Freeman in Buda - koncertbeszámoló

Chico Freeman 2001 óta játszik magyar zenészekkel, akkor és azóta többször is a Dresch Quartettel lépett fel a magyar közönség előtt. Tzumo és Dresch vitán felül két teljesen különböző karakter, különböző háttérrel, ezért aztán külön izgalmas volt a koncert előtt a kérdés, milyen kontrasztokat lehet majd kihallani a mostani megszólalásban a korábbiakhoz képest.

A Tzumo Trio és Chico Freeman koncertje
július 16., Millenáris – Fogadó

Oláh Tzumo Árpád a legjobb amerikai iskolákban tanult, fiatal kora ellenére rendkívül izgalmas, érett stílussal rendelkező zongorista és billentyűs jazz-előadó. A művész Herbie Hancock személyes tanítványaként méltó folytatója a hagyatéknak, érdeklődésének homlokterében éppúgy megtalálható a tradicionális, akusztikus jazz, mint az elektronikus irányzatok legkülönfélébb változatai. Nagy élmény hallgatni első lemezei – bemutatkozó trió-albuma, szólólemeze, valamint elektronikus hangszereken megszólaló anyaga –, valamint számos más izgalmas koncert-felállása és zenei kalandozása után, hogy ismét másfelé terelődik figyelme, vissza a standard hangszerelés és a straight ahead hangszeres technika felé. Tzumo művészi stílusa eddig minden alkalommal mély benyomást tett rám. Alapvető erényei a ritmikai pontosság és izgalmas összetettség, a harmóniai gazdagság, a virtuozitás. Nem meglepően, érdeklődésében egyensúlyt teremt a hagyomány tisztelete és az újító szándék.

Zenésztársai, Pecek Lakatos Krisztián bőgős és Pecek Lakatos András dobos szintén a legfiatalabb generációt képviselik, ennek dacára játszottak már a hazai jazz doyenjeivel is. Nem véletlen Tzumo választása: a két ifjú Pecek olyan zenészdinasztia tagja, amely generációk óta az akusztikus mainstream jazznek kötelezte el magát, és ez a felhalmozott zenei tőke legalább olyan mértékben támogatja most a Tzumo Triót, mint a zenekarvezető tengerentúli tanulmányai.

Chico Freeman már szerzett tapasztalatot arról, milyen roma jazzművészekkel játszani, amikor emlékezetes zenés párbajokat vívott Lukács Miklós cimbalmossal. Freeman bevallottan rajong a cigányzene tradícióiért, felismeri a cigány muzsikusok ösztönös érzékét a jazz iránt, és nyitott az ebből származó, sok szempontból merőben új zenei élmény felé. Persze maga Freeman is kicsit kilóg az amerikai mainstreamből: lázadó hajlama gyakran szembevitte a divathullámokkal: amikor latin-őrület volt, ő standardeket adott ki lemezen, vagy jazzrockot és fordítva. Hogy mi izgalmas neki abban, hogy olyanokkal játszik jazzt, akik anyanyelvi szinten értik üzenetét, de közép-európai kulturális beágyazottsággal rendelkeznek, nem nehéz megérteni.

A koncert során javarészt Freeman és nemzedéktársai saját szerzeményeit hallhattuk, egy Thelonious Monk-kompozíciót és egy másik standardet ráadásként. A zenészek közötti összhang és a koncert hangulata is kiválóan alakult, sallangmentes, tiszta játék, finoman cizellált, visszafogott dinamikájú szólóbetétek, egyenletes ív jellemezte az est egészét. Érdekes volt az a pillanat, amikor Freeman hangszeres válaszolgatásokba invitálta Andrást a doboknál: a jazzes hagyományoktól kissé eltérően, a párbaj előrehaladtával folyamatosan felezte a ciklust a szaxofonos, míg a végén szinte hangról hangra feleltek egymásnak, és végül a tempó feloldódásával hangzatos zenei összeborulás következett.

Az Autumn Leaves megformálását a ráadás során kicsit ódivatúnak éreztem – benne volt a kötelező körökben szerzett, csöppnyit fáradt rutin. Ez azonban nem vont le a koncert egészének élvezeti értékéből: ismét a jazz egyik meghatározója lelt egyenrangú partnerekre hazai művészeinkben.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely