Murányi Gábor
Murányi Gábor

A dollármilliárdok hetven esztendeje kezdtek ömleni az európai kontinens nyugati felébe. A keleti régió országai már 10 hónappal korábban bejelentették, hogy nem kérnek a Marshall-terv „alamizsnájából”. A függetlenségével hivalkodó magyar kormány még a közhangulattal is dacolt, amikor – szovjet „javaslatra” – visszautasította a gazdaságserkentő imperialista injekciót.

„Mi miért nem kapunk dollárt? Hiszen mi is egyetértünk a Marshall-tervvel” – faggatja egy 1947-es karikatúrán három – román, lengyel és magyar – népviseletbe öltözött férfi a nagy kasszánál ülő, az Olaszországnak és Franciaországnak pénzeszsákokat osztogató amerikai külügyminisztert. „Milyen Marshall-tervvel?” – kérdez vissza a pénztárgépkezelő. „A Sztálin marsall tervével...” – vágja rá „a keleti kórus”.

Az utókorból visszatekintve úgy tűnik, a gúnyrajz készítője, a későbbi zseniális karikaturista, Kaján Tibor már akkor sem fért a bőrébe. Miközben a kommunista párti vicclapban, a Ludas Matyiban a politikai vonalhoz igazodva előírásszerűen visszataszító imperialistának ábrázolta a „névadót”, az Európai Újjáépítési Programot meghirdető George C. Marshallt (lásd Elégedett vesztesek című írásunkat), a szójátékba sokak értetlenkedését becsempészve változtatta legalábbis kétfenekűvé az üzenetét.

Elégedett vesztesek
„Éppen hogy legyőztük a németeket, és most elkezdjük őket pénzzel tömni?” Nem fogadta mindenki lelkesen ezt az ötletet 1945 után Washingtonban. Az utólag – és joggal – sikertörténetnek elkönyvelt Marshall-terv mellett a másik tábor hangulatát jellemezte Henry Morgenthau pénzügyminiszter 1944-es elképzelése, hogy Németország foglalkozzék mezőgazdasággal, és többé ne erősödjön meg. Az ötletet hivatalosan hamar elvetették, de egy kis csoport tagjaként Morgenthau éveken át – lemondása után is – kardoskodott amellett, hogy a németekkel keményen kellene bánni. A vezérkari főnökből lett külügyminiszter, George Marshall programja viszont a szövetségesek és a legyőzöttek segélyezését ajánlotta Európának. Tovább a cikkhez.

A Marshall-segély hírére 1947 kora nyarán diplomáciai nagyüzem kezdődött Európában. Június közepén már az is kiderült, hogy Magyarországot nemcsak leendő kedvezményezettként hívták meg a párizsi előkészítő értekezletre, de arra is felkérték, hogy vegyen részt az újjáépítési terv kidolgozásában. Az „igazi békekonferencia” híre jószerével mindent háttérbe szorított, vagy legalábbis elfedett: a nagybankok állami ellenőrzés alá vételét csakúgy, mint a kommunista államcsínyként felfogható kormányfőváltást. A Svájcban tartózkodó Nagy Ferencet ugyanis a kommunista pártvezér, Rákosi Mátyás zsarolással lemondásra kényszerítette, s helyébe a kezelhetőbb kisgazda politikus, Dinnyés Lajos került.

Az új, leginkább csak pörkölt- és sörpártiként emlegetett miniszterelnökre július 10-én pedig már legitimáló főszerepet osztottak azon a minisztertanácsi ülésen, amelynek első és legfőbb napirendi pontja „A Marshall-terv ügyében Párizsba összehívott konferencián való részvétel elhárítása” című előterjesztés volt. Feladatát Dinnyés tökéletesen hajtotta végre. Okvetetlenkedő, Rákosival többször is éles vitába keveredő párttársát, a földmívelésügyi tárcát (szeptemberig még) irányító Bárányos Károlyt rendre leintette. Mi több, a kisgazdapárt politikai bizottságának azt a néhány nappal korábbi határozatát, amely szerint Magyországnak nem lenne szabad távol maradnia Párizsból, az újdonsült kormányfő egyenesen „alkotmányellenesnek” bélyegezte.

A „közvélemény hangját” tolmácsoló naiv, de úgy is mondhatni, tájékozatlan Bárányos a kormányülésen csupán utóvédharcot folytatott, addigra ugyanis már minden eldőlt, pontosabban eldöntetett – Moszkvában. Igaz, a kézi vezérléses szovjet diplomácia a Marshall-terv meghirdetését követő néhány napban meglehetősen tanácstalan volt, s még az után is kapkodott, hogy Sztálin generalisszimusz eldöntötte: a Szovjetunió elutasítja az újjáépítési programban való részvételt. Erről három nap múlva rejtjeles körtáviratban értesítette is az országával „baráti viszonyt” ápoló államokban működő testvérpártok vezetőit. Akik „kormányzati döntéseik meghozatalához” még azt a tanácsot kapták a nagy testvértől, hogy „jobb lenne”, ha nem hárítanák el a párizsi konferencián való részvételt. Ez esetben ugyanis a küldöttségek a helyszínen mutathatnának rá „az angol–francia terv elfogadhatatlanságára”, látványos távozásukkal pedig megakadályoznák az egyhangú állásfoglalást.

