szerző:
Murányi Gábor

Máig utolérhetetlen színvonalú bulvárlapot indított útjára száz évvel ezelőtt Miklós Andor, akinek arra is volt gondja, hogy magánélete és szerteágazó kapcsolatrendszere homályban maradjon.

„A baloldali fal könyvtár volt (...) tizenöt méter hosszú, három méter magas könyvgyűjtemény. Csak szépen kötött könyvek. Mindegy, milyen kor, milyen tartalom, kötésre megy a dolog (...) No? Itt vannak a maga könyvei is. Mi? Meg van elégedve? – szokta mondani az íróknak, ha feljöttek hozzá (...) Különös ellentmondás volt ebben az emberben: a felszínen közönséges szatócs, petróleumhordó-szagú, s képes volt az ország egyik legnagyobb vagyonát megteremteni. Ha szólott, sose mondott különbet, mintha saját újságjának felületes olvasója volna.” Móricz Zsigmond jellemezte így egy 1930-as évekbeli naplójegyzetében az Est-lapok konszern teljhatalmú vezérét, Miklós Andort. A budavári Dísz tér egyik palotájában lakó Miklóssal szembeni lenézésnek azonban nyoma sincs abban az 1933. decemberi nekrológban, melyben az író az elhunyt „szerkesztőzsenit” méltatta, aki ugyan „egy sort sem írt a lapjaiba, de ezer tollal dolgozott”, s aki „a magyar népet megtanította olvasni”.

©

 Ez utóbbiban Móricznak alighanem igaza volt: Az Est című napilap éppen száz esztendővel ezelőtti megjelenését a történettudomány is korszakhatárként tartja számon. Az első, 1910. április 16-ai, szombati keltezésű lapszám példányai egy nappal korábban, pénteken délben zúdultak ki az Athenaeum nyomda rotációs gépeiből, s a rikkancssereg nemcsak minden pesti utcasarkon, hanem országszerte kínálta a „szenzációs új” lapot, amelyre korábban soha sem tapasztalt, amerikai stílusú reklámkampánnyal irányították rá a figyelmet. A debütálás előtti hetekben nemigen akadhattak olyanok, akik valamilyen módon ne értesültek volna a hamarosan megjelenő újságról. A szecessziónak elkötelezett grafikus, Falus Elek rajzolta fejléc házfalakra ragasztott nagy plakátokról, nyalókának nevezett kis röplapokról, villamosok és fiákerek oldaláról, kávéházak asztalára kitett hamu- és fogvájótartókról „köszönt be” (nyitóképeinken). A „mi mindenütt ott leszünk, ahol történik valami” szlogent valóra váltó Az Est már az első hónapokban fölébe kerekedett bulvárlap vetélytársainak. Az alapító főszerkesztő Miklós pedig a háborús dekonjunktúra zavarosában halászva – politikai irányultság tekintetében is meglehetősen kacskaringós utat megtéve – szűk évtized alatt legyűrhetetlen sajtóbirodalmat hozott létre azzal, hogy első lapja mellé másik két patinásat is megszerzett (a Pesti Naplót és a Magyarországot), s hozzájuk kapcsolta a modernizált Athenaeum nyomdát és annak hasonnevű könyvkiadóját.

 A valaha volt legnagyobb magyar sajtómágnás az 1930-as évek elején, konszernje fénykorában 6500 alkalmazottat foglalkoztatott. A manapság klasszikusként emlegetett írók, költők közül is nem kevésnek ő biztosított rövidebb-hosszabb időre megélhetést, orgánumait a szépirodalom kimeríthetetlen tárházává téve. Móriczot vagy Babits Mihályt például már az 1920-as évek elején exkluzív szerződés kötötte a részvénytársasági formában működő mamutcéghez.

A cégvezér hiteles portréját mindazonáltal máig nem írták meg. A legrészletesebb életrajz, egy könyvfejezet (amely inkább nevezhető torzképnek) 1965-ben született, amikor Dersi Tamás sajtótörténész az Est-lapok irodalmi szerkesztőjét, Mikes Lajost igyekezett megszabadítani a „polgári újságíró, szerkesztő” – akkori értelmezés szerint – szitoktitulusától. Dersi a tisztára mosás érdekében állította szembe Mikest „az átlagosnál visszataszítóbb, megkésettségét gátlástalansággal rekompenzáló, szolgalelkű kapitalista” Miklóssal. Ez az összehasonlítás azonban minduntalan megbicsaklik, jelezte az Est-lapok bibliográfiai sorozatát bevezető 1982-es tanulmányában a későbbi szabaddemokrata politikus, Vásárhelyi Miklós, merthogy az irodalmi szerkesztő valóban „nagyvonalú, sokrétű kultúrpolitikája szerves része volt Miklós Andor üzleti politikájának”.

Mindmáig csak anekdotában élő találgatásokat olvashatni arról, hogy az 1880-ban egy pesti szegény zsidó családba született és költői álmokat szövögető Miklós (akit éppen későbbi bizalmasa, Mikes tanácsolt el a verseléstől) miként szerezte meg 31 évesen „első millióját”. A fáma szerint Az Est indulásához szükséges 100 ezer koronát az Angol–Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. adta kölcsön az addigra már a közgazdasági újságírás csínját-bínját kitanult zsurnalisztának. Állítólag azzal a kikötéssel, hogy a lap az ő tranzakcióit nem firtatja majd, a konkurenséit viszont igen. Ezt a verziót erősíti az, hogy Az Estnek a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és elnöke, Lánczy Leó állandó célpontja volt – olvasható Buzinkay Géza sajtótörténész Bulvárlapok a pesti utcán című, 1997-es tanulmányában.

