Hogyan viszonyuljanak a „közép” pártjai a szélsőjobboldalhoz? - a kérdés nem csak a magyar közvéleményt foglalkoztatja. A Political Capital elemzése három olyan országot tekint át, ahol a szélsőjobb a közelmúltban komoly politikaformáló erővé vált: Franciaországot, Görögországot és Hollandiát.

„A technokrácia és a populizmus tükörképek: az egyik menedzseri, a másik karizmatikus, az egyik a kis változásokban hisz, a másik grandiózus retorikával vonzza magához a követőit; az egyik a problémamegoldásról szól, a másik az identitáspolitikáról.” Mark Leonard brit külpolitikai elemző jellemezte így a kibékíthetetlen ellentétet az Európai Unió (EU) és az euroszkeptikus populista jobboldali erők között. A két fél háborújában, úgy tűnik, egyre több csatát veszít a technokrácia, hiszen az EU több országában növekszik azoknak a pártoknak a szerepe, amelyek a bevándorlásellenesség (vagy romaellenesség), a politikusellenesség és az unióellenesség eszköztárával képesek maguknak támogatást szerezni, vagy akár a kormányzásra is hatást gyakorolni.

E pártok az ideológiájukat tekintve hatalmas eltéréseket mutatnak. A spektrum a vasárnapi görög választáson 7 százalékot szerzett, nyíltan neonáci Arany Hajnaltól (Hriszi Avgi) a sok szempontból kifejezetten liberális, a holland kormányt a közelmúltban megbuktató Geert Wilders-féle Szabadságpártig terjed. A francia elnökválasztáson minden idők legjobb eredményét produkáló Nemzeti Front eszméinek alakulása ugyancsak érdekes. Az egykor Hitlerrel együttműködő Vichy-kormány szimpatizánsait tömörítő, holokauszttagadó, antiszemita, Jean Marie Le Pen vezette párt Le Pen lányának elnöksége alatt egyre inkább modern, radikális jobboldali, bevándorlásellenes szervezetté vált, amely mostani kampányában már igyekezett megszólítani a zsidó identitású szavazókat is, és – legalábbis szóban – a modernitás egyes értékeit (így a feminizmust, a szólásszabadságot) „védi” a bevándorlóktól. Két vonás mindenképpen közös a szélsőjobbos politikai erőkben: szorgalmazzák a kilépést az unióból és az euró helyett a nemzeti valuta visszavezetését, illetve radikálisan szigorítanák a bevándorlási szabályokat.

A Francia Nemzeti Front nagygyűlésén
©

Az elmúlt két évtizedben számos példa volt Európa-szerte (így Olaszországban, Dániában, Lengyelországban, Szlovákiában), hogy szélsőjobboldali politikai erők támogatást nyújtottak kormányoknak. Az utóbbi években az egyik legnagyobb figyelmet Wilders Szabadságpártja kapta, mely az erősödő unió- és (leginkább a muszlimokat megcélzó) bevándorlásellenes közhangulatnak köszönhetően 2010-ben 16 százalékot szerzett Hollandiában, majd másfél éven keresztül volt a jobbközép Rutte-kormány külső támogatója. A másfél éves jobboldali kényszerkoalícióban több intézkedés elfogadtatásában (például a bevándorlási szabályok szigorításában, a burka viselésének tilalmában) is jelentős szerepe volt Wilders pártjának, amely az érkező kelet-európaiak ellen is kampányolt. Sürgette Bulgária és Románia kizárását az unióból, és olyan honlapot hozott létre, amelyen a kelet-európai bevándorlók által elkövetett bűncselekmények miatti panaszokat gyűjtötte.

A töréspontnak az EU-hoz fűződő viszony bizonyult: 2011 novemberében a gulden visszavezetésének szükségességéről szóló szabadságpárti javaslatot a kormány elutasította, majd Wilders (hogy a saját táborában nagy számban előforduló nyugdíjasoknak kedvezzen) idén áprilisban azért utasította el a kormány unió által is szorgalmazott takarékossági tervét, mert az „túl sokat von el az idősektől”. A holland kormány sorsa megmutatta, hogy gazdasági válság idején milyen törékeny támasz lehet egy jobboldali populista párt.

A megszorítások elleni tiltakozás vezetett a görög szélsőjobboldali párt, a Laosz (Ortodox Népi Riadó) kormányból való kiugrásához is 2012 februárjában, ami ugyanakkor nem járt együtt a kényelmes többségű nagykoalíció bukásával. A korábban a görög katonai junta iránti nosztalgiájáról ismert, de az utóbbi években, a hatalomhoz közelebb kerülve, egyre mérsékeltebbé vált Laoszt felmorzsolta a rövid ideig (számukra mindössze 3 hónapig) tartó kormányzati kaland, és egy tizeddel a parlamenti küszöb alatt, 2,9 százalékkal kiesett a parlamentből. Helyét az egyre inkább radikalizálódó görög társadalomban jóval szélsőségesebb alakulat vette át: a politikusok tettleges megbüntetését is ígérő, horogkeresztre emlékeztető emblémát viselő Hriszi Avgi. A párt görög parlamentbe kerülése után elmondható, hogy már nem a Jobbik az uniós országok parlamentjeiben helyet foglaló legszélsőségesebb jobboldali tömörülés.

