Hivatali nemtörődömségen is múlt, hogy egy 1945-ben a szovjetek által elrabolt remekmű - bár az elmúlt években többször is esély nyílt rá - nem került vissza Magyarországra.

Az ezredforduló óta kétszer is karnyújtásnyira volt a Szépművészeti Múzeumtól a modern realizmus és naturalizmus megteremtőjeként számon tartott Gustave Courbet festménye, a fehér harisnyában pihenő nő aktképe (eredeti címe: Femme nue couchée). A remekmű (nyitóképünkön) mégsem került Budapestre, holott legutóbb 1942-ben báró Hatvany Ferenc budai villájában volt látható. Műértők azonban annak is örülnek, hogy jelenleg Párizsban van - a Grand Palais-ban január végéig nyitva tartó életműtárlat egyik fő attrakciójaként -, mivel az elmúlt évtizedekben meglehetősen szokatlan utat bejárt festmény hét évvel ezelőtti felbukkanása óta kis híján eltűnt az illegális műkereskedelem bugyraiban.

A Courbet-ra jellemző provokatív, nyers stílusban festett, 70-szer 95 centiméteres olajkép 1862-ben született, és hosszú ideig a műtárgyak hétköznapi életét "élte". Több francia magángyűjtő után a 20. század első éveiben Nemes Marcell, korának egyik legnagyobb magyar műgyűjtője-műkereskedője vásárolta meg. A hitelekből (is) vásárló Nemes azonban többször is csődközeli helyzetbe került, 1913-ban egy több mint kétszáz darabos, európai rangú gyűjteményt (köztük 12 El Greco-festményt és a szóban forgó aktot) kényszerült árverésre bocsátani Párizsban. Courbet művét Paul Cassirer műkereskedő vette meg, feltehetően báró Hatvany Ferenc megbízásából - a Hatvany-gyűjteményről az 1930-as évek derekán készített műtárgylistán legalábbis már a fenti eredettel szerepelt -, így a kép visszakerült Budapestre.

A bordó kárpitok között fehér harisnyában pihenő nő sorsában a magyar fővárost 1942. szeptember 4-én ért súlyos bombázás hozott fordulatot - meséli Mravik László, a háború során eltűnt műkincsek sorsát kutató művészettörténész. A vész közeledtével műtárgyak sora vándorolt különböző bankok trezorjaiba, köztük a Courbet-kép, amely a Magyar Általános Hitelbankba került, ahol - a zsidótörvények kijátszásával - Horváth János, Hatvany Ferenc keresztény hivatalvezetője, bizalmasa bérelt széfet. A kutatások azt bizonyítják, hogy a letétek a háború végéig a bankokban maradtak - folytatja Mravik -, azokhoz sem a megszálló németek, sem (a készpénz kivételével) a nyilasok nem nyúltak. Nem úgy a beérkező Vörös Hadsereg, amelynek gazdasági tiszti bizottsága hadizsákmánygyűjtés címén módszeresen kifosztotta a trezorokat - a Courbet-aktra 1945 februárjában került sor.

Nem veszett azonban rögtön nyoma a Courbet-alkotásnak. Tudvalevő, hogy az összerabolt műkincseket többfelé is megdézsmálták, katonák üzleteltek velük. Így fordulhatott elő az említett Horváth 1969-es - a Hatvany család Németországban kezdeményezett kárpótlási ügye során tett - visszaemlékezése szerint, hogy 1946 nyarán Hatvany Ferencet felkereste egy ismeretlen magyar férfi, és azt az ajánlatot tette neki, hogy darabonként tízezer forintért visszavásárolhat néhány képet egykori gyűjteményéből. Hatvany 100 ezer forintot kapott e célra a családi cégtől, így tíz képet nevezhetett meg - köztük Courbet fekvő aktját. Ezt azonban az ismeretlen közvetítő mégsem tudta leszállítani, helyette más képeket ajánlott fel, az alkudozások eredményeként Hatvany végül mintegy húsz festményt tudott visszavásárolni.

A Courbet-t azért nem szerezhette viszsza, mivel azt 1945 júliusában minden valószínűség szerint felpakolták egy észak felé tartó szovjet vonatra, amelyről Kassa magasságában került le, méghozzá paraszolvencia képében. Itt kúrálta ugyanis egy szlovák orvos az egyik szovjet tiszt nemi betegségét oly sikerrel, hogy két festmény volt érte a fizetség. Az erről mit sem sejtő kutatók viszont fél évszázadig úgy vélték, hogy a művet a Szovjetunióba szállították.

