A legnagyobb svéd író és pszichológus - mondják a július végén elhunyt Ingmar Bergmanról, aki lelki gyötrelmeire nem pszichiátereknél, hanem saját filmjei által találta meg a hatékony terápiát.

Az önmagát az első számú Bergman-rajongónak tekintő, évtizedeket díványon töltő, az analitikus és a páciens párbeszédeit számtalanszor filmre vivő Woody Allennel szemben Ingmar Bergman - Allen szerint "a legnagyobb filmrendező a felvevőgép feltalálása óta" - mindössze három hónapig járt pszichoanalízisbe. Történt mindez 1965-ben, amikor súlyos neurotikus tünetekkel kórházba került, egyebek között képtelen volt írni és beszélni. Ám nem igazán hitt a hagyományos pszichoterápiában, amelynek művelői szerinte a páciensek gyógykezelése ürügyén csupán saját sebeikre keresnek gyógyírt. Néhány hónappal később, 1966-ban aztán elkészítette Persona című filmjét a lelki okokból beszédképtelen színésznőről és ápolónőjéről (Bibi Anderssonnal és a színésznőt alakító, nála akkor debütáló Liv Ulmann-nal a főszerepben), s ettől kezdve tudatosan a filmezést - emlékeinek, álmainak filmre vitelét - tekintette önnön terápiájának.

Bergman igen sok gyermekkori álmára és traumájára emlékezett - saját feljegyzései szerint még egyéves korából is -, ezek jó részét celluloidon is megörökítette, illetve megírta könyveiben. Élete fő kérdésére - miért nem tud eléggé hinni és szeretni - a választ abban találta meg, hogy anyja és zord lutheránus lelkész apja nem szerették őt, mivel már egymást sem szerették. Visszaemlékezéseiben kendőzetlenül írja le, hogy amikor megszületett a kishúga, bátyjával - akivel egyébként folytonosan harcban álltak - közös féltékenységükben tervet szőttek "az undorító féreg meggyilkolására". A szerencsére kudarccal végződött fojtogatási kísérlet pillanatában a 4 éves Ingmar először heves gyönyört érzett, majd nyomban iszonyatot.

Az őt veréssel nevelő apjára 19 éves korában először és utoljára visszaütő Ingmar azon melegében meg is szökött a szülői házból. A háta mögött hagyott fullasztó légkör számos filmjében előbukkan, csakúgy, mint első külföldi nyaralása, amelyet cseregyerekként Németországban töltött 1934-ben. Az akkor 16 éves svéd kamasz - az őt befogadó család befolyására is - szimpatizált Hitlerrel, és büszke karlendítéssel köszönt ismerőseinek. E felületes lelkesedése néhány év alatt elmúlt. Bátyja azonban (aki megvetette mindazt, amit ő fontosnak tartott: a művészetet, a pszichoanalitikus gondolkodást, a vallást és a lelki dolgokat) 1933-ban a svéd nemzetiszocialista párt megalapításában is részt vett, s lelkész apjuk is a svéd nemzetiszocialistákra szavazott. A nácizmussal kapcsolatos emlékeit foglalta össze 1963-as, A csend című filmjében. Ám korántsem egy az egyben, hiszen filmjének helyszíne egy háborúra készülő idegen város, ahol érthetetlen nyelven beszélnek. Később - mint többször nyilatkozta - megbánta, hogy az 1977-es, hasonló témájú, Kígyótojás című opusának történetét az 1920-as évek Berlinjébe helyezte, nem pedig egy ugyancsak elvont s így a saját emlékeinek jobban megfelelő színhelyre. Ahogyan az 1982-ben készült, bevallottan önéletrajzi Fanny és Alexander sem "valóságos" helyen, hanem egy képzeletbeli svéd kisvárosban játszódik.

A sok elfojtás komolyabban 1955-ben betegítette meg először: az akkoriban már ünnepelt színházi rendezőként dolgozó Bergman súlyos hasi tünetekkel került Stockholmban kórházba. Rákra gyanakodtak, ám az alapos vizsgálatok kiderítették, tünetei lelki eredetűek. Mindezt még szinte ösztönösen "filmezte ki magából", amikor 1957-ben elkészült, A nap vége című filmjének öreg orvosprofesszorában, Isak Borgban külsőleg az apját, valójában azonban saját magát mintázta meg. A névválasztás - vallotta meg később - nem volt véletlen: az "is" svédül jeget, a "borg" hegyet jelent; vagyis apját, illetve önmagát voltaképpen jéghegynek nevezte. Visszatekintve Bergman igen elégedett volt ezzel a filmjével: először sikerült a skandináv "jéghegy" és az alatta feszülő forró vágyak, érzelmes emlékek, szeretetéhség, illetve szenvedélyek között a film eszközeivel megteremtenie az átjárást - amely később, a Persona című filmjétől kezdve vált igazán tudatos alkotói módszerré.

