Termékeny szépíróból a világ egyik legnagyobb hatású vallástudósa lett a száz éve született s ellentmondásoktól sem mentes életű Mircea Eliade, aki - önjellemzése szerint - mindvégig a "vallási lényeget" kutatta.

Kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat. Megengedhetjük-e, hogy a román nép olyan szomorú véget érjen, olyan módon hulljon szét, aminőt nem ismert még a történelem, hogy nyomor és vérbaj roncsolja, zsidók és idegenek özönöljék el? - írta 1937 decemberében Miért hiszek a vasgárdista mozgalom diadalában? című cikkében a román Mircea Eliade. A fenti sorok azért is zavarba ejtőek, mivel szerzőjüket hetven évvel később, születésének 100. évfordulóján az egyetemes vallástudomány egyik legnagyobb alakjaként ünnepli a világ, könyveit Hollywoodban filmesítik meg, s szülőhazájában néhány hónapja egy beszavazásos tévéműsorban minden idők hetedik legnépszerűbb román személyiségének választották.

Az 1907. március 13-án született Mircea első írását Hogyan találtam meg a bölcsek kövét? címmel 14 évesen publikálta, s 1925 tavaszán, 18 évesen már a századik cikke jelent meg. A Bukarestben és Kalkuttában filozófiát és néprajzot tanult fiatalember az 1930-as évekre nemcsak felkapott író lett Romániában, de a bukaresti egyetem egyik legnépszerűbb oktatója is. Előadásait látogatni - részben egy pornográfnak minősített és betiltott elbeszélése, főleg azonban sajátosan zaklatott előadásmódja miatt - nemcsak a diákok között számított sikknek, hanem a társasági élet köreiben is. Önéletrajzában beszámolt róla, hogy egyszer, amikor a hozzá hasonlóan Nyugaton híressé vált Emil Cioran filozófus megjelent az egyik - alkalmasint ókori indiai filozófiai tárgyú - előadásán, "kijelentette, hogy olyan szenvedélyesen és ritmikusan beszéltem, hogy ha az előadás tíz perccel tovább tartott volna, valósággal fölrobbant volna, vagy talán ott helyben öngyilkosságot követett volna el".

A második világháborút követően a nyugati emigrációban összehasonlító vallástudománnyal foglalkozó Eliade - sokak szerint - új témájának legnagyobb hatású 20. századi képviselője lett. Hatását mutatja, hogy míg 1957-ben az Egyesült Államokban még csupán három vallástörténeti tanszék működött, tíz évvel később több mint harminc, s ezek felében Eliade-tanítványok oktattak. De munkássága kapcsán kiemelik a Chicagóban az ő főszerkesztésével készített, 16 kötetes, megkerülhetetlennek mondott vallási nagyenciklopédiát is.

Az ausztrál bennszülöttek hiedelmeitől a jógán és a samanizmuson át a középkori eretnekmozgalmakig és az iszlám irányzataiig számtalan vallást megvizsgálva mindvégig arra kereste a választ: mi az, ami az egymástól akár homlokegyenest különböző vallásokban közös? A kérdésfeltevés csak részben volt újszerű, hiszen egyik előfutára, Rudolf Otto keresztény német teológus A szent című, 1917-ben megjelent művében a vallások közös vonásának azt vélte, hogy rendező elvük az irracionalitás, amit mysterium tremendumnak (borzasztó titoknak) nevezett. Eliade érdeme - ismerik ma el széles körben -, hogy ezen túllépve rámutatott: a vallások közös lényege, hogy bennük a "szent" elkülönül a "profántól", illetve megteremtik a kettő közti összeköttetést. De a vallástudomány berkeiben szintén nagy jelentőségűnek mondják, hogy az ember számára megnyilatkozó szentséget - amit pőrén a profán ellentéteként definiált - hierophaniának nevezte (a görög hierosz: szent, illetve phainomai: megmutatkozni szavakból). Szemben a már az ókeresztény írók által is használt theophania (az Isten megnyilatkozása) kifejezéssel ugyanis ez valóban átfogó fogalom, amely nemcsak az (egy)istenhívő vallások esetében érvényes. Eliade értelmezésében a legmagasabb rendű hierophania a keresztények számára Isten Jézus Krisztusban való megtestesülése.

A vallások eredete kapcsán egyébként Eliade fontosnak tartotta elkülöníteni az emberiség - általa hol archaikusnak, hol mitikusnak, hol egyszerűen premodernnek nevezett - ősállapotát a modern koritól. Előbbiben szigorú értelemben még nem is volt vallás, az egész természet kozmikus szentségként nyilvánult meg az ember számára, aki a mítoszokon keresztül érintkezett a szentséggel. Az archaikus ember - írta Az örök visszatérés mítosza című, 1949-es könyvében - az istenek, a hősök és az ősök tetteit utánozza. A sabbatot csakis azért ülik meg a zsidók, mert a hetedik napon Isten is megpihent, egy új ország felfedezése vagy egy város alapítása a teremtésnek, a káoszból kozmosszá alakulásnak volt az imitációja, a középkori katedrálisokat a mennyei Jeruzsálem mintájára emelték.

A vallás azóta vallás, amióta a - görög filozófiával kezdődő, ám helyenként máig kialakulatlan - modern társadalomban a racionálisan gondolkodó és a történelem borzalmait megtapasztaló ember "kizuhant" a szentségből, ám nosztalgikusan vágyik vissza a "paradicsomi állapotba". A román tudós szerint a vallásban, a templom szent terében, az istentisztelet szent idejében keresi a modern ember azt, ami az életéből elveszett.

Bírálói ugyanakkor - köztük például Kelly L. Ross vallástörténész, Eliade egykori tanítványa - szemére vetik, hogy Ottóval ellentétben nem foglalkozott eleget a vallások egy nagyon is racionális aspektusával: hogy milyen az erkölcsi értékrendjük. Otto a keresztény szeretetvallást etikailag a többi vallásnál fejlettebbnek tekintette, Eliade viszont sajnálatos módon nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak - így Ross -, hogy a vallások között sokszor az erkölcsi különbségek fontosabbak minden szentségmegtapasztalásnál.

Az ortodox keresztény kultúrában nevelkedett Eliade egyébként a maga vallástudósi attitűdjét inkább filozófiainak, semmint vallásinak tekintette. Munkájához roppant anyagot tekintett át, igaz, talán túl sokat is ahhoz, hogy mindezt - kevés kivételtől, például szanszkrit írásoktól eltekintve - eredeti források alapján tegye. Olyannyira, hogy Edmund Leach brit antropológus ezért - némi iróniával - szobatudósnak nevezte, aki rövid indiai tartózkodásán kívül nem végzett terepmunkát. Saját teljesítményével Eliade maga sem volt elégedett, mégis ez tette lehetővé, hogy a vallás szinte minden formájával megismerkedjen, s ennek alapján megállapítsa: "Gyökereink itt, Európában is sokkal mélyebbre nyúlnak, mint eddig feltételeztük, mélyebbre, mint a görög-római vagy akár a mediterrán kultúrák, mélyebbre, mint az ókori Közel-Kelet világa is. És ezek a gyökerek nemcsak Európa alapvető egységét tárják föl számunkra, de az egész oikumenét is, amely Portugáliától Kínáig, Skandináviától Srí Lankáig húzódik."

GERLÓCZY FERENC

Szellem

Egy profán epizód

2001-ben jelent meg Romániában a Dacia kiadónál - Mircea Handoca irodalomtörténész szerkesztésében - a "Vasgárdista"...