Mi a partitúra: szent irat, vagy rendezői példány?

A Gramofon Zenekritikai Műhely kritikusa a magyar karmesterek doyenjének koncertjén járt – lehet, hogy az utolsón. Lukács Ervinnek a kisujjában van a zene, bámulatos tapasztalat és tudás érződik minden mozdulata mögött. De garancia-e a nagy tapasztalat a magas színvonalú zenélésre?

A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye
Közreműködött: Jandó Jenő (zongora)
Vezényelt: Lukács Ervin
június 12., Zeneakadémia

Lukács Ervin mára szinte kivonult – kivonultatták – a zenei életből, aminek az ötvenes-hatvanas években egykor nagy reménysége, majd neves személyisége volt, többek közt az Operaház főzeneigazgatójaként és a Zeneakadémia karmester tanszakának vezetőjeként. Az utóbbi időben a MÁV Zenekar kérte fel időről időre, de műsornaptára szerint ez az együttes sem foglalkoztatja őt a következő évadban. A nyolcvanegy éves dirigens most kiváló fizikai kondíciónak örvend, de kérdés, vállal-e még fellépést fél év, egy év múlva? A szóbeszéd szerint operát már biztosan nem vezényel, és lassan végleg leteszi a karmesteri pálcát. Lehet, hogy utolsó fellépésén jártunk?

Lukács Ervin sosem volt az a típus, aki temperamentumával ragadta volna magával a hallgatóságot. Mindig inkább az akadémizmus napfényén érlelt, csöndes profizmust képviselte, ami olykor színtelen, olykor felemelő produkciókat eredményezetett, lett légyen szó zenekari árokról vagy koncerttermi pulpitusról. Leszögezhetjük: Magyarországon aligha van még egy olyan karmester, aki ilyen mélységben ismerné művek partitúráját, aki ilyen tévedhetetlenül intene be szólamokat, ilyen biztos kézzel vezetne együttest. Kérdés: mi a partitúra? Olyan vezérkönyv, ami alapján biztonságosan le lehet vezetni egy előadást, vagy csupán egy zeneszerző-fejben megszólalt hangzás tökéletlen lenyomata, ami kiindulópont ennek a sosemvolt hangzásnak az életre keltésére? Lukács Ervin számára a partitúra szent könyv: többé-kevésbé megteszi – a zenészekkel megtéteti –, ami abban írva vagyon, de nem tesz hozzá. Nem kelti életre, nem személyes, nem interpretál. Kivitelez.

Brahms ördögi nehézségű d-moll zongoraversenyében Jandó Jenő ezúttal is azt az arcát mutatta, amiből azt gyaníthatnók: kiégett művész, nincs mondanivalója. Lukács Ervin és az ő habitusa ebben megegyezik: Jandó is remek technikájú, de most nála is a hangjegyek akkurátus, előre begyakorolt megszólaltatása maradt a cél. Éltető akcentusokban szegény, langyos zenélést hallhattunk; lehetett tudni, mikor jön a következő hang, minden kiszámítható volt. Túlzottan lefoglalta a feladat, nem zenélt. Megjegyzendő: Brahms e szimfóniaméretű műve sem az előadónak, sem a hallgatónak nem sétagalopp: mintha kicsit még mesterségesen lenne felduzzasztva.

Schumann Negyedik szimfóniája azért zseniális alkotás, mert az első tételben felvonultatott motívumok, dallamok úgy alkotják a következő tételek zenéit, hogy a hallgatónak pillanatra sincs az az érzése, hogy erőltetett volna ez a konstruktivista eljárás, mégis felismerhetők maradnak ezek az átváltozásokon áteső témák. A zenekar jól teljesített, nem akart többet, mint vezetője, és ebbe beletartozik az is, hogy nem játszottak felszabadultan – talán éppen a nagyhírű dirigenstől tartottak. A most megjelent életút-kötetből (A Maestro – Lukács Ervin emlékezik) is kiderül, hogy Lukács Ervin hamar elkészültnek tud nyilvánítani egy produkciót. Hangzásban nincsenek nagy igényei. Ezt támasztotta alá a koncert is: furcsa volt tapasztalni, hogy nem korrigál, nem reagál arra, ami szól: piano helyett mezzoforte játszanak a fúvósok, túl vastag a hangzás – mindez másodlagos. A tempókat biztos kézzel adja meg, egy kis mozdulatából kiolvasható az új metrum, de a hangerő-arányok nem megfelelők a szólamok között; nem jön létre zenei dialógus, mert minden motívumnak csak az eleje hallható, mert menni kell tovább, és be kell inteni a következő hangszert. Minden elkezdődik, de semmi nem fejeződik be. Az ütemek egyformák, hiányzik a romantikus zenében néha oly fontos súlyos-súlytalan ütempárok hierarchiája.

Annál nagyobb meglepetést jelentett a ráadás, Schubert Rosamunda-zenéjének egyik tétele. Ebből kiderült, hogy Lukács Ervin szereti a zenét, és bizony, nemcsak tempókról és ritmusról, belépésekről, hanem hangvételről, karakterről, hangszínről és formálásról is vannak gondolatai.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely