szerző:
HVG

Néhány évtizeden belül elláthatunk akár az univerzum határáig, és hamarosan Föld típusú bolygókra lelhetünk távoli galaxisokban – ígérik a csillagászok az első teleszkóp megalkotásának 400. évfordulóján.

„Nem feltétlen kell már hosszú hónapokat, olykor éveket egyeztetni pár órányi távcsőidőért, és nincs szükség ösztöndíjra vagy szponzorra csak azért, hogy egy európai csillagász Mexikóba vagy a Hawaii-szigetekre utazzon. Elég egy belépési jelszó, és a kutató a saját pc-jén is szabadon böngészheti az észlelési adatbázist, és könnyedén találhat neki szükséges adatokat” – érzékelteti Kereszturi Ákos, a Magyar Csillagászati Egyesület elnökségi tagja a 2001 óta gombamód szaporodó, a világűr kutatását mostanában forradalmasító nemzeti és nemzetközi virtuális obszervatóriumok előnyeit. Korábban a csillagászok ugyanazokat a csekély számú felvételeket silabizálták világszerte, vagy vártak a sorukra, ma viszont szinte szabadon kutakodhatnak ezekben az említett, afféle csillagászati könyvtárként sok millió terabájtnyi információt egybegyűjtő adattárakban – igaz, szerencse sem árt ahhoz, hogy a keresett célpont felvétele a már rögzítettek között legyen. A katonai célokra titkosított felvételeken kívül az 1990-ben égi pályára állított Hubble űrteleszkóp, valamint számos földi rádió- és optikai távcső jóvoltából ugyanis mára jóval több adat gyűlt össze, mint amennyi a csillagászok kapacitása.

„Hálózati megoldásokkal már egy Föld méretű távcső építése sem irreális” – érzékelteti a további távlatokat Szokoly Gyula, az ELTE Fizikai Intézetének kutatója. Ezt az egymástól sok ezer kilométerre található távcsövek összekötésével és működésük minél pontosabb – az obszervatórium saját rezgéseit kiküszöbölő – összehangolása révén érhetik el. A szaknyelven interferometriának nevezett módszerrel praktikusan akkora antennák jönnek létre, mint a két legmesszebb lévő összekötött távcső távolsága. Legújabban ennek segítségével szolgált megdöbbentő eredményekkel az USA nyugati és keleti partjaira telepített, valamint Hawaii, illetve a 8 ezer kilométerrel távolabb fekvő Virgin-szigetek rádióteleszkópjait összekötő VLBA (Very Long Baseline Array) nevű, európai és amerikai összefogással „épített” űrkémlelő berendezés. A VLBA adataiból kiderült, hogy a hatalmas menynyiségű por és gázanyag miatt optikai távcsövekkel rendkívül nehezen vizsgálható Tejútrendszer másfélszer több anyagot tartalmaz, mint eddig becsülték, a galaxis tengely körüli forgásának sebessége pedig meghaladja az óránként 1 millió kilométert.

A Nature című tudományos folyóiratnak a csillagászat nemzetközi éve alkalmából készített idei összeállítása szerint a 2010-es években az Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Kenya, Ghána, Madagaszkár és Mauritius rádióteleszkópjaiból álló, több mint 1 millió négyzetméter összfelületű, SKA nevű „óriástávcső” már az univerzum határvidékeit fogja vizslatni. „Az új eszközzel választ találhatnánk például arra, hogy az ősrobbanás után miféle konkrét fizikai folyamatok játszódtak le a csecsemőuniverzumban, amelyekről jelenleg legfeljebb indirekt adataink vannak” – bizakodik az összeállítást jegyző Jeff Kanipe amerikai szakíró.

„A legújabb csillagászati trendhez alkalmazkodva az űrteleszkópok új generációja már nem a látható fényt fogja be, hanem a földi légkör által javarészt elnyelt infravörös tartományban dolgozik majd, hiszen minél távolabbi egy galaxis, fénye annál inkább a vörös felé tolódik el” – folytatja Szokoly. Ebben a tartományban fog dolgozni a Hubble optikai űrtávcsövet a tervek szerint 2013-ban leváltó James Webb Space Telescope (JWST) 6,5 méter átmérőjű tükre is. Célja a pár százmillió fényévnyi távolságban lévő galaxisközpontok és a fekete lyukak precíz feltérképezése lesz – nyilatkozta a Nature-nek John Mather, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás felfedezéséért 2006-ban Nobel-díjjal honorált asztrofizikus, a JWST-küldetés szakértője.

Nem kell azonban még temetni a 400 évvel ezelőtt a holland Hans Lippershey által feltalált, a talján Galileo Galilei által – perspicillum, illetve telescopium néven – tökéletesített optikai távcsöveket sem. A látható fényből lencsék és tükrök rendszerén keresztül képet alkotó eszközök fejlesztése „a rádiócsillagászathoz hasonlóan a minél nagyobb méretek elérését célozza” – mondja a már idézett Kereszturi. Az óriásteleszkópok felbontása ugyanis nagyságrendekkel jobb, mint kisebb társaiké, így sokkal részletgazdagabbak az általuk rögzített képek. Ezért hamarosan munkába állnak a Kanári-szigeteken található, 10,4 méteres átmérőjű fénygyűjtő tükörrel szerelt GTC-nél, vagy a 10 méteres hawaii KECK-nél jóval nagyobb „gigantikus messzelátók”. Rekordméretű lesz például a Chilében vagy a Kanári-szigeteken legkésőbb 2020-ra felépítendő E-ELT (European Extra Large Telescope), amelynek 42 méter átmérőjű tükrével a Naprendszeren kívüli úgynevezett exobolygókat vadásszák majd. Ezek a látható fény tartományában dolgozó távcsövek úgynevezett adaptív optikákkal készülnek. Vagyis már a felvételek készítése során alkalmazkodnak a fénytörésekhez, szakszóval a légköri turbulenciákhoz. A módszer keretében – magyarázza Kereszturi – többnyire egy precíziós lézerrel egy mesterséges csillagot vetítenek a légkör 1–9 kilométer magasan található régiójába, s a lencse- és tükörrendszerek ehhez a fix ponthoz igazodva javítják a rendkívül távoli galaxisok vizsgálata közben felmerülő zavarokból fakadó torzításokat.

A jelenlegi csúcstartó a négy darab, egyenként 8,2 méter átmérőjű tükörrel szerelt távcsőből álló, a Chile és Peru határán lévő Atacama-sivatagba telepített VLT (Very Large Telescope) obszervatórium. Ez a berendezés 2006-ban lencsevégre kapott egy kétszáz fényévnyire található, az úgynevezett barna törpék családjába tartozó, napja körül keringő fura, a csillagok és a bolygók közötti átmeneti kategóriához tartozó égitestet (HVG, 2007. május 12.). Azóta a nyugdíjazására készülő Hubble is lefényképezett egy másik, Naprendszeren kívüli planétát, mintegy 25 fényévnyire. „Az 1990-es éve közepétől felfedezett, Naprendszerünkön kívül található közel háromszáz exobolygó javát eddig nem láttuk, csak a csillag mozgása alapján tudtunk következtetni a létezésükre. A rendkívül jó képfelbontású optikai óriástávcsövekkel viszont már felvételeket is lehet készíteni róluk, így a felszínüktől az anyagukon keresztül a légkörükig rendkívül sok minden megtudható róluk” – így Szokoly. Például az is, hogy alkalmasak-e a földi jellegű életre. Ez az információ pedig akkor is a Jupiter-holdak Galilei általi felfedezésének jelentőségével ér fel, ha odautazni – az űrutazás jelenlegi állása szerint – még a legközelebbi glóbuszra is százezer éveket venne igénybe.

VAJNA TAMÁS