[[ Oldaltörés (Értett a közönség nyelvén) ]]

Ami vitán felül áll: Miklósnak kisujjában volt az az újságcsinálás, amely a – ma jószerével ismeretlen – minőségi bulvár etalonjává tette Az Estet. Ezt még legádázabb, az 1920-as évek elején a fizikai erőszaktól, merényletektől sem visszariadó szélsőjobboldali ellenfelei sem vitatták. Sőt az Ébredő Magyarok Egyesülete éppen az inkriminált lapok veszélyes hatása miatt követelte azonnali betiltásukat. Miklós ugyanis a kor szokásaitól eltérően tekintélyes létszámú és kiemelten javadalmazott belső munkatársi gárdát szervezett, az ő minőségi bulvárja volt az első, ahová a munkatársak a helyszínről telefonon diktálhatták be tudósításaikat, és a szerkesztőség jó pénzt fizetett az exkluzív információkkal szolgáló civileknek is. Rendszeresítette a lapban a riportfotót, s meghonosította a sportrovatot, középpontjában a focival, mindezt pedig befutott írók és a lap által felfedezett irodalmi tehetségek míves írásaival színesítette. Az Est magas színvonalát és megbízhatóságát a többi között az is bizonyítja, hogy a komolyabb nyugati és amerikai lapok nemegyszer még a saját országukat érintő hírek esetén is a magyar bulvárlapra hivatkoztak.

A sajtócézár már a kezdetekkor is értett megcélzott közönsége nyelvén, erre tanú a színpadi szerzőként világhírnévre keveredett Molnár Ferenc. Az Est indulásának negyedszázados évfordulóján a lap hasábjain ő idézte fel, miként próbálta – eredménytelenül – lebeszélni makacs kollégáját, barátját a „szörnyű”, „kétségbeejtő”, „lehetetlen”, „korcs” újságcímről (Molnár tárcanovellája elolvasható a hvg.hu-n). Más kérdés, hogy aztán Molnár maga is részt vett a kifogásolt lapcímet, Az Estet sikerre vivő reklámkampány felépítésében.

Miklós, aki ugyan számtalan protokolláris esemény résztvevője volt, meglehetősen rejtőzködő életet élt – talán éppen azért, mert ismerte a bulvár természetrajzát. Nem tűrte például, hogy lapjaiban akár csak egy nyúlfarknyi hír is megjelenjen róla. Ez alól csupán akkor tett kivételt, amikor az 1920-as évek végén az Est-lapok lett a zászlóshajója a trianoni béke revízióját sürgető Rothermere-akciónak, s a lorddal való londoni találkozásairól, megállapodásairól néhány visszafogott hangú tudósítás megjelenhetett. Korántsem volt ennyire mértéktartó, ha a nála 10 évvel ifjabb feleségéről, a Vígszínház üdvöskéjéről, Gombaszögi Fridáról volt szó. Alighanem ez volt az alapja annak az egyik korabeli pletykának, miszerint Az Est olvasószerkesztőjeként foglalkoztatott Szabó Lőrincet bosszúból bocsátotta el az után, hogy elolvasta az Operaházba indul az autó című versét, melynek egyik sorában – a nem kedvező színben felvillanó színésznőben – feleségére ismert. Pedig a poéta inkább „a munkaidő be nem tartása” miatt kerülhetett 1926-ban, a pengő bevezetésének évében a takarékossági okokból elbocsátott negyven munkatárs közé, s utóbb maga is cáfolta a feltételezést – derül ki Horányi Károlynak az Irodalomtörténeti Közlemények múlt évi utolsó számában megjelent tanulmányából.

A lapbirodalom tulajdonosának „utolérhetetlen szerkesztőként”, „művészetpártoló mecánásként”, „emberséges nagytőkésként” való hozsannázása újságjai hasábjain csak a halálát követő napokban kezdődött meg, s kiterjedt kapcsolatrendszerére is ekkor vetült némi fény. Nemigen akadtak ugyanis a politikai és kulturális elitben olyan „tényezők” – a fajvédőként elhíresült Gömbös Gyula miniszterelnöktől a konzervatív ellenzéki vezér Bethlen Istvánon és a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökén, Chorin Ferencen át a Vígszínház teljes tagságáig –, akik ne siettek volna részvétet nyilvánítani. A magasztos emlékezések között pedig felbukkant néhány figyelemre méltó adalék: az egyik nekrológ odavetett mondata például magyarázat lehet arra, miért maradt fenn olyan kevés Miklós Andor-dokumentum. A főszerkesztősége idején krónikus írásiszonyban szenvedő konszernvezér ugyanis a neki címzett leveleket elolvasás után rendre megsemmisítette. Az irathiányhoz, persze, utóbb az is hozzájárult, hogy Miklós halála után hat évvel, 1939 késő őszén Teleki Pál kormánya rendkívüli „adóellenőrzést” elrendelve összeroppantotta és elsüllyesztette a majd három évtizedig tündöklő „zsidó sajtóbirodalmat”.

MURÁNYI GÁBOR