Az állam az általános tudást adó képzés kiterjesztésével teheti a legtöbbet a foglalkoztatottság növeléséért - állítja cikkünk szerzője,az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója az utóbbi másfél évtized hazai munkaerő-piaci folyamatainak elemzése alapján.

HVG
Bányász Béla és Kovács János 1966 márciusában, egy észak-magyarországi faluban születtek. Az általános iskola elvégzése után jó pénzért beállhattak volna dolgozni a helyi termelőszövetkezetbe, de ők többre vágytak: elmentek a városba szakmát tanulni. Béla 1984-ben vájár, János pedig olvasztár lett. Már első fizetésük több volt, mint tanáraiké. Pár év múlva a mérnököknél is többet kerestek, igaz, keményen meg is dolgoztak érte. 1991 elején azonban mindkettőjüket elbocsátották, és menniük kellett a munkásszállásról is. Egy ideig kerestek munkát, de mindhiába, végül visszaköltöztek a falujukba. Mire hazatértek, épp elkezdték felszámolni a téeszt, és együtt búslakodtak azokkal a volt osztálytársaikkal, akik az általános után otthon maradtak.

Még nincsenek negyvenévesek, de már több mint 15 éve nem volt „rendes" munkahelyük; időnként megcsípnek valami közhasznú munkát, nyáron pár hétre elmennek napszámba, néha építkezéseken segítenek. Mást már nem is remélnek. Abban a házban laknak, amit még a szüleik építettek, az ennivaló nagy része megterem a kertben. Néha hallják, hogy távoli városokban esetleg lenne munka, de akkor fizetniük kellene a lakásért is, meg az élelmet is pénzért kellene vásárolniuk. És - a minimálbérhez képest - a közlekedés is nagyon drága. Így inkább meg sem próbálják. Még több mint 20 év, amíg elérik a nyugdíjkorhatárt.

HVG
Közkeletű mítosz, hogy a magyar munkaerő kiválóan képzett. A fejlődő országok egy részével összehasonlítva ez igaz is, de távolról sem az a modern technikát használó fejlett országokhoz képest: Magyarországon az ezredforduló évében a 25-62 évesek harmadának nyolc általános vagy még kevesebb volt a legmagasabb iskolai végzettsége. Márpedig a számok azt mutatják, hogy az e csoportba tartozók közül csupán minden harmadiknak van állása (az ilyen végzettségűek csak a 15 százalékát adják a versenyszférában foglalkoztatottaknak). Ugyanakkor az OECD adatai szerint Csehországban a hasonló korú népesség 16, Németországban 19, de még Lengyelországban is csupán a 24 százaléka volt ilyen alacsony végzettségű.

Igaz, másfél évtizeddel korábban még rosszabb volt a helyzet: 1986-ban a vállalati foglalkoztatottak tíz százaléka még a nyolc általánost sem végezte el, 36 százalékának pedig az általános iskola volt a legmagasabb végzettsége, miközben kevesebb mint tíz százaléknak volt diplomája. A magyar gazdaságban sokáig megmaradt a hagyományos ipari társadalom - a hatvanas évekig a fejlett országokra is jellemző - foglalkoztatási szerkezete, de ez akkoriban nem is volt nagy baj: az elavult technológiával és munkaszervezéssel működő szocialista vállalatok csak kis számban igényeltek magasan képzett dolgozókat. Az oktatási rendszer az aktuális munkapiaci igényekkel összhangban tartotta alacsonyan az iskolázottsági szintet (de a Kádár-kori politikai vezetés talán attól is félt, hogy az esetleges túlképzés elégedetlenkedő értelmiségi munkanélkülieket termelne).

A rendszerváltás után azonban a vállalati munkahelyek harmada röpke három év alatt megszűnt. Egyik pillanatról a másikra lejátszódott az a foglalkoztatásiszerkezet-váltás, ami a fejlett országokban már a hatvanas években megkezdődött: a szolgáltatások térnyerése az ipar és a mezőgazdaság rovására, egyszersmind a hagyományos fizikai munka automatizálása, számítógépesítése. Míg korábban a dolgozók túlnyomó többsége fizikailag megerőltető vagy hosszas gyakorlással elsajátítható munkát végzett, a változás után egyszerűbb, kevésbé megerőltető, de nagy figyelmet, monotonitástűrést vagy állandó rugalmas alkalmazkodást igénylő munkahelyek jöttek létre; mind több helyen az volt a legfontosabb, hogy a dolgozó jól kommunikáljon az ügyfelekkel, vagy hogy reagálni tudjon váratlan eseményekre. Ehhez jobban, de főleg másképpen képzett dolgozókra volt szükségük a vállalatoknak - a rendszerváltás után immár Magyarországon is.

