlenségeket, mindezidáig nem támogatták azt az egyébként az említett hivatalos EU-dokumentumokban többször is felvetett gondolatot, hogy közös pénzügyekre alapozó EU szintű gazdaságpolitikákkal kellene kezelni ezt a problémát.

A keleti bővítéssel foglalkozó EU-s stratégiai jelentés is elég pontosan megfogalmazta milyen egyenlőtlenségeket s ebből fakadóan milyen, az EU akkori tagországaira is kiterjedő gazdasági problémák forrása lehet a jóval gyengébb keleti gazdaságok piaci integrálása. De a csatlakozás előtti időszakban nyújtott közvetlen beavatkozásokon kívül nem születtek hosszabb távú fejlesztési elképzelések. A csatlakozás után rákapcsolták a keleti tagországokat is az uniós fejlesztési támogatások rendszerére, és az új tagországok kormányaira bízták, hogy az egységes piacon innentől kezdve maguk keressék a felzárkózáshoz vezető utat. Az integrációs stratégia innentől kezdve ugyanarra a később illuzórikusnak bizonyuló várakozásra épített, mint a déli tagországok esetében: az 500 milliós szabad piac vonzó lehetőségei, kiegészítve az EU támogatási rendszerével, elegendő ösztönzést és lehetőséget jelentenek az összes kevésbé fejlett tagország kormánya számára, hogy fejlesszék saját gazdasági intézményeiket és növeljék vállalataik versenyképességét.

A probléma azonban nem csak abból van, amit az EU nem csinál (hihető felzárkózási stratégiák megtámogatása EU-szintű gazdaságpolitikákkal) hanem abból is, amit csinál. Az EU-s támogatási rendszer jelenlegi rendszere nem segíti az esetek többségében az egyenlőtlenségek csökkentését, sőt néhány keleti tagországban azok konzerválásához is vezethet.

A baj ezekkel a pénzekkel az, hogy sem az EU, sem a legtöbb kedvezményezett tagország állampolgárai nem képesek hatékonyan elszámoltatni a kedvezményezett nemzeti kormányokat ezeknek a pénzeknek az elköltéséről. Bár az EU többször is nekifutott a kohéziós alapok reformjának, a nemzeti kormányok képviselői által ellenőrzött EU-s döntési rendszerben csodák csodájára nem sikerült erre a problémára megoldást találni. Így viszont az EU-s pénzek a központi kormány által szabadon felhasználható járadékként működnek. Az éppen kormányon lévő politikai párt(ok) anélkül juthat(nak) évente a GDP 2-4 százalékával egyenlő mértékben szabad pénzforráshoz, hogy azzal kellene bajmolódniuk, hogyan szerezzék meg ugyanezt a pénzt saját gazdaságuk fejlesztésével, s az EU-s járadékokat felhasználhatják saját politikai bázisuk erősítésére is.

A magyar és lengyel kormányok mindemellett egy sajátos csapdába vitték be az EU-t, amikor nekiláttak saját központi államaik szétbarmolásának, átpolitizálva az állami bürokráciát és mindenek előtt, nekimenve az igazságszolgáltatás autonómiájának. A csapda a következő: Az alapszerződések arra kötelezik Brüsszelt, hogy aktívan támogassa az unión belüli egyenlőtlenségek csökkentését, a tagországok gazdasági, szociális felzárkózását. A jelenlegi szabályok szerint Brüsszelnek fizetnie kell a felzárkózásra szánt pénzeket akkor is, amikor a kedvezményezett tagország kormánya éppen azzal van elfoglalva, hogy aláássa azoknak az állami intézményeknek a hatékonyságát, amelyek biztosíthatnák a gazdasági felzárkózáshoz (minden ma ismert közgazdasági elmélet szerint elengedhetetlenül) szükséges kiszámítható intézményi környezetet. Igy aztán ahelyett, hogy közös európai érdekeket szolgáló gazdaságpolitikán keresztül közvetlenül támogatná a keleti tagországokban a hazai vállalkozói osztályt, Brüsszel passzívan szemléli ahogy az illiberális kormányok egyre inkább olyan gazdaságot hoznak létre az EU-s pénzekre is támaszkodva, amelyben a vállalatok sikerességének a politikai lojalitás és nem az innováció a kulcsa.

Az egységes piac jelenlegi kormányzási rendje mindenesetre jelentős előnyöket biztosít a keleti országokban a hatalmuk bebetonozására törekvő kormányzó pártoknak és annak megváltoztatása alapvető érdekeiket sérthetné. Itt térhetünk rá a harmadik kérdésre, nevezetesen arra, miért nem születnek meg az egységes piac gazdasági kormányzásának reformjai.

Az EU különböző döntéshozatali szintjein kizárólag olyan politikusok vannak, akik csak az egyes tagországok szintjén tartoznak beszámolással. A közös európai érdekeket képviselő politikák kidolgozása olyan politikusok feladata, akiknek ahhoz, hogy politikai felhatalmazást nyerjenek, azt kell választóik előtt bebizonyítaniuk, hogy a saját tagországuk érdeket jobban képviselik, mint hazai ellenfeleik. Ellensúlyként nincs Brüsszelben egyetlen politikus sem, aki annak köszönhetné hivatalát, hogy ellenfeleinél versenyképesebb programot fogalmazott meg az európaiak közös érdekeinek képviseletére. A transznacionális piac korrigálása olyan politikusokra marad, akiknek, ha baj van, akkor az áll az érdekükben, hogy a többi tagországra hárítsák a piaci korrekció költségeit, hacsak nem akarják veszélyeztetni versenyképeségüket a saját hazai politikai piacukon.

Több reformterv született arra, hogyan lehetne úgy átalakítani az EU politikai intézményeit, hogy azok képesek legyenek összehangolni az egyes tagországok szavazóinak érdekeit összeeurópai érdekek képviseletével. Ezek a tervek idáig mind elbuktak. A már többször tervbe vett közös gazdaságpolitikák pénzbe kerülnének. Míg a gazdagabb országok és az európai nagyvállalatok a zsebüket féltik az EU politikai intézményeinek reformjától, a periféria illiberális politikusai joggal tartanak attól, hogy egy erősebb felhatalmazással rendelkező európai központ megnyirbálná azt a jogukat, hogy az EU pénzeivel megtámogatva szabadon manipulálják állampolgáraik jogait. Macron elnök terjesztett elő nemrégiben egy igazán szerénynek mondható tervet, amely a távozó britek parlamenti székeiből 24-et európai közös platformon megválasztott képviselőknek adott volna. Ez lehetővé tette volna, hogy negyven évvel az egységes európai piac létrehozása után végre olyan politikai szereplők jelenjenek meg az európai politikai piacon, akiknek létérdeke versenyképes programokat, víziókat kidolgozni a 27 tagország közös jövőjéről. Macron tervét semmi perc alatt elvetették éppen a napokban a teljes Európai Néppárt egységes fellépésének köszönhetően. A Macron-javaslatot elvető szavazás előtt felszólaló néppárti szónok a FIDESZ MPP parlamenti képviselője volt.

Hozzászólások