A szerbek büszkesége miért csak rétegzene?

A Söndörgő együttes a szentendrei szerb közösség büszkesége, akik remek színvonalon játsszák zenei örökségük, a délszláv tamburazene sziporkázó repertoárját. Kitartásuk, hagyománytiszteletük és fiatalos lendületük, virtuozitásuk példás. Megérdemlik, hogy egy balkáni világsztár zenész, Ferus Mustafov is felfigyelt rájuk. Miért van mégis az, hogy zenéjüket csupán egy szűkebb közösség vallja magáénak?

A Söndörgő és Ferus Mustafov, km. Szalóki Ágnes
március 6., Millenáris Fogadó

A Söndörgő együttes derékhadát az Eredics család négy fiatal tagja alkotja. A zenekar 1995 óta működik, finom és autentikus stílusuk, lendületes játékuk egyaránt remek, mégis sokkal kevesebbet lehet róluk hallani, mint napjaink fiatal magyar népdalénekes sztárjairól. Ezt a jelenséget csak félig értem, hiszen a zenekar minden tekintetben megállja a helyét napjaink színes folk- és világzenei forgatagában. A délszláv zenékre jellemző döbbenetes lendület ott van a tamburaszólamokban, ott a klarinétfutamokban: a fiúk egyenes ágon örökölték a hagyományt – nem csoda, hogy játékuk abszolút autentikus. Ám sokkal többet láttam őket kis klubokban, táncházakban – a Fonó Budai Zeneházban ők voltak a kedvenceim a szerdai táncházak közül –, és ha kaptak is alkalmat fesztiválfellépésre, annak a hírét valahogy nem terjesztette a szájhagyomány.

Talán most jött el a Söndörgő ideje, hiszen nemrég megjelent harmadik lemezükön a világhírű macedón szaxofonos, Ferus Mustafov közreműködik, és ennek a lemeznek a bemutatójára került sor a Millenáris Fogadóban – Szalóki Ágnes énekes közreműködésével. A koncert remekül adta vissza a CD hangulatát, ami nem csoda, hiszen maga a felvétel is élő produkciót rögzített. Mustafovval 2007 óta létezik a zenekar kapcsolata, játszottak már a Sziget Fesztiválon, Pécsett, sőt Bécsben és Londonban is közösen.

Söndörgő Divat a "world music", ám az igazi mégiscsak rétegműfaj marad © Gramofon archív

Az összeszokottság nyomaira lehetett rácsodálkozni a mostani koncerten is; Eredics Dávid és „King” Ferus – ahogy magát szerényen szereti aposztrofálni a vendég – hanyag eleganciával dobálták egymásnak a szólók vezérfonalát, még a hajmeresztően meredek tempók közepette is. A szólista tempó-fékezésein, és -gyorsításain sem akadt fenn senki. Elismerés illeti a ritmusszekciót, Eredics Dávid prím- és Eredics Benjámin brácsatamburást, illetve Buzás Attila (az egyetlen „nem-Eredics”) bőgőst a kifogástalan kíséretért. A zenekar juniorja, Eredics Salamon harmonikán szintén szervesen illeszkedett a zene szövetébe.

Mégis, a koncert hangulati komponense nem érte el azt a szintet, amit a táncházak intim közegében oly sokszor lehet átélni. Nehéz ennek az okait meghatározni, mindenesetre a délszláv zene féktelen szólói máshogy bilincselik le az embert, mint egy jazz-szóló. Virtuozitásban csöppet sem maradnak el tőle, mégsem gondolatokat akarnak ébreszteni, sokkal inkább az izmokat szólítják meg kérlelhetetlenül. És bár nem vagyok egy táncoslábú alkat, mégis feszengve néztem, ahogy a közönség decensen ülve hallgatta végig a produkciót, és a felgyülemlett, jóféle energiát egyféleképpen tudta csak némelyest levezetni: piros pecsenyére tapsolta a tenyerét.

Egy biztos: Vujicsics Tihamér öröksége biztos kezekben van.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely