Kovalik Balázs Tragédiája

Nehéz fölidézni, mikor kezdte utoljára így új szezonját a Magyar Állami Operaház Budapest. Végre mellszobrot kapott a ház emlékezetes, bár rövid periódusát jegyző Gustav Mahler, a magyar és európai uniós himnusz után az ő II. szimfóniája csendült fel az évadnyitón. Nyolc nappal később pedig premierrel rukkoltak elő, nem is akármilyennel: Boito Mefistofele című darabjával, amely több mint száz éve „láthatatlan” volt Budapesten.

Boito: Mefistofele
szeptember 14., 19., Magyar Állami Operaház Budapest

Egy normális kulturális életet élő országban természetesen e két momentumtól zengtek volna a rádiók, televíziók, újságok, még a közbeszéd is. Budapesten az események súlyához képest csupán szerénynek nevezhető a visszhang. Amiben elsősorban nem az intézmény hibás (része azért van benne), hanem az a szituáció, amely a dalszínház körüli, az emberi és hatalmi játszmákon túl sajnos a politikai befolyás megszerzéséhez kapcsolódó mérkőzésekből adódott. A „meccsek” kerültek a címoldalakra, a teljesítmény helyett.

Mondhatnánk: premier lesz még az évadban, nem kell úgy mellre szívni a dolgot. Csakhogy a Mefistofele bemutatója összefügg azzal a sokéves megkésettséggel, amit egyre kevésbé látszik ledolgozni a teátrum, noha ebben nem csak az intézmény a ludas. Ahogy a Xerxészt az eredetileg kitűzött időpontban, 2003-ban kellett volna megismernie a magyar közönségnek, a Mefistofelének is az előző vagy azt megelőző évadban kellett volna színre kerülnie, hogy a publikum olyan nézői-befogadói kultúrára tehessen szert, amellyel képes feldolgozni és értékének  megfelelően megítélni a nem egy az egyben értelmezhető interpretációkat. Rögös út ez, de Kovalik Balázst, a Mefistofele rendezőjét talán nem ingatja meg.

Bretzs Gábor Mefistofele szerepében Fotó: Éder Vera

Ostobaság és taszító okoskodás között penge vékonyságú a józan szellem mezsgyéje, nehéz fölkapaszkodni rá. A létezés eszmei vezérfonalának kutatása és az élet primer gyönyörűségei között tévelygő emberi lény lehetséges/lehetetlen egyensúlyi helyzete évek óta foglalkoztatja Kovalik Balázst. 1997-ben Szegeden rendezte meg először Boito operáját, rajta kívül ugyan kinek jutott volna eszébe elővenni Magyarországon ezt a darabot?  No, itt az első lehetőség, hogy belekössünk: minek is egy ilyen komplikált, nagy ének- és zenekari apparátust, hatalmas színpadképet igénylő produkciót tető alá hozni? Könnyű a válasz: a Mefistofele zeneileg értékes, és főként kihagyhatatlanul érdekes mű. Noha a lexikon-címszavak úgy aposztrofálják, hogy a szerző az olasz hagyományt a wagneri monumentalitással ötvözte, az előadást látva és hallva, franciás ihletettségű, a magasztost és a bensőségest kiváló dramaturgiával vegyítő operával szembesültünk.

A fausti dilemma folyamatosan kísérti Kovalikot. Most vált világossá, ha nincs a Mefistofele, talán nehezebben interpretálhatta volna a Bayerische Staatsoperben Eötvös darabját, az Ördög tragédiáját (képileg is visszautal erre az állomásra például az átlátszó anyaméhszerű gömbökkel, a bevásárlószatyrokkal). A sajátos jelek, amelyek az alkotót pályáján kísérik, nemcsak neki fontosak, nekünk, nézőknek is, hogy számunkra egyfajta védjegyként jelenjenek meg. Már, ha jól funkcionálnak; a Mefistofelében remekül beválnak. Amint a többi szemkápráztató akció, Kovalik egyik alkotótársa, Antal Csaba színpadképében. Nem túl sok, amit látunk? A játékgépek, a vérszívó csókok és ölelések? Ma a kedvenc pékünk helyén biztosan új játékbarlang nyílik, a tinilányok a metrón nem Mikszáthot olvasnak, hanem csak a vámpíros könyveket falják, a hangsúly a „csak”-on van. Ezek vagyunk mi, kedves nézőtársak, és nem a Bohémélet finoman köhécselő hímzőlányai. Nem túl rokonszenves ez a Mefistofele Bretz Gábor kiváló alakításában? De hát nyájas mosolyú fickók tesznek jelzálogot az otthonunkra, viszik prostituáltnak a lányainkat. Talán erőltetett ez a fajta naturális értelmezés, de Kovalik rendezésében épp az a nagyszerű, hogy lehetővé teszi, érzékenységünk szerint gondoljunk bármit.

Bretz Gábor Mefistofeléje egyébként azért is tűnik kedvesebbnek, mert Fekete Attilából hiányzik a belülről előhívható líra, nem éli, ám becsületesen eljátssza a szerepet, megbirkózik a szólammal. Létay Kiss Gabriella a házban első premierjének – gondolom, nyomasztó – súlyával lépett színre Margeherita–Elena kettős szerepében, amit igényesen, de szolidan formált meg, a napi gyakorlat nyilván kiteljesíti a szólamot és a figurát is. Kovács János karmesterre emberfeletti feladatot rótt a mű és a rendezés, Kovács, mint már annyiszor, biztosan kézben tartotta a zenekart, és Szabó Sipos Máté irányításával magasabb osztályba lépett kórust.

Albert Mária
Gramofon zenekritikai műhely