Bánk bán másképp: félig üres a pohár?

A félig üres vagy félig tele pohár dilemmájával kellett szembesülnie a nézőnek Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóján a Magyar Állami Operaházban, ahol az ősváltozatnak nevezett Bánk bánt adták elő. Sem koncertszerűen, sem félig szcenírozva, hanem valahogy.

Erkel: Bánk bán
Magyar Állami Operaház, november 6., 7.

Nem a megfogalmazás slampos, nincs megfelelő szakkifejezés az előadásra, amelyet két estén két, némileg különböző szereposztásban lehetett hallani. Kivételesen szükséges a produkció hosszas és szomorúan magyar előzményeivel foglalkozni. Tavasszal mutatták be az MTA Zenetudományi Intézetében folyó Erkel-kutatómunka újabb eredményét, a Bátori Mária után a Bánk bán kritikai kiadását. A tekintélyes partitúra megjelenésével nagyjából egy időben kezdett A sevillai borbélyból ismert „rágalomnak árja” felbuzogni a tervezett operaházi  Bánk bán-premierrel kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy a dalszínház egy ismert és megbízható olasz rendező kezébe tette az úgynevezett „ősváltozatot”, aki természetesen megpróbálta volna lehántani azt a fölös fennköltséget, ami évtizedeken keresztül és minden rendezésben megterhelte az alkotást. Az utóbbi időben a Bánk bán XX-XXI. századi ember számára elfogadható színrevitele egyszerűen lehetetlenné vált, csakúgy,  mint a drámáé vagy Az ember tragédiájáé. Hogy Cesare Lievi megoldotta volna ezt a problémát vagy pokolian melléfog, most már nem fogjuk megtudni.

Jelenet az előadásból Fotó: Éder Vera

Az Operaház szeptemberig hivatalban lévő vezetése a Petúr bánok hangjától egyszerűen beijedt, és – reálisnak mutatkozó – pénzügyi okokra hivatkozva sztornírozta a produkciót. A szöveg revideálásával születésnapi koncertelőadást iktattak a műsorrendbe, előző estére pedig egy Erkel-gálát. Az új vezetés törölte a szövegváltoztatást, Egressy Béni eredeti szövege hangzott el – két estén, mert az „esztrádot” (okkal) lefújták. Itt következik a félig telt vagy üres pohár kérdése, mert nem vállalták a valóban koncertszerű koncertelőadást, dobogókkal, estélyi ruhákkal, kottatartó mappákkal és állványokkal a megszokott filharmóniai képben.

Ehelyett a kórus szedett-vedett jelmezben, a férfi szólisták elképesztően vegyesen öltözve, Gertrudis estélyiben, Melinda Lammermoori Lucia ruhájában állt a néhány díszletelemmel és hullákkal berendezett színpadra. Ha puritán – hangsúlyozom, igazi koncertkeretben – hangzik el a Bánk bán, majdnem tele lett volna a pohár, megismeri az ünneplő közönség, mi áll a nyolcszáz oldalas kritikai kiadású partitúrában, amely így, egy az egyben nem színház, viszont rávilágít, mennyire igazságtalanok a Nádasdy–Rékai-verzió ellen kardoskodók vádjai, miszerint ők késsel-ollóval csonkolták meg a darabot. Bebizonyosodott, hogy azok a csodálatos részletek, amelyek ma is „közszájon” forognak, amelyek nagy és szenvedélyes operává teszik a Bánk bánt, mind megmaradtak, csak dramaturgiailag jobb helyen.
 
A lehetetlenséggel határos feladatot kaptak a szereplők, ugyanis a két estére így vagy úgy megtanult változat mellett szériában megy az ismert verzió. Gondoljon bele a néző, hogy két napra elsajátítja a brit balra tarts-ot, majd rutinosan visszazökken a jobboldali közlekedésbe. Az öltözékhez hasonlóan vegyes teljesítményt nyújtottak az előadók. A zenekart határozottan kézben tartó Héja Domonkos sikerrel vezette át a zenekart a „megszokott” és a „más” buktatóin. Pánczél Éva nem tanulta meg az „ős” Gertrudist, ősiek és biztosak csak a manírjai voltak. Kertesi Ingrid a hangjának jobban megfelelő második és harmadik felvonásban hiteles és éteri szépségű Melindát játszott. Bándi János előadásában ott rejtőzik egy igaz és modern Bánk-alakítás. Perencz Béla az est legszebb pillanatait adta Tiborc szólamában.

Albert Mária
Gramofon