Ez az átalakulás Nyugat-Európában ugyan évtizedek alatt zajlott le, mégis súlyos foglalkoztatási válságot okozott, különösen a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében, a nehézipar tömeges leépülése idején. A magyarországi munkapiacra hirtelen zúdult rá az új normákhoz való alkalmazkodás kényszere. Ám a munkát keresők képzettsége a korábbi maradt; évtizedekig tart, amíg az oktatási rendszer változásának hatása végiggyűrűzik a munkaképes korú népességen.

Tény, hogy a rendszerváltáskor sorra alakultak az új középiskolák, és az egyetemi felvételi keretszámok is gyors növekedésnek indultak; tavaly az érettségizők száma közel másfélszer, az egyetemre-főiskolára felvett nappali tagozatosoké pedig jó négy és félszer akkora volt, mint 20 éve. Az oktatási kapunyitásra már csak azért is szükség volt, mert a kilencvenes évek derekán kerültek középiskolás-egyetemista korba a hetvenes évek második felében született kiemelkedően népes korosztályok (30 éve szinte pont kétszer annyi csecsemő született, mint tavaly). Így a kilencvenes évek második felében jól képzett fiatalok tömege lépett ki a munkapiacra.

1994-től mégis gyorsan csökkent a pályakezdők munkanélkülisége; 1998-ra az évtized elején riadalmat keltő 20 százalék feletti ráta 12 százalékra zsugorodott, ami - figyelembe véve, hogy a frissen végzettek még keresik a helyüket - gyakorlatilag zavartalan elhelyezkedést jelent. A volt szocialista országok közül ugyanis Magyarország teremtette meg elsőként a nemzetközi cégek tömeges és viszonylag biztonságos befektetésének lehetőségét. A kilencvenes évek közepétől egyre nagyobb számban működtek Magyarországon olyan vállalatok, amelyek évi 30-50 százalékkal tudták növelni termelésüket, ehhez pedig nagy számban volt szükség új dolgozókra is. Így, miközben a leépülő régi vállalatokból alkalmazottak tömegei kerültek utcára, egyre többen találtak munkát a létrejövő új munkahelyeken. Egymással párhuzamosan zajlott a régi állások tömeges leépülése és az újak teremtése - csakhogy szerkezetében a két folyamat lényegesen eltért egymástól.

A bajba jutott vállalatok szinte válogatás nélkül, minden kategóriában ugyanolyan intenzitással bocsátották el a dolgozóikat, a felfutó cégek viszont elsősorban megfelelően képzett munkatársakat kerestek, az esetek túlnyomó többségében olyanokat, akik legalább érettségivel rendelkeznek. A leépítések során a vállalatok elsősorban az idősebb dolgozóktól váltak meg, a keletkező új állásokat ellenben nagyrészt fiatalokkal töltötték fel.

A gyors növekedésre képes vállalatok szinte bármi áron (vagyis béren) felvették a jól képzett fiatalokat; ekkoriban meredeken nőtt a pályakezdő diplomások bére. Egy munkaügyi felmérés szerint például a 26 éves diplomások havi átlagkeresete az 1994-es 37 ezerről 2000-re 125 ezer forintra emelkedett, ami 30 százalékos reálnövekedés az összes foglalkoztatott 5 százalékos reálcsökkenésével szemben. 1997 után nem egy sikeres vállalat (főleg Győr és Székesfehérvár környékén) már arra panaszkodott, hogy nem talál megfelelően képzett dolgozókat.

Amikor azonban ezeknél a cégeknél szakmunkáshiányról beszéltek, általában nem a szakmunkásképzőt végzettekre gondoltak, hanem azokra, akik érettségi után szereztek mesterlevelet a szakközépiskolák 13. évfolyamán. A kilencvenes években a szakmunkásképzőt végzettek egyre hátrább szorultak a bérezési listákon, és a 2001-2002-es minimálbér-emelések következtében gyakorlatilag a csak általános iskolát végzettek versenytársaivá váltak.

