Menesztették a norvégok a kisebbségben kormányzó jobbközép kormánykoalíciót a hétfői parlamenti választáson, és a jóléti kiadások növelését, a jómódúak megadóztatását ígérő Munkáspárt vezette, szocialisták és centrumpártiak alkotta "vörös-zöld" szövetséget segítették hatalomra.

Aligha van a világon még egy kormány, amely olyan kedvező gazdasági helyzetben indult neki a parlamenti választásnak, mint az oslói: az infláció, a kamatszint, a munkanélküliség mélyponton van, a beruházások, a gazdasági növekedés - különösen európai összehasonlításban - kiemelkedően magas, a tőzsdei árfolyamok az utóbbi két év alatt megháromszorozódtak, az államháztartás óriási összegeket kasszíroz a rekordokat döntögető olajárak nyomán szárnyaló olajszektorból. A választók többsége mégis arról van meggyőződve, hogy évről évre egyre rosszabb a helyzete, és a hétfői parlamenti választáson leváltotta a négy éve hatalmon lévő kereszténydemokrata Kjell Magne Bondevik, a norvég lutheránus egyház felszentelt papja által vezetett jobbközép kisebbségi koalíciós kormányt. "Várólista, sorban állás a kórházakban, helyhiány a bölcsődékben, óvodákban" - sorolta a norvégokat leginkább foglalkoztató gondokat egy Oslo belvárosában élő kétgyermekes fiatalasszony, hozzátéve, mindez méltatlan a világ egyik leggazdagabb országához.

A választók a Bondevik-kormány helyébe a Norvégiát az utóbbi hét évtizedben kisebb megszakításokkal szinte egyfolytában kormányzó Munkáspárt, a Szocialista Baloldal és a Centrumpárt alkotta "vörös-zöld" koalíciót segítették hatalomra. A még nem hivatalos eredmény szerint a három párt együttesen 88 mandátumot szerzett a 169 fős parlamentben. A tapasztalt politikusnak számító munkáspárti elnök, a leendő kormányfő Jens Stoltenberg fantasztikus eredménynek tartotta, hogy pártja 62 mandátumával ismét a törvényhozás legnagyobb pártjává rukkolt elő. A leköszönő kormányfő - bár a közvélemény-kutatások a kormánykoalíció vereségét jósolták - értetlenül állt az előtt, hogy a választók miért menesztették. Pártja és koalíciós partnerei ugyanis további adócsökkentéseket ígértek, és kormányzati teljesítményük olyan jóra sikeredett, hogy az utóbbi négy évben az ENSZ Norvégiával példálózott, ahol a világon a legjobban élnek az emberek.

A győzelmét a vörös-zöld koalíció elemzők szerint elsősorban annak köszönheti, hogy kampányában mind a három párt a jóléti kiadások növelését ígérte, többek között az egészségügyre, az oktatásra és az időskori ellátásra fordítandó állami pénzek erőteljes emelését, amelynek forrásául részben az olajbevételek bőségesebb szétosztását és a gazdagok megadóztatását jelölték meg. A világ harmadik legnagyobb olajexportőrének számító Norvégia a hetvenes években hozta létre az olajbevételek tartalékolására szolgáló, mára 190 milliárd dollárnyi összeget felhalmozott állami alapot, amelyből elvben minden lakosra 41 ezer dollár jut.

A közgazdász végzettségű Stoltenberg kiválóan alkalmazta a populista retorikát, azzal vádolta meg a jobbközép koalíciót, hogy elárulta a társadalmi egyenlőségre épülő norvég tradíciót, hiszen az adócsökkentésekkel a gazdagoknak kedvezett. Még azt is bedobta, hogy leállítja a privatizációt. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a 2000-től másfél éven át tartó kormányfősége idején az állami vagyon jelentős részén túladott, ekkor került sor a Statoil olajcég és a távközlési Telenor, valamint két állami pénzintézet tőzsdén keresztüli részleges eladására.

Az öltözködésére kényesen ügyelő, ezért szocialista Armaninak gúnyolt Stoltenbergnek ugyanakkor nem lesz egyszerű összehangolnia leendő kormánykoalíciójának programját a másik két párttal. Összetűzései vélhetően a leginkább a szocialistákkal lesznek, akik többek között ellenzik Norvégia uniós csatlakozását, és ebben a másik koalíciós társ, a centristák támogatását is élvezik (a skandináv ország népszavazáson 1972-ben és 1994-ben elvetette a csatlakozást), a privatizált állami vagyon nagy részének visszaállamosítását akarják, és ellenzik az északisarki olaj- és gázmezők további feltárását. Adókérdésekben lényegében azonos platformon állnak: a jobbközép kormány által a jobb módúakat érintő adócsökkentéseket visszacsinálnák, az alacsonyabb jövedelműek adóterheit viszont csökkentenék, és az ily módon felszabaduló forrásokból finanszíroznák a jóléti kiadások növelését.

Meglepő módon a második legnagyobb parlamenti párt a bevándorlás megállítását, illetve a már bevándoroltak erőteljesebb integrálását szorgalmazó Carl Ivar Hagen vezette Haladás Pártja lett, amely 11 mandátummal, 37-re erősítette pozícióját. Az előző jobbközép kisebbségi kormány csendes támogatójának számító Hagen igen erőteljesen kampányolt a bevándorlók ellen. Pártja internetes oldalán többek között "Veszélyes afrikaiak sétálnak az utcákon" szlogen olvasható, szemléltetésül egy maszkot viselő férfi, kezében fegyverrel látható, és a nyomaték kedvéért azért még mellékesen odabiggyesztették: "külföldi származású".

A politikai ellenfelei által az osztrák Jörg Haiderhez és a francia Jean-Marie Le Penhez hasonlított Hagen pártjának az előretörését elemzők azért is furcsállják, mert az ilyesfajta pártok létezésének táptalajául szolgáló folyamatok nem igazán jellemzőek a skandináv országra. A 4,6 millió lakosú Norvégiában - legalábbis európai mértékkel mérve - viszonylag alacsony, mintegy 6 százalékra rúg a bevándorlók aránya, a munkanélküliség pedig 4 százalék alatti. Persze van, akinek már ez is sok: egy 23 éves fiatalasszony elmondta, nincs ugyan gondja a bevándorlókkal, de azért szavazott mégis Hagen pártjára, mert úgy érzi, ezen a ponton megálljt kell nekik parancsolni.