A szlovák doktor az 1990-es évek végén halt meg Tarnán, családja pedig eladta a régi képet egy helyi műkereskedőnek. (Az ügyben eljáró ügyvédek mindkettejük nevét titokban tartják.) Az új tulajdonos felismerte a mű jobb sarkában lévő szignót, és megbízást adott egy ügynöknek, hogy próbálja külföldön eladni a képet. A szakértőnek távolról sem nevezhető ügynök aztán végigházalta a festménnyel Európát, ám több galériában és aukciósházban is azt a választ kapta, hogy a festmény valószínűleg az elhurcolt magyar zsidó gyűjtemények egyikéhez tartozik, ezért nehéz lesz eladni.

Ezen első próbálkozások során jutott el az ügynök az ezredforduló táján Budapestre is, ahol egy magyar magángyűjtőnek ajánlotta fel a képet. A gyűjtő Lengyel Lászlóhoz, a Szépművészeti Múzeum nyilvántartási osztályának vezetőjéhez fordult tanácsért, aki - inkognitóban - maga is tárgyalt a közvetítővel. "Hogy finoman fogalmazzak, az ügynök nem intellektuálisan közelített a kérdéshez: pénzt, sok pénzt akart keresni" - emlékszik vissza Lengyel. "Megengedték, hogy megnézzem a képet, így elutaztam Szlovákiába, ahol kigyúrt, nagydarab, kopasz férfiak körében megpillanthattam Courbet mesterművét. A puszta vásznat terítették elém, amelyen egészen friss sérülések voltak. Világos volt, hogy a közelébe sem juthatok a képet fél évszázadon át őrző családnak, hanem ügynökökkel, köztük néhány nehézfiúval kellene tárgyalnom. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a festmény a Hatvany család jogos tulajdona. Ilyen körülmények között fel sem merülhetett, hogy a magyar gyűjtő megvásárolhatná a képet." Lengyel állítja, hazatérése után hosszasan tanácskozott akkori főigazgatójával, Mojzer Miklóssal arról, mit lehetne tenni, ám a főigazgató a HVG-nek most azt mondta, erre nem emlékszik. Tény, hogy sem a kulturális tárcát, sem a Hatvany családot nem értesítették.

2002-ben a szlovák műkereskedő a New York-i Sotheby's aukciósháznak ajánlotta fel a képet. Azt a választ kapta, hogy a festmény piacképtelen, mivel szerepel a londoni Art Loss Register (lopott műtárgyak regisztrálására és keresésére szakosodott vállalkozás) adatbázisában. Ekkor a kereskedő megbízottja azt kérte a Sotheby's szakértőjétől, hozzon össze egy találkozót a Hatvany családdal. Utóbbiak (elsősorban Ferenc egyik unokája) régóta próbálták felkutatni a nagypapa műgyűjteményének darabjait, és ebben a Zsidó Világkongresszus amerikai szekciója által a háborúban eltűnt műtárgyak felkutatására és visszaszerzésére 1998-ban létrehozott Commission for Art Recovery (CAR) nevű szervezet is segítette őket.

Charles Goldstein, a család és a CAR jogtanácsosa 2003 márciusában találkozott a közvetítővel Brüsszelben, és felajánlotta segítségét a festménynek a Sotheby's-en keresztül való eladásában. A szlovák kereskedő visszautasította az ajánlatot: előre kialkudott díj megfizetését követelte, plusz néhány százalékot a későbbi eladási árból. Ezt viszont Goldstein nem fogadta el, így a tárgyalások abbamaradtak.

Néhány hónap múlva a CAR szlovák képviselője, Peter Suba ügyvéd 500 ezer eurós ajánlattal kereste fel a műkereskedőt, aki azonban hallani sem akart az üzletről, inkább újabb és újabb galériáknak kínálta fel a festményt ügynökökön keresztül - időközben a másik nagy nemzetközi árverezőház, a Christie's szakértője is eredetiként azonosította az aktot -, de mindenhol visszautasították. Közben egyre átláthatatlanabbá vált a festménnyel üzletelők köre, már olyanok is árulták a saját szakállukra, akik egyszerűen csak tudomást szereztek róla. Egy osztrák-német bank alkalmazottja például ajánlatot tett a CAR-nak, hogy másfél millió dollárért leszállítja a képet, ám nem kötöttek vele üzletet. Ekkor, 2004-ben kereste fel a Szépművészeti Múzeumot egy ügyvéd 800 ezer dolláros ajánlattal. Elmondása szerint a kereskedőt képviselte, aki már alig ura a helyzetnek, magyar üzletemberektől kezdve balkáni maffiózókig túl sokan és túl erőszakosan próbálják megszerezni tőle a Courbet-t, már az életét is félti. Mojzer azonban annyira zavarosnak tartotta a kép jogi helyzetét, hogy megfontolásra sem érdemesítette az ajánlatot. Az ügyről ugyanakkor sem a Hatvany családot, sem a minisztériumot nem értesítette.