A munkapiacnak ez a kivételesen gyors pörgése esélyt adott a képzetteknek, hogy jó állást találjanak. A rendszerváltás sokkja nem csak az alacsony képzettségűeket sújtotta: a csődbe ment bánya vagy kohó mérnöke ugyanúgy elveszítette a munkáját, mint a cikk elején említett vájár és olvasztár, korábbi szaktudásukra a gyökeresen átalakult gazdaságban nincs is szükség, de magas általános képzettségük lehetővé tette, hogy előbb-utóbb elhelyezkedjenek valamilyen újonnan keletkező, esetleg egészen más jellegű állásban. Az alacsony képzettségű, idősebb dolgozóknak viszont ez a viharos változás állandó és intenzív fenyegetést jelentett - ez magyarázza egyrészt a lakosság jelentős részének rossz közérzetét, másrészt a jövedelemkülönbségek gyors növekedését a kilencvenes évek végéig.

Ennek a drasztikus differenciálódásnak a következménye, hogy miközben nálunk sokkal alacsonyabb volt a munkanélküliségi ráta, mint a többi átalakuló országban, a foglalkoztatottak aránya egyáltalán nem volt magasabb. Mivel nagy tömegben jöttek létre új állások, a megfelelően képzettek viszonylag könnyen el tudtak helyezkedni. Az alacsony képzettségűeknek viszont nagyon nagy szerencsére volt szükségük ahhoz, hogy állást találjanak, különösen, ha már nem voltak fiatalok. Így ők hamar fel is adták, és kiszorultak a munkapiacról. Ezért közülük sokan csak rövid ideig szerepeltek munkanélküliként a statisztikában, aztán az inaktívak hatalmasra duzzadt tömegét gyarapították.

A foglalkoztatási szerkezet átalakulásának folyamata 2001-2002-ben változott meg. Egyrészt a világpiaci recesszió, ezen belül is elsősorban a német és az ahhoz kapcsolódó piacok stagnálása erősen korlátozta a sikeres vállalatok növekedési lehetőségeit. Ez egybeesett a többi volt szocialista ország (Szlovákia, Románia, Bulgária, majd Ukrajna) átalakulásának felgyorsulásával: ezek az országok is egyre inkább jeleskedtek a működő tőke felszívásában. A 2001-2002-es minimálbér-emelés pedig ráébresztette a nemzetközi vállalatokat, hogy a nem túl jól képzett munkaerő Magyarországon kétszer-háromszor annyiba kerül, mint a régió néhány konkurens országában, így az élőmunka-igényes termelést inkább oda telepítették ki. Ez jelentősen visszafogta a magyarországi munkahelyteremtés lendületét. 2002-ben - hat év után először - a versenyszférában csökkent a foglalkoztatás - sovány vigasz, hogy 2002-2003-ban ezt átmenetileg ellensúlyozta a közfoglalkoztatás felfutása.

A kilencvenes évek végére jórészt lezajlott a régi típusú foglalkoztatás tömeges leépülése, így 2000 után csökkent az állásvesztés intenzitása. Ez azonban sajnos egybeesett a munkahelyteremtés intenzitásának említett lassulásával, és e kettő együtt a munkapiaci átalakulás lényeges lefékeződését okozta. Ezen a korábbinál jóval rugalmatlanabb munkapiacon a keletkező új munkahelyek megtalálása is lényegesen nehezebbé vált. Ennek következménye a pályakezdők munkanélküliségének gyors növekedése a legutóbbi néhány évben. A már-már folyamatos politikai kampány jelentős bérnövekedést generált - részben a közszférában, de természetesen az is átgyűrűzött a versenyszférába -, ami újra költségérzékennyé tette a vállalatok munkaerő-keresletét. Így hiába gyorsult fel a gazdasági növekedés, ma a cégek inkább a termelékenységet növelő beruházásokkal használják ki a - korábbinál szerényebben bővülő - piaci lehetőségeket. A képzetlenek számára pedig az egyre növekvő bérek mind magasabbra emelik azt a lécet, amelyet át kellene ugraniuk ahhoz, hogy visszatérhessenek a munkapiacra.

Ezért a magyar munkapiac fokozatosan hasonul a többi új EU-tagországéhoz: a nemzetközi összehasonlításban továbbra is alacsony, és csak nagyon lassan növekvő foglalkoztatási ráta mellett várhatóan lényegesen emelkedni fog a munkanélküliségi ráta; kialakul egy olyan, meglehetősen rugalmatlan munkapiac, ahol a foglalkoztatási problémák sok pénz ráköltésével is csak átmenetileg és kismértékben enyhíthetők. A politikát azonban elkényelmesítette az elmúlt évtized viszonylag sikeres munkapiaca, ezért nagyon keveset tesz a foglalkoztatás hosszú távú növelése érdekében, vagyis azért, hogy a jelenleginél lényegesen több fiatal szerezze meg legalább a - multik által gyakran már a szalag mellett állóktól is megkövetelt - érettségit.

KŐRÖSI GÁBOR