A görög (és uniós) politikai stabilitást általánosságban is aláássa, hogy – a Political Capital szélsőjobboldali igényt mérő Derex-indexének adatai alapján – soha nem látott magasságba emelkedett Görögországban a rendszerellenesség és az előítéletesség, ami nemcsak a „szimmetrikus radikalizálódásban”, azaz a párhuzamosan és a középen lévő erők rovására megerősödő neofasiszta és kommunista erők előretörésében nyilvánult meg, de az erre a közhangulatra rájátszani próbáló középpártok politikájában is. A középjobb Új Demokrácia vezetője, Antonisz Szamarasz például az általános európai recept szerint fő kampánytémájává tette a bevándorlás szigorítását.

Franciaországban hasonló módszerrel (és hasonlóan sikertelenül) próbálkozott Nicolas Sarkozy is, akinek 2007-es, az öregedő Jean Marie Le Pennel szemben még sikeres stratégiája – hogy rendpárti és nemzeti jelszavakkal magához csábítsa a szélsőjobboldal szavazóit – 2012-ben kudarcot vallott. Az EU-ból való kilépést sürgető Wildersre pozitív példaként hivatkozó Marine Le Pen nem volt ugyan versenyben az elnökválasztás második fordulójában, de egyesek szerint mégis ő tekinthető a választás valódi győztesének. A televíziós vitában például Sarkozy több esetben is a Le Pen lány bevándorlás- és muszlimellenes érveivel próbált fogást találni szocialista ellenfelén – melyekkel Francois Hollande sem mert szembeszállni. Sőt a vita hevében Hollande megígérte, hogy a burkatilalmat nem fogja megszüntetni, és büszkélkedett azzal, hogy már Sarkozy előtt is szorgalmazta a fejkendőviselés tilalmát az iskolákban. Hangsúlyozta, hogy az ő elnöksége alatt egyetlen falatnyi muszlim rituális eljárással készült „halal” húst sem lehet majd kapni az iskolai büfékben – ezzel reagált Le Pen képtelen állítására, hogy Párizsban és környékén számos helyen a vásárlók tudta nélkül ilyen hús kerül a boltokba és az éttermek asztalaira. A végül múlt vasárnap elnökké választott szocialista párti Hollande tehát – aki az uniós intézmények kritikájában sokat merített Le Pentől – bevándorlásellenességben Sarkozyt a „saját térfelén” igyekezett megverni.

Jól mutatják e példák, hogy az Európában a második világháború után sok országban kiépített szélsőjobboldallal szembeni „egészségügyi kordon” („cordon sanitaire”) napjainkra szinte teljesen leomlott. Az erősödő idegenellenességgel és unióellenességgel jellemezhető országokban egyre gyakoribb, hogy kormánykoalíciók külső vagy belső támogatóként a radikális jobboldal erőit is bevonják, vagy éppen abbéli igyekezetükben, hogy a szavazóikat „elhalásszák”, magukévá teszik a szélsőjobboldal jellegzetes témáit és beszédmódját. Ezt – Nyugaton legalábbis – több tényező segítette: a radikális jobboldali nézetek mérséklődése és az egyre egyértelműbb elhatárolódás a fasiszta múlttól, továbbá a nemzeti identitást „fenyegető” EU-val szembeni elégedetlenség, illetve a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak erősödése.

Fontos azonban látni, hogy bár ez a leglátványosabb trend, a legnagyobb politikai jelentősége nem a radikális jobboldali pártok felemelkedésének van. Sokkal inkább annak a folyamatnak, ahogy az erősödő kisebbség-, politika- és unióellenes közhangulatot a mérsékelt politikai erők igyekeznek meglovagolni saját pozíciójuk védelmében. Egyelőre alaptalan Európában újabb, a harmincas évekéhez hasonló fasizálódási hullámot vízionálni, Nyugat-Európa radikális jobboldali pártjai nagyon távol kerültek a fasizmus hagyományától. Figyelemre méltó ugyanakkor Kelet- és Dél-Európa eltérő példája: a válsággal leginkább sújtott Görögország az első olyan állam az unió történetében, ahol egyértelműen és tisztán neonáci erő került be az ország parlamentjébe.

KREKÓ PÉTER, MOLNÁR CSABA, ZÁGONI-BOGSCH ANDRÁS