Ha egy bronzmadár nem is tudja a szárnyát mozgatni, mindig vannak, akik képesek helyette is jó nagyokat összevissza csapkodni. Mostanában Buda úri negyedében zajlik a hajcihő. Az alkalom mindenképp színvallásra kényszerít: bizony sosem voltam képes egy köztéri szobor vélt vagy valóságos politikai, netán filozófiai mondanivalója okán heveny érzelmi reakciókat produkálni.

© Horváth Szabolcs
Tudom, hogy a Jóisten kiköpi az ilyesfajta langyosakat, de hát én már megbuktam a rendszerváltás korabeli nagy megmérettetésen is, amikor a korábban évtizedekig az ész- és okszerű lapítás életprogramját magukra kényszerítő honfitársaim - a nevemben és helyettem is - tisztító viharként döntöttek le mindent, amit a minden nyomorúságuk legfőbb okának tekintett korszak bálványainak éreztek. Bár felnőttként akkor csak első ízben szembesültem közvetlenül a politikai allergia heveny megnyilvánulásának eme konkrét formájával, azt viszonylag felületes ismereteim alapján is tudtam, hogy nem holmi újszerű tudati mutáció felbukkanásával szembesülök.
 
A történelem ködébe vesző hasonló előzménysorozatok után ugyanis, annak idején az a bolsi rezsim is bálványdöntögetéssel kezdte pályafutását, melynek szobrait, emlékműveit utóbb oly jelentős ügybuzgalommal takarította el a történelmi elégtétel e formájára is oly igen szomjazó mai utókor.

Persze ki az, aki akár már ma is pontosan kijelölheti, vajon mekkora lett volna a szellemi önvédelem az egyetemes műtörténet előtt is vállalható arányos mértéke? Arra viszont ma is konkrétan emlékszem, hogy utóbb például mennyire sajnáltam azon igazán a helyhez illő és kifejezetten hatásos szoborcsoport hiányát, amit a budai Vérmezőn állítottak néhány évvel korábban - a politikai megrendelő kívánságának megfelelően - egy 20. század eleji felzúdulás mementójaként.

Akkoriban két momentum nyugtatta meg esetleg háborgó hiányérzetemet. Legfőként az, hogy elfogadtam azok érveit, akik meggyőző hévvel bizonygatták: nekik eme köztéri politikai illetlenségek láttán bizony háborog a mindennapi közérzetük, sőt a nap mint nap ismétlődő látvány nyomán mentális és életvezetésbeli zavaroktól tartanak. Jelentősen megnyugtatott az is, hogy megtörni látszott a szégyelleni való rombolástradíció, minek köszönhetően még a - mondjuk ki - vacak szobrokat is egy erre a célra kijelölt, látogatható parkba és nem az enyészetbe száműzték.

Mondhatnám, már-már valamiféle Európa-szerű érzés lopta belém magát, amikor berepült ez az átkozott turul. A hiba ott keletkezett, hogy néhányan - nem kevesen - egyszer csak jelezték: nekik, az őket nemcsak a magyarság több ezer éves dicsőséges régmúltjára, hanem egy dicstelen közelebbi periódusára is emlékeztető turul láttán bizony háborog a közérzetük. Sőt, hosszú távon aligha bírják elviselni a rájuk megaláztatást és közvetlen életveszélyt hozó korszakot is jelentő madár állandó látványát.

A korábbi szoborelmozdító mai szoborállítóknak - méltányossági és kölcsönösségi alapon - már ekkor sietve el kellett volna állniuk turulröptető szándékuktól. Ehelyett jött a kéréssel és a törvénnyel is szembeszegülő dafke avatás, az élőlánc, a 24 órás őrzővédelem. Ráadásul azoktól, akik annak idején ugyanazon érvek alapján hallgattattak meg, amelyeket ma éppen ők nem képesek meghallani. És már megint nyakunkon a katarzistalan, nagy magyar végkifejlet.

Ébredő Európa-érzéseim hát lassan elszállnak. És most már talán csak akkor kapnának újra szárnyra, ha ez a bronzmadár elhúzna oda, ahol méltó helye lenne: elődei (vagy utódai) közé, a bolsevik szoborparkba.

HORVÁTH ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)