Úgy tartják, a dzsungel magányában 30 nap gyümölcsböjt elég ahhoz, hogy az ember képes legyen átlépni egy felsőbb tudatállapot kapuján. Hortobágyi László több mint 30 éve él saját tudata dzsungelében. Zenéjének ez áldása és átka egyszerre: elszakad minden konvenciótól – még saját közönségétől is –, hogy megpróbáljon létrehozni egy egészen új esztétikai minőséget. A feladat súlya alatt azonban a hangszeresen felkészületlen zenésztársak úgy roppannak össze, mint egy gyufaszál.

Hortobágyi László és a Gáyan Uttejak Orchestra
április 25., Millenáris Teátrum

Hortobágyi László
Ezen az estén nem állt össze a kép
© Gramofon
A rítusnak kiemelt szerepe van Hortobágyi színpadi produkciójában. Zenéje vállaltan nem csupán zenei élmény: a nézők feje fölött lebegő gyertyákkal, visszafogott világítással, háttérvetítéssel igyekezett a nyugati hallgató számára megteremteni azt a spirituális áhítatot, amelynek a zene csupán egyik segédeszköze lehet. Ahogy elnéztem a közönséget – lehunyt szemű, befelé figyelő embereket – mintha jó irányba indult volna a koncert. Ám sok minden kezdettől fogva nem volt a helyén. A koncertre eleve rossz csillagzat alatt került sor, hiszen az ütőhangszeres Mótyán Tibor baleset miatt nem tudott színpadra lépni, és szólama teljes egészében felvételről szólt. Talán a baleset következtében, de talán más okból is zavaróan alakult a „gépi szólamok” túlsúlya. Kosztyu Zsolt a basszusgitár mellett az elektronika irányításáért volt felelős; ebben mesterséges hangzások, előre felvett egzotikus utcai zajok, buddhista rituálék hangjai és más ambient szólamok egyaránt szerepeltek – túlzott mennyiségben. A legzavaróbb akkor volt jelenlétük, amikor Pilinszky János méltán híres hangfelvételén nem lehetett hallani tőlük a csodálatos erejű költemény, az Apokrif sorait.

A processzor hidegen tökéletes pontosságával szemben kínos volt Hortobágyi Nóra billentyűzésének lötyögése. Iskolás billentése, beleélés nélküli, átgondolatlan megszólalásának kiáltó hiányosságai a koncert első felében, egy hosszúra nyúlt csembalószólóban leplezték le magukat igazán. Az introvertált, begubódzó színpadi attitűd mindhárom zenészt, és rajtuk keresztül az egész produkciót jellemezte. Kosztyu Zsolt szinte elbújt a számítógép monitora mögé, és kísérete basszusgitáron csupán néhány klisé ismételgetésében merült ki. Hortobágyi tablán kísérte a csembalójátékot, de hangszere gyatrán volt hangosítva, így megszólalása féloldalas maradt. Ám ettől eltekintve sem igazolta az előadó életrajzában foglaltakat, miszerint Hortobágyi Indiában részesült ütőhangszeres képzésben. Egy fokkal hihetőbb volt játéka az indiai pengetős hangszereken, ám a jellegtelen, tónustalan ritmikai és harmóniai formák miatt szólója egyszerűen nem hozott zeneileg értékelhető pillanatokat. Az etno-ambient produkció egésze sem közvetített művészi energiákat a színpadról, aminek következtében a közönség kábán és értetlenül, vékony tapssal honorálta a gyertyák eloltását követő csöndet.

Hortobágyi honlapján túlcsorduló mennyiségben található információ a sajátos stílus mögött rejlő filozófiáról, és folytonos magyarázási kényszer jellemzi a koncerteket kísérő nyomtatványokat is. A rengeteg, ködös eredetű adat azonban nem alkot világos, nyomon követhető művészi perspektívát, és kiáltó ellentmondásban van magával a megszólaló végeredménnyel. Hallgatva, majd később a sorokat olvasva egy saját maga által kreált világban tragikus módon raboskodó Hortobágyi képe bontakozik ki. Olyan kép ez, mint Kurtz ezredesé a kambodzsai dzsungelben felépített szürreális birodalmában, Coppola kultuszfimjében. Hortobágyi ott volt a magyarországi világzene kezdeteinél, a nyolcvanas évek elején. Most újra itt van a műfaj alkonyánál, ám munkája nem menti meg az Európán kívüli zenekultúrák méltóságát.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely

Gramofon

Francia menü bátor zenerajongóknak

A Les Musiciens du Louvre – Marc Minkowski vezényletével – idehaza bátornak számító műsort adott: a Zeneakadémián felületesen ismert francia zeneszerzők ismeretlen művei szólaltak meg.

Gramofon

Megbízható minőség Brooklynból

Vannak bizonyos zenei műfajok, amelyek már megszólalásuk első pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző, erőteljes atmoszférát. A funky jazz ilyen, ha jól csinálják. A Brooklyn Funk Essentials koncertje nem volt kockázatmentes – ezt jelezte az A38 Hajó óvatos (tavaszi fesztivál utánra való) időzítése is. Ám a zenészek kihozták a műfajból azt, amit egyáltalán lehetséges.

Gramofon

Hangzó zenekartörténet

Születésnapi hangversenyt adott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a főzeneigazgató, Kocsis Zoltán vezényletével a Művészetek Palotájában. A jogelődöket is figyelembe véve 85 szál gyertyának kellett volna égnie a születésnapi tortán. Kocsis azonban mellőzte a negédes külsőségeket, inkább a lényeget mutatta meg: az együttes fejlődéstörténetét.

Gramofon

Plusz egy sztár

Némelyik koncert a fináléval kezdődik. A hivatalos program után, a ráadás-számokban enged föl az előadó; ekkor mutatja meg valódi értékeit. Zenekarokkal, hangszeres művészekkel is előfordul ilyesmi, énekesekkel még gyakrabban. Roberto Alagna Puccini-estje is a végén „csattant” a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Gramofon

Jánosok passiója

A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense olyan koncerten járt, amelyről – kezdetben úgy gondolta – nem szívesen ír. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Most mégis tesz egy próbát, és megkísérli felidézni ennek a katartikus estének egy-egy pillanatát.