Termékeny szépíróból a világ egyik legnagyobb hatású vallástudósa lett a száz éve született s ellentmondásoktól sem mentes életű Mircea Eliade, aki - önjellemzése szerint - mindvégig a "vallási lényeget" kutatta.

Kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat. Megengedhetjük-e, hogy a román nép olyan szomorú véget érjen, olyan módon hulljon szét, aminőt nem ismert még a történelem, hogy nyomor és vérbaj roncsolja, zsidók és idegenek özönöljék el? - írta 1937 decemberében Miért hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában? című cikkében a román Mircea Eliade. A fenti sorok azért is zavarba ejtőek, mivel szerzőjüket hetven évvel később, születésének 100. évfordulóján az egyetemes vallástudomány egyik legnagyobb alakjaként ünnepli a világ, könyveit Hollywoodban filmesítik meg, s szülőhazájában néhány hónapja egy beszavazásos tévéműsorban minden idők hetedik legnépszerűbb román személyiségének választották.

Az 1907. március 13-án született Mircea első írását Hogyan találtam meg a bölcsek kövét? címmel 14 évesen publikálta, s 1925 tavaszán, 18 évesen már a századik cikke jelent meg. A Bukarestben és Kalkuttában filozófiát és néprajzot tanult fiatalember az 1930-as évekre nemcsak felkapott író lett Romániában, de a bukaresti egyetem egyik legnépszerűbb oktatója is. Előadásait látogatni - részben egy pornográfnak minősített és betiltott elbeszélése, főleg azonban sajátosan zaklatott előadásmódja miatt - nemcsak a diákok között számított sikknek, hanem a társasági élet köreiben is. Önéletrajzában beszámolt róla, hogy egyszer, amikor a hozzá hasonlóan Nyugaton híressé vált Emil Cioran filozófus megjelent az egyik - alkalmasint ókori indiai filozófiai tárgyú - előadásán, "kijelentette, hogy olyan szenvedélyesen és ritmikusan beszéltem, hogy ha az előadás tíz perccel tovább tartott volna, valósággal fölrobbant volna, vagy talán ott helyben öngyilkosságot követett volna el".

A második világháborút követően a nyugati emigrációban összehasonlító vallástudománnyal foglalkozó Eliade - sokak szerint - új témájának legnagyobb hatású 20. századi képviselője lett. Hatását mutatja, hogy míg 1957-ben az Egyesült Államokban még csupán három vallástörténeti tanszék működött, tíz évvel később több mint harminc, s ezek felében Eliade-tanítványok oktattak. De munkássága kapcsán kiemelik a Chicagóban az ő főszerkesztésével készített, 16 kötetes, megkerülhetetlennek mondott vallási nagyenciklopédiát is.

Az ausztrál bennszülöttek hiedelmeitől a jógán és a samanizmuson át a középkori eretnekmozgalmakig és az iszlám irányzataiig számtalan vallást megvizsgálva mindvégig arra kereste a választ: mi az, ami az egymástól akár homlokegyenest különböző vallásokban közös? A kérdésfeltevés csak részben volt újszerű, hiszen egyik előfutára, Rudolf Otto keresztény német teológus A szent című, 1917-ben megjelent művében a vallások közös vonásának azt vélte, hogy rendező elvük az irracionalitás, amit mysterium tremendumnak (borzasztó titoknak) nevezett. Eliade érdeme - ismerik ma el széles körben -, hogy ezen túllépve rámutatott: a vallások közös lényege, hogy bennük a "szent" elkülönül a "profántól", illetve megteremtik a kettő közti összeköttetést. De a vallástudomány berkeiben szintén nagy jelentőségűnek mondják, hogy az ember számára megnyilatkozó szentséget - amit pőrén a profán ellentéteként definiált - hierophaniának nevezte (a görög hierosz: szent, illetve phainomai: megmutatkozni szavakból). Szemben a már az ókeresztény írók által is használt theophania (az Isten megnyilatkozása) kifejezéssel ugyanis ez valóban átfogó fogalom, amely nemcsak az (egy)istenhívő vallások esetében érvényes. Eliade értelmezésében a legmagasabb rendű hierophania a keresztények számára Isten Jézus Krisztusban való megtestesülése.

A vallások eredete kapcsán egyébként Eliade fontosnak tartotta elkülöníteni az emberiség - általa hol archaikusnak, hol mitikusnak, hol egyszerűen premodernnek nevezett - ősállapotát a modern koritól. Előbbiben szigorú értelemben még nem is volt vallás, az egész természet kozmikus szentségként nyilvánult meg az ember számára, aki a mítoszokon keresztül érintkezett a szentséggel. Az archaikus ember - írta Az örök visszatérés mítosza című, 1949-es könyvében - az istenek, a hősök és az ősök tetteit utánozza. A sabbatot csakis azért ülik meg a zsidók, mert a hetedik napon Isten is megpihent, egy új ország felfedezése vagy egy város alapítása a teremtésnek, a káoszból kozmosszá alakulásnak volt az imitációja, a középkori katedrálisokat a mennyei Jeruzsálem mintájára emelték.

A vallás azóta vallás, amióta a - görög filozófiával kezdődő, ám helyenként máig kialakulatlan - modern társadalomban a racionálisan gondolkodó és a történelem borzalmait megtapasztaló ember "kizuhant" a szentségből, ám nosztalgikusan vágyik vissza a "paradicsomi állapotba". A román tudós szerint a vallásban, a templom szent terében, az istentisztelet szent idejében keresi a modern ember azt, ami az életéből elveszett.

Bírálói ugyanakkor - köztük például Kelly L. Ross vallástörténész, Eliade egykori tanítványa - szemére vetik, hogy Ottóval ellentétben nem foglalkozott eleget a vallások egy nagyon is racionális aspektusával: hogy milyen az erkölcsi értékrendjük. Otto a keresztény szeretetvallást etikailag a többi vallásnál fejlettebbnek tekintette, Eliade viszont sajnálatos módon nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak - így Ross -, hogy a vallások között sokszor az erkölcsi különbségek fontosabbak minden szentségmegtapasztalásnál.

Az ortodox keresztény kultúrában nevelkedett Eliade egyébként a maga vallástudósi attitűdjét inkább filozófiainak, semmint vallásinak tekintette. Munkájához roppant anyagot tekintett át, igaz, talán túl sokat is ahhoz, hogy mindezt - kevés kivételtől, például szanszkrit írásoktól eltekintve - eredeti források alapján tegye. Olyannyira, hogy Edmund Leach brit antropológus ezért - némi iróniával - szobatudósnak nevezte, aki rövid indiai tartózkodásán kívül nem végzett terepmunkát. Saját teljesítményével Eliade maga sem volt elégedett, mégis ez tette lehetővé, hogy a vallás szinte minden formájával megismerkedjen, s ennek alapján megállapítsa: "Gyökereink itt, Európában is sokkal mélyebbre nyúlnak, mint eddig feltételeztük, mélyebbre, mint a görög-római vagy akár a mediterrán kultúrák, mélyebbre, mint az ókori Közel-Kelet világa is. És ezek a gyökerek nemcsak Európa alapvető egységét tárják föl számunkra, de az egész oikumenét is, amely Portugáliától Kínáig, Skandináviától Srí Lankáig húzódik."

GERLÓCZY FERENC

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Szellem

Egy profán epizód

2001-ben jelent meg Romániában a Dacia kiadónál - Mircea Handoca irodalomtörténész szerkesztésében - a "Vasgárdista"...