A nagy felhajtás a hatóságok figyelmét sem kerülte el: az Interpol és a szlovák rendőrség is információkért fordult a Hatvany családhoz, illetve a CAR-hoz, s ezek alapján a szlovák egyenruhások nyomozásba kezdtek. Kihallgatták a kereskedőt, ám rögtön meg is szüntették az eljárást, mondván: Magyarországon nincs rendőrségi jegyzőkönyv a Courbet-kép ellopásáról, a kép nem szerepel az eltűnt műtárgyak magyar listáján. A CAR azonban Peter Subán keresztül fellebbezett, bebizonyítva, hogy Magyarországon egyáltalán nincsen olyan adatbázis, ahol a háborúban eltűnt képeket hivatalosan regisztrálnák, mire a szlovák ügyészség utasította a rendőrséget: nyomozzon csak tovább. A CAR közben a szlovák sajtóban fizetett hirdetésekkel lehetetlenítette el a kereskedőt. Ezekben nyilvánosságra hozták, hogy a festmény rablott kincs, a Hatvany családé, eltulajdonítása emberiség elleni bűncselekmény volt, a megtalálónak pedig 250 ezer eurót ajánlottak fel. A kereskedő ezek után hamar rájött: ha némi nyereséggel és tisztán akar kikerülni a dologból, a legjobb, ha elfogadja a CAR 500 ezer eurós ajánlatát.

A tárgyalások 2005 derekán értek végső szakaszba, akkor Goldstein kérésére újabb szakértői vizsgálatra került sor, amire Mravik Lászlót kérték fel. Neki kellett az eredetiséget minden kétséget kizáróan megállapítania, annál is inkább, mivel tudott volt, hogy a jól festő Hatvany sok képéről készített remek másolatot, többek között Courbet ezen aktjáról is. Mravik két és fél évvel ezelőtti szakértői vizitje már sokkal konszolidáltabb körülmények között zajlott, mint korábban Lengyelé. Egy pozsonyi ügyvédi irodában biztonsági őrök hozták elé a szakszerűen csomagolt, ekkor már vakrámára feszített festményt. "Megviselt állapotban, de kisebb, egészen friss sérülésektől eltekintve épen került elém a kép - mesélte a művészettörténész. - Megrendítő élmény volt, hogy eredetiben, eleven színekben pompázva láthattam az oly sok éven át csak fekete-fehérben ismert művet. Bár első pillantásra biztos voltam benne, hogy az eredeti van előttem, egy összehasonlító elemzést is el tudtam végezni az 1945 előtt készült fényképek nagyítása alapján." Mravikot nem hagyta nyugodni az ügy, itthon felkereste régi ismerősét, Lendvai Ildikót, az MSZP frakcióvezetőjét, hátha a kormány becsületbeli ügynek tekinti a dolgot, és a Hatvany családdal közösen visszaszerzi a képet - ha lehet, a múzeum számára. Választ azóta sem kapott, a HVG megkeresésére Lendvai most azt üzente titkárával, rémlik neki valami, de nem igazán emlékszik a Mravikkal folytatott beszélgetésre.

A Femme nue couchée című festményért az ügyvédek Szlovákiában kifizették az 500 ezer eurót a kereskedőnek, s a bűnügyi eljárás felfüggesztésének kérésével egy időben exportengedélyért folyamodtak a szlovák hatóságokhoz, amit nehezen ugyan, de megkaptak. A képet Londonban, a Christie's restaurátorműhelyében megtisztították, sérüléseit kijavították. Értékesítését egy ismert műkereskedőre, Daniella Luxembourgra bízták, aki a legjobb értéknövelő akciót hajtotta végre: kölcsönadta a párizsi Courbet-életműkiállításnak.

A fehér harisnyában pihenő női akt értéke ma Goldstein ügyvéd szerint 15 millió amerikai dollár. Vevőre vár. Az árán a Hatvany család három ága osztozik majd.

HAJDÚ ÉVA

Szellem

Trófeabrigádok

A Vörös Hadsereg Magyarországon harcoló egységeit is elkísérte a gazdasági tiszti bizottság, más néven a...

Szellem

A gyűjtő Hatvany

Az 1881-ben Budapesten született báró Hatvany Ferenc - a cukorgyártásból meggazdagodott Hatvany mágnáscsalád sarja -...