Ha az volt a cél, hogy Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának a Budapesti Tavaszi Fesztiválon eljátszott verziójáról másnap is beszéljenek – nos, ez teljesült. De a várost nem az elragadtatás híre járta be. Pedig nálunk manapság „trendi” egy-egy felkapott művészt feltétel nélkül isteníteni. Mundruczó Kornél, a több díjjal elismert színész–rendező a hódolatra nem, de a diszkrétnél is hangosabb búúzásra is rászolgált volna.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
március 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
(A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében)

Nem szokásom mások zsebében kotorászni, de a fesztiválszervezők helyében én bizony visszakérném a honoráriumot Mundruczó Kornéltól. Nem azért, mert illetlen dolgot művelt. Az illem/erkölcs szónak nincs köze ahhoz, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara fölött, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumának hátsó fertályában jeles színésznők pucérkodtak Bartók operájának hangjaira, ez még bőven beleférne a mai színházi eszköztárba, hanem e kitűnő művészeket és társaikat a néma statiszta megalázó szerepére kárhoztatta a rendező – ezt vélem illetlennek.

Hátul és fönt egy hétvégi jellegű, bár kétségtelenül komfortos házban közösségi élet zajlott, érkezőkkel és távozókkal, sebkötözéssel, tusolással, fájós derekak masszírozásával. A pódium előterében egy valódi kutyaól mögé két kempingszékre ültette a Kékszakállút és Juditot – Polgár Lászlót és Komlósi Ildikót a rendező. A kerítésen és sürgönydrótón ülő papírfecskék vidéki idillt ígértek. Még ez is elment volna, ha a hangsúlyokat nem kényszeríti megváltoztatni a rendező. Hiszen az életünk, a kapcsolataink, a férfi–nő- viszonyok hétköznap is éppoly konfliktusosak, ahogy Balázs Béla kissé dagályosan leírta, Bartók pedig zseniálisan érzéki hangokba foglalta a maga viharzó kétségeit.

Tehát a hangsúlyok: Judit nem mondhatja az ötödik ajtó feltárulása után félig háttal, ajkát biggyesztve, kvázi lesajnálóan a Kékszakállúnak, hogy „szép és nagy a te országod…” A gesztus, a testbeszéd teljes és elfogadhatatlan ellentmondásba kerül a szöveggel és – a fő baj – a zenével. Hiszen ebben a tornádó erejű, elsöprő erotikájú C-dúr jelenetben: „…felragyog a nappal vakító sugára. A kínzókamra, a fegyveresház csak egy-egy része, oldala volt a férfiléleknek; most odaadja mindenét, egész maga-magát, teljes életét” – írta egyebek között elemzésében Króó György.

Hogy Komlósi és Polgár milyen rendkívül nagy művészek, a szó valódi értelmében, azt bizonyítja, hogy precízen megoldották a félreértelmezést is, zeneileg pedig tévedhetetlenek voltak, csakúgy, mint a karmester, Kovács János és az esten leszegett fejjel, de jól játszó Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara.

A helyzet fokozható: aki időben észbekapott (mint a recenzens), az másnap elment a társaság másnap esti, „natúr” bérleti hangversenyére, az Operaházba. Itt ugyanez a műsor fenomenálisan hangzott el, a zenekar szárnyalt Kovács felszabadult vezetésével. Komlósi Ildikó és Polgár László pedig minden zavaró eszköz nélkül úgy játszotta el az operát, hogy abban Bartóknak is nagy öröme telt volna. A szerep a torkukban van, mintha sejtjeik része lenne minden hangjegy, a fölülmúlhatatlan tudás birtokában minden mondat, minden frázis tartalommal telve szólalt meg, egyénien és hitelesen. Kár, hogy a ház nincs olyan technika birtokában, hogy kiadhatná DVD-n ezt a produkciót, amely az egész világon viszonyítási pont lenne a Kékszakállú-interpretációban.

Mundruczó a BTF-bemutatót megelőző héten végig forgatott. Feltételezhető, hogy nem volt lehetősége kellő időt és energiát fektetni az előadásba, vagy: azért lett készen a koncepciójával a legutolsó pillanatban, mert így akarta elkerülni az ez alkalommal joggal várható konfliktust a Bartók-jogok őreivel. Egyik indok sem méltó: sem a fesztiválhoz, sem a műhöz, sem az előadókhoz.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely

Gramofon

A szerbek büszkesége miért csak rétegzene?

A Söndörgő együttes a szentendrei szerb közösség büszkesége, akik remek színvonalon játsszák zenei örökségük, a délszláv tamburazene sziporkázó repertoárját. Kitartásuk, hagyománytiszteletük és fiatalos lendületük, virtuozitásuk példás. Megérdemlik, hogy egy balkáni világsztár zenész, Ferus Mustafov is felfigyelt rájuk. Miért van mégis az, hogy zenéjüket csupán egy szűkebb közösség vallja magáénak?

Gramofon

Egy bolond nap, három boldog óra

A Budapesti Fesztiválzenekar ebben az évadban két Mozart-operát játszott el a Művészetek Palotájában. A Così fan tutte kissé leegyszerűsített Glyndebourne-verziója után Fischer Iván a saját – még egyszerűbb, de annál lényegre törőbb – Figaro házassága-változatát mutatta be. Teljes sikerrel: három óra mámorban volt részünk.

Gramofon

Miskolci Szimfonikusok: nem fergeteges, csak felkészült

Fergetegesnek semmiképpen nem nevezhető a Miskolci Szimfonikus Zenekar legutóbbi koncertje, amit a Magyar Szimfonikus Körkép keretében adott, a Művészetek Palotájában. Mégis, Kovács László és az általa már huszonöt éve vezetett együttes – ahogy mondani szokás – kitett magáért: rendkívül felkészült, összeszedett, érzékeny muzsikálásnak lehettünk szem- és fültanúi.

Gramofon

The Bad Plus: rossz az, aki rosszra gondol

Kilencéves fennállása alatt hat lemezt gördített ki a The Bad Plus trió, mire végre elérkezett Magyarországra. Tipikus rétegműfaj képviselői ők; nem csoda, hogy itthon kis létszámú, ám annál lelkesebb a rajongótáboruk. Ők zarándokoltak el a Millenáris Fogadóba.

Gramofon

Őszinteséggel hitelesített hangjegyek

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kocsis Zoltán nagy koncertet adott Bartók Béla születésnapján. Ám ezúttal a „nagyság” dimenziója a maga realitásában s nem elvont módon mutatkozott meg.