"A film, ha nem dokumentum, álom" - írta Laterna Magica című önéletrajzi könyvében. Noha Bergman dokumentumfilmeket is forgatott (például annak a balti-tengeri Farö szigetnek a lakóiról, amelyre a Tükör által homályosan című, 1961-es filmjének helyszínét keresve bukkant rá, ahol jó néhány filmje játszódik, ahol 1966-ban házat épített, s ahol meghalt), filmjei többsége valóban álmokkal van tele. És olyan jelenetekkel, amelyekről bajos eldönteni, álom-e, avagy valóság. "Nehéz volt megkülönböztetni képzeletem szüleményeit attól, amit valóságosnak tartottam - írja idézett könyvében. - Ott voltak például a szellemek és kísértetek. Velük mit kezdjek? És a mesékkel? És mi történt valójában Ábrahámmal és Izsákkal? Ábrahám tényleg el akarta vágni a fia nyakát? Feldúltan néztem a jelenetet Doré metszetén, azonosítottam magam Izsákkal, és így már valóságos volt: apa el akarja vágni Ingmar nyakát."

Igazi pszichodráma Bergman filmjeinek egy része, ahol tragikus találkozások és párbeszédek hántják le a szereplők szerepmaszkjait (jungiánus pszichológiai műszóval personáit), hozzák felszínre elfedett gyermekkori emlékeiket, elfojtott vágyaikat. "A film - Bergman paradox megfogalmazása szerint - valójában nem is vizuális műfaj", hanem sokkal inkább az érzések és más tudattalan lelki tartalmak megjelenítésének a műfaja. Miközben - vélte a svéd filmrendező több művét is elemző, 1986-ban elhunyt Mérei Ferenc pszichológus - "a film képsora mintha egybefolyna képzetáramlásunkkal. Mintha a film folytatná fantáziánkat, vagy mintha mi folytatnánk képzeletben a film történetét." A már említett Persona című filmben például a néző képzeletére bízza a rendező, hogy a szótlan színésznő tényleg belép-e az ápolónő hálószobájába, vagy csak egy "álomszínésznő", egy lehetőségpersona lép be az ajtón: a filmben ugyanis Liv Ulmann két ajtón és kétszer megy be a szobába.

Bergmant több mint félszáz - felerészben Magyarországon is bemutatott - játékfilmjében a leginkább azt kutatta: meghallgathatja-e Isten az embert, ha az egyik ember nem hallgatja meg a másikat? Hihetünk-e egy papnak, aki maga sem hisz? Vagy egy lélekorvosnak, aki magát sem képes meggyógyítani? "Isten csendje", egyszersmind az emberek egymástól való elidegenedettsége (szeretetlensége, hitetlensége, bizalmatlansága, szorongása) Bergman filmjei szerint egy módon győzhető le: ha az egyik ember nyíltan és bizalommal a másik ember felé fordul. Ez nemcsak Bergman filmes öngyógyításában, hanem a hétköznapi pszichoterápiás gyakorlatban is így működik - mondja Stark András pécsi pszichiáter, aki a svéd rendező munkásságát lélekorvosi tananyagnak is tekinti: Bergman-szemináriumokat tart pszichiátriai doktori vizsgára készülő tanítványainak. Stark szerint minden terápiás képességnek az az előfeltétele, hogy "készek és képesek legyünk az önátadásra. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a szüleinkkel vívott küzdelmeink feszültség- és konfliktusteli élményeit, ahogy Bergman filmjeiben is, »békévé oldja az emlékezés«." Valahogy úgy, ahogyan A nap vége című fim utolsó jelenetében történik: Isak Borg - vagyis Bergman - egyszer csak megpillantja a szüleit, akik mosolyogva integetnek neki.

GERLÓCZY FERENC

Szellem

Egyoldalú vélemény

Két remekművet csinált, a többi szóra sem érdemes: a Nagyítást, amelyet sokszor láttam, és Az éjszakát, amely szintén...