„Volt, de leesett”- védekezett Gergényi Péter Budapest rendőrfőkapitánya, amikor számonkérték rajta, miért nem viseltek azonosító számokat az október 23-iki rohamrendőrök. Pedig biztosan visszatartották volna magukat, nem rugdossák a megbilincselteket, ha az egyenruhájukon viselt, nagyméretű számot a szemtanúk (vagy az áldozatok) leolvashatták volna. Ugyanígy, kétszer meggondolták volna a randalírozók, hogy köveket dobáljanak, közvagyont rongáljanak, ha kötelezően kellett volna viselniük valamilyen tüntetőt azonosító számot - figyelembe véve az adatvédelmi szempontokat is.

                              

© Túry Gergely
Járműlopás ide, műtárgyron-gálás oda, az a T-34-es jelenet azért szép volt, főleg, hogy senki sem sérült meg közben, és hogy az egész világ rajtunk kacagott. Végre Magyarország is előállt valami kreatív innovációval. Mint 37 évvel ezelőtt harcjárműszerelésre kiképzett gépészmérnök hallgató, külön értékelem   a cselekedetet, hiszen a hírek szerint a gép „pöcc're” indult. Az én időmben riadó esetén a  járműállománynak legalább a   felét képtelenség volt megmozdítani. Na igen, de akkor még Czinege elvtárs volt a miniszter...

Már látom lelki szemeimmel, amint a vidéki polgármesterek gyanakodva méregetik hajdan volt katonai repterek környékén a betontalapzatokon nyugvó MIG-15-ösöket. Mert most már csak ez következhet, egy MIG meglovasítása, hogy azután annak, aki a gépen fölé száll, csak térkép (legyen) e táj... Onnan fentről talán azt is lehetne látni, hogy mi is van most Pesten: utcai zavargás vandál rendbontókkal, avagy éppen forradalom. Tudniillik ez mindig csak utólag derül ki, amennyiben ha nem is győzött, de minimum fölénybe kerül egy-egy megmozdulás - legalább néhány, de mondjuk éppen 133, vagy netán több napra. Mert azt ma már pontosan tudjuk, hogy anno 1917-ben nem ám Lenin és csapata győzött, hanem inkább Cár Atyuska és bornírt környezete vesztett. Ezt kéne észbe vésnie minden mai elemzőnek.

Először is ott vannak az erőszak megszállottjai, akiknek próbálkozásai megannyiszor kudarcra ítéltetnek, hacsak nincs mögöttük a tétlen, esetleg hellyel-közzel részt vevő, ámde alapvetően jámbor, végső elkeseredésében az utcát választó tömeg. Ők csak láncukat veszíthetik. Az utcai balhék egykor felkent ideológusai ezt hívták forradalmai helyzetnek, s tudták jól, hiába megannyi aranyszájú agitátor, a bárány lelkű tömeget csak saját kilátástalansága, netán végső felháborodása képes kicsábítani akla melegéből.

 Ami a konkrét történéseket illeti, azon kár csodálkozni. Földön fekvőt rugdosnak símaszkos, sisakos rendőrök, autókat, kukákat gyújtogatnak, kirakatokat zúznak be csuklyás, kendővel eltakart arcú figurák? Ezeken nem álmélkodni kell, hanem elkapni őket, hiszen mindkét oldalt valójában ugyanaz az indulat hajtja, az állatias erőszak. Minkét típus az erő(szak) bűvöletében él, ugyanolyan edzőtermeket látogat, hasonlóan fegyver- és egyenruha mániás, s frizurájuk mintája ugyanaz a biliárdgolyó, hogy csak a külsőségeknél maradjunk. Őket kell finomabb-durvább eszközökkel kordában tartanunk.

 A legreményteljesebb módszer, ami régen kiállta az idők próbáját, az azonnali és szigorú számonkérés. Ehhez pedig azonosítani kell a delikvenseket, ami a jelenlegi maszkos, álarcos felszerelésükben alig lehetséges. Jóllehet állítólag már kötelezve vannak rá, mégsem viselnek a törvényesség őrei jól kivehető (!) azonosító   számot, és ugyanez valamilyen formában talán a másik féltől is megkövetelhető lenne. Mi lenne, ha minden tüntetőnek névvel, címmel kellene regisztráltatnia magát a szervezőknél, amiért cserébe kapnának egy jókora startszámfélét? Amelyik résztvevőn pedig nem volna szám, azt azonnal ki lehetne emelni, mint feltételezhetően rosszban sántikálót. Attól fogva pedig a demonstrációkat könnyen össze lehetne téveszteni a népszerű 'ipi-apacs, te vagy a fogó' játékkal, nevén lehetne nevezni az éppen aktuális hunyót.