Dobi István, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és az újdonsült kormányfő, Dinnyés Lajos. Egyek voltak a sajnálkozásban
©

Ez a módosított iránymutatás azonban megkésett. A kommunista napilapban, a Szabad Népben a párt főideológusa, Révai József – a korábbi intenciót követve – arról értekezett, hogy Magyarország „nem fogadhat el meghívást egy szovjetellenes blokkban való részvételre”. „Taktikai tévedésének” kiköszörülésére már készült a Szabad Nép új vezércikke, amikor az MKP vezérkarához körtávirat formájában megérkezett az újabb szovjet tanács. A szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov immár nyomatékkal arra „kérte” a címzetteket, hogy mégse küldjenek delegációt a francia fővárosba. Az egyes országok annyiban kaptak szabad kezet, hogy a visszautasítást saját kútfőből, a „belátásuk szerint” fogalmazhatták meg.

A kommunista diplomácia boszorkánykonyhájában történtekről a kormánykoalíció pártjainak legfeljebb csak sejtéseik lehettek, s így abban az illúzióban ringat(hat)ták magukat, hogy állásfoglalásukkal az ország közvéleményét képviselhetik. A romokból és a példátlan inflációból feltápászkodó országban – noha erről közvéleménykutatás nem készült – tömegek bizakodtak a Marshall-segélyben. Reményeiknek a legerőteljesebben a még nem leszalámizott szociáldemokrata párt adott hangot. A „mértékadó értelmiségi köröket” képviselő Polgári Demokrata Párt napilapja, a Világ a kommunista álláspontra reagálva azt fejtegette vezércikkében, hogy nem a Marshall-segély veszélyeztetné „nemzeti szuverenitásunkat”. De még a szétveretése kellős közepén tartó kisgazdapárt vezetése is arról határozott, hogy mindenképp szorgalmazza majd delegáció küldését. A Nemzeti Parasztpárt jólértesültségéről gyakorta bizonyságot adó napilapja, a Szabad Szó pedig a minisztertanácsi ülés reggelén arról tájékoztatta olvasóit, hogy Magyarország részt vesz a konferencián, hiszen „a koalíció valamennyi pártjának mértékadó tényezői magánbeszélgetések közben” ennek a véleményüknek adtak kifejezést.

A délelőtt 11 órakor kezdődő minisztertanácsi ülésen az ottani „mértékadók”, miközben lehurrogták a körön kívüli Bárányost, csupán a távolmaradás megindoklásának argumentációjáról vitáztak. Az elutasításról szóló megállapodás ugyanis valamivel korábban, az aznap reggeli pártközi értekezleten született meg. Hogy ott ki és mivel érvelt, az jegyzőkönyv híján máig talány. Magáról a négypárti megegyezés tényéről is csak onnan lehet tudni, hogy a Dinnyés-kormány üléseinek ezredfordulón publikált jegyzőkönyvében szerepel az a végső tromfnak szánt Rákosi Mátyás-mondat, miszerint az egyhangú pártközi határozatról ne nyissanak újra vitát.

A sorsdöntő kormányülésen olyan „kompromisszum” született, hogy a Marshall-tervről szóló közlemény szövegébe bekerült az érdekelt nagyhatalmak „nem egységes felfogása fölötti sajnálkozás”, valamint az a további tárgyalástól nem teljesen elzárkózó mondat, hogy „a magyar kormány egyáltalán nem akar kikapcsolódni az európai újjáépítés nagy munkájából, s mi sem áll tőle távolabb, mint a kölcsönös segítség elvének elvetése”. A mindössze tízsoros hivatalos nyilatkozatot a Magyar Távirati Iroda még aznap délután közreadta, ám az idézett „kiskapus” zárómondat már hiányzott a szövegből. Vagy el sem jutott a hírügynökséghez, vagy az intézmény formálisan kisgazdapárti elnöke, a valójában kriptokommunista Barcs Sándor intézte el a lényegtelennek aligha nevezhető csonkítást.

Ebben az ügyben korántsem ez volt az egyetlen „utánnyúlás”. A Dinnyés-kormány jegyzőkönyveit közreadó történész, Szűcs László fedezte fel, hogy az 1947 tavaszán indult A Holnap című szemfüles, ám rövid életű napilap az egyik tudósításával belezavart a nagy egyetértésbe. Hírül adta ugyanis, hogy a kisgazdapárt központjában tartott gyűlésen Dobi István államminiszter elismerte: „közönségünk egy részét csalódás érte, mert nem elégítette ki a kormány határozata”. A később még számos pálfordulást végrehajtó politikus rögvest olyan helyreigazítást erőszakolt ki, amelyben nem pontosított, hanem leszögezte: Marshall-tervvel kapcsolatos kijelentései nem is hangzottak el.

MURÁNYI GÁBOR

[email protected]

A cikk a HVG 2